A szerbség Mohácsa. Aki ma Szerbiába látogat, bizonyosan találkozhat azokkal a szerb hősöknek a nevével, akik a rigómezei csatában életüket adták a szerbségért és a kereszténységért. Kik ezek a hősök?

Aligha tudunk átutazni bármelyik szerb városon anélkül, hogy ne találkoznánk Lázár cár, Milos Obilics vagy éppen a Jugovics-testvérek nevével egy utcatáblán. De ha kicsit délebbre megyünk, olyan településeket is találunk, mint Lazarevo, Obilić, Miloševo, Devet Jugovića, amelyek mind-mind egy nagy történelmi esemény főszereplőinek nevét viselik. Az 1389-ben lezajlott rigómezei csata hőseiről van itt szó, amelyek olyannyira megragadtak a szerbség emlékezetében, hogy ma szinte lehetetlen olyan szerbbel találkoznunk, aki ne ismerné pontosan a csata valós és fiktív szereplőinek történetét. Ez pedig alapvetően mutat rá arra, hogy

„itt a szerb néplélek kulcselemeivel állunk szemben, amelyek az államiság elvesztése után hosszú évszázadokon át erőt adtak a szerbségnek, hogy az megóvja nemzeti identitását”

A rigómezei csata története ma már jól dokumentált. A Gergely-naptár szerinti 1389. június 15-i napon a Lázár fejedelem által vezetett szerb seregek vereséget szenvedtek a túlerőben lévő, I. Murád szultán által vezetett török hadseregtől, ami így a szerbség Mohácsának is nevezhető. De kik is voltak a csatának azok a szereplői, akiknek a nevét több mint hatszáz év után is tudja minden szerb?

A szerb legendák közül mindenek előtt Lázár cárt kel megemlíteni, aki ugyan valós történelmi személy volt, mégis legendás eseményekkel ruházták fel az életét. A szerb uralkodó – akit a törökök lefejeztek a csata után – ugyanis a szerbek szerint inkább a mennyei királyságot választotta a földi helyett, ezért is áldozta fel életét a csatában.

„Eképpen vált a szerbség „mennyei néppé”

Ezt a kifejezést a szerb nacionalisták a mai napig használják, a szerb népdalok pedig sokszor Lázár cár utolsó vacsoráját, melyen elbúcsúzott a hadvezéreitől, egyenesen Jézus utolsó vacsorájához kötik. És bár a történészek ma már tudják, hogy Lázár oldalán albánok és bosnyákok is harcoltak (ahogy Murád seregében is harcoltak keresztény vazallusok), a szerb nemzeti emlékezetben Lázár keresztény vértanúként maradt meg.

A korabeli művek szerint Milos Obilics Lázár cár egyik legfőbb harcosa volt, s egyben Vuk Brankovics, szerb nemes egyik fő riválisa (a két család ősi ellenség volt). Obilicsot a török történelemírás Milos Kopilicsként említi, aki a csata idején a szultán táborába lovagolt, ott azt mondta, hogy felvette az iszlámot, és arra kérte Murádot, hogy vegye be a török seregbe. „Amikor megengedtük neki, hogy megcsókolja a fénylő nagyúr lábát, ahelyett, hogy ezt tette volna, elhárítatlanul ruhájában elrejtett mérgezett kést szúrt a fénylő nagyúr dicső testébe, s súlyosan megsebezvén, megitatta őt a mártírok serbetjével. Miután pedig az említett Milos ezt végrehajtotta, elfutott a katonák elől, akik úgy tündököltek, mint a fényes csillagok az égen, de beérték őt, és darabokra vágták.” – fogalmaz a szultáni oklevél, aminek nyomán a történészek ma már egyetértenek abban, hogy

„Obilics valóban történelmi személy volt, aki megölte Murádot+

De Obilicsot A koszovói lányka című szerb hősi ének is megörökítette. A műben egy lány járja a csata után a harcmezőt, a sebesülteket megmosdatja, megitatja, majd Orlovics Pálra talál, aki elmeséli a lánynak a csatát. A párbeszédben a koszovói lány így írja le Milos vajdát:

„Jó szablyája a követ söpörte,

selyem kaplag, veretes boglárral,

s tarka palást volt a jó vitézen.”

Milos Obilics nevét ma rengeteg utca viseli Szerbiában, de egy belgrádi futballklub is viseli a nevét.

„A nagy szerb hős neve ma is a bátorság szimbóluma a szerbeknél”

Habár A koszovói lányka-ciklus Milos Obilics mellett, Ivan Koszancsics és Milan Toplica sorsáról is beszámol, a mű központi szereplője maga a koszovói lány. Nem sokat tudunk meg a műből, ki is lehetett ő, azonban valószínű, hogy fiktív személy, akinek jövendőbelije a monda szerint Milan Toplica volt.

„A koszovói lány a mű szerint a csatateret járta, hogy megmosdassa és megetesse a véres daliákat, amikor a sebesült Orlovic Pálra talál”

Neki meséli el, hogy Obiliccsal és Koszancsiccal a csata előtt találkozott, akiknek fogadott testvére Milan Toplica, aki a fátylát adja a lánynak. Mikor mindhárom vitéz haláláról tudomást szerez a lány, könnyekkel az arcán e szavakkal megy vissza a palotába:

„Jaj, életem, boldogtalan élet!

Ha én, szegény, zöld fenyőhöz nyúlnék,

zöld levele elszáradna menten!”

Szerbiában ma mindenki előtt ismeretesek azok a festmények, amelyeken a koszovói lány megitatja a sebesült hősöket.

„A koszovói lány a szerbek számára a női odaadást jelképezi”

De további fiktív személyek emlékezetét is őrzik Szerbiában. Milan Toplicát ugyan a szerba történelemtudomány nem ismeri, de A koszovói lányka-ciklus a vitézt Lázár cár szövetségeseként írja le (nagy valószínűséggel nevét „Milan Toplica-ból”-ként kell olvasni, Toplica egy földrajzi helyet, valamint folyót jelöl.) A koszovói lányka-ciklusban Obilics és Koszancsics a koszovói lánynak ígéri Milan Toplicát, amennyiben a csatából visszatérnek. A mű szerint mindkét hőst Milan Toplica testvérének fogadta, akit így ír le:

„Azután meg Toplica Milán jött,

e világnak ékes daliája,

jó szablyája a követ söpörte,

selyem kaplag, veretes boglárral,

s tarka palást volt a jó vitézen.

Selyem kendő simult a nyakára,

s volt a karján egy színarany fátyol.”

Milan Toplica ezután így szól a lányhoz:

„Fogjad, lányka, e színarany fátylat,

s erről mindig jussak majd eszedbe,

ez a fátyol juttasson eszedbe!

Ímé, lelkem, megyek odaveszni,

táborában fejedelem úrnak!

Kedves lelkem, kérjed a nagy Istent,

hogy engemet vezéreljen vissza,

s a szerencse téged is elérjen,

hadd vegyelek hites asszonyomnak!”

Orlovics Pál mondja el végül, mi lett Milan Toplica sorsa:

„Kedves húgom, koszovói lányka!

Látod-e ott a sok harci kopját?

Ott omlott ki a vitézek vére,

ott omlott ki, lovak kengyeléig,

kengyeléig és kengyelvasáig,

vitézeknek szép selyem övéig,

oda vesztek, oda mind a hárman!”

Habár Banovics Sztrahinja valószínűleg létező történelmi személy volt, a szerb történészek ma úgy vélik, hogy ő Gyuragy Sztratimirovics Balsics, Zeta ura volt, s Lázár fejedelem veje. Sztrahinjáról a Három jó vitéz című ének mesél (e vers fordítója Kiss Károly):

„Ki volt ama jó vitéz, a híres,

Jó szablyával ki egyet suhintott,

Jó szablyával olyan nagyot vágott,

S egy csapásra húsz fejet levágott?

Ama vitéz Banović Strahinja.”

Sztrahinjával ellentétben Szrgya Zlopoglegyát a történelemtudomány nem ismeri, fiktív személyiségre utal a harcos vezetéknevének jelentése is, ami annyit tesz, „vészjósló tekintetű”. Zlopogledja hőstettét a koszovói csatában a Három jó vitéz című versből ismerhetjük meg:

„Ki volt ama jó vitéz, a híres,

Kettőt-kettőt kopjára tűzött,

S hajította Sitnica vizébe?

Ama vitéz Srdja Zlopogledja.”

„És végül, nem feledkezhetünk meg a Jugovics-testvérekről sem, akik a szerb mondavilág mesés hősei közé tartoznak”

A Jugovicsok anyja című ének a család történetét meséli el a koszovói csatát követően. Ebben a műben már rengeteg mesés elemmel találkozunk, köztük oroszlánokkal és sólymokkal, de a monda szerint a Jugovics fivérek egyben Lázár cár felesége, Milica cárné testvérei voltak, Milica pedig köztudottan történelmi személy volt. A mű indítása egyszerű. A Jugović-ok anyja sólyomszemet és hattyúszárnyakat kér az Úrtól, hogy lássa kilenc fiát, s apjukat, az öreg Jug Bogdánt. Isten eleget is tett kérésének, így elszállt az asszony Koszovó mezejére, ahol fiait és férjét holtan találja. A mű folytatása is mesébe illő:

„Volt fölöttük kilenc harcikopja,

s a kopjákon volt kilenc szép sólyom,

Kilenc jó mén volt a kopják mellett,

mellettük meg kilenc vad oroszlán.

Kilenc jó mén nyihitani kezdett,

ugatott a kilenc vad oroszlán,

sivitozott a kilenc szép sólyom”

Az asszony azonban mindezt kemény szívvel tűrte, majd megfogta a lovakat, az oroszlánokat, sólymokat, és visszament házába. Itt a kilenc özvegy várta, de az asszony ekkor sem omlott össze. Éjszaka az egyik Jugovics-fi, Damjan lova „nyihitozott”, de az asszony csak tűrte és tűrte a fájdalmat. De pirkadatkor két fekete holló egy levágott kezet dobott az asszony ölébe, s miután ő felismerte fiának gyűrűjét a kézen, így beszélt a kézhez:

„Jaj, én kezem, csak zöld alma voltál,

hol sarjadtál, s hol szakitottak le?

Bizony te az, ölemben sarjadtál,

s letépettél sík Rigómezőnél!”

Az asszony eddig bírta a tehertételt, majd a vers szerint:

„Fölpuffadt a Jugovićok anyja,

fölpuffadt és izzé-porrá omlott,

mert szerette kilenc fiacskáját,

s tizediknek az öreg Jug Bogdánt!”

Ám e szereplőkkel a koszovói csatát övező mondakör korántsem ér véget. Koszovóban találjuk Babin Most nevű települést, ez a falu onnan kapta nevét, hogy a legenda szerint a koszovói hős, Obilics itt dobott a folyóba egy törökkel cimboráló öregasszonyt. A településnév magyarul annyit tesz, Öregasszony hídja, ami a mai napig emlékeztet a csatára.

„Ma a koszovói csata színhelyén egy 15 méteres torony áll”

Körülötte a parkban évről évre egy különleges növényritkaság, a Kosovski božur (Koszovói bazsarózsa, latin nevén Paeonia decora Andrz.) bontja ki szirmait. Ezt a virágot sosem ültették, a monda szerint a hősök vérétől lett vérpiros.

(Következő cikkünkben a koszovói csatáról készült grandiózus szerb filmről írunk.)