„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Az 1389-es rigómezei csata Adam Stefanović 1870-es festményén
Forrás:WIKIPÉDIA
Aligha tudunk átutazni bármelyik szerb városon anélkül, hogy ne találkoznánk Lázár cár, Milos Obilics vagy éppen a Jugovics-testvérek nevével egy utcatáblán. De ha kicsit délebbre megyünk, olyan településeket is találunk, mint Lazarevo, Obilić, Miloševo, Devet Jugovića, amelyek mind-mind egy nagy történelmi esemény főszereplőinek nevét viselik. Az 1389-ben lezajlott rigómezei csata hőseiről van itt szó, amelyek olyannyira megragadtak a szerbség emlékezetében, hogy ma szinte lehetetlen olyan szerbbel találkoznunk, aki ne ismerné pontosan a csata valós és fiktív szereplőinek történetét. Ez pedig alapvetően mutat rá arra, hogy
„itt a szerb néplélek kulcselemeivel állunk szemben, amelyek az államiság elvesztése után hosszú évszázadokon át erőt adtak a szerbségnek, hogy az megóvja nemzeti identitását”
A rigómezei csata története ma már jól dokumentált. A Gergely-naptár szerinti 1389. június 15-i napon a Lázár fejedelem által vezetett szerb seregek vereséget szenvedtek a túlerőben lévő, I. Murád szultán által vezetett török hadseregtől, ami így a szerbség Mohácsának is nevezhető. De kik is voltak a csatának azok a szereplői, akiknek a nevét több mint hatszáz év után is tudja minden szerb?
A szerb legendák közül mindenek előtt Lázár cárt kel megemlíteni, aki ugyan valós történelmi személy volt, mégis legendás eseményekkel ruházták fel az életét. A szerb uralkodó – akit a törökök lefejeztek a csata után – ugyanis a szerbek szerint inkább a mennyei királyságot választotta a földi helyett, ezért is áldozta fel életét a csatában.
„Eképpen vált a szerbség „mennyei néppé”
Ezt a kifejezést a szerb nacionalisták a mai napig használják, a szerb népdalok pedig sokszor Lázár cár utolsó vacsoráját, melyen elbúcsúzott a hadvezéreitől, egyenesen Jézus utolsó vacsorájához kötik. És bár a történészek ma már tudják, hogy Lázár oldalán albánok és bosnyákok is harcoltak (ahogy Murád seregében is harcoltak keresztény vazallusok), a szerb nemzeti emlékezetben Lázár keresztény vértanúként maradt meg.
A korabeli művek szerint Milos Obilics Lázár cár egyik legfőbb harcosa volt, s egyben Vuk Brankovics, szerb nemes egyik fő riválisa (a két család ősi ellenség volt). Obilicsot a török történelemírás Milos Kopilicsként említi, aki a csata idején a szultán táborába lovagolt, ott azt mondta, hogy felvette az iszlámot, és arra kérte Murádot, hogy vegye be a török seregbe. „Amikor megengedtük neki, hogy megcsókolja a fénylő nagyúr lábát, ahelyett, hogy ezt tette volna, elhárítatlanul ruhájában elrejtett mérgezett kést szúrt a fénylő nagyúr dicső testébe, s súlyosan megsebezvén, megitatta őt a mártírok serbetjével. Miután pedig az említett Milos ezt végrehajtotta, elfutott a katonák elől, akik úgy tündököltek, mint a fényes csillagok az égen, de beérték őt, és darabokra vágták.” – fogalmaz a szultáni oklevél, aminek nyomán a történészek ma már egyetértenek abban, hogy
„Obilics valóban történelmi személy volt, aki megölte Murádot+
De Obilicsot A koszovói lányka című szerb hősi ének is megörökítette. A műben egy lány járja a csata után a harcmezőt, a sebesülteket megmosdatja, megitatja, majd Orlovics Pálra talál, aki elmeséli a lánynak a csatát. A párbeszédben a koszovói lány így írja le Milos vajdát:
„Jó szablyája a követ söpörte,
selyem kaplag, veretes boglárral,
s tarka palást volt a jó vitézen.”
Milos Obilics nevét ma rengeteg utca viseli Szerbiában, de egy belgrádi futballklub is viseli a nevét.
„A nagy szerb hős neve ma is a bátorság szimbóluma a szerbeknél”
Habár A koszovói lányka-ciklus Milos Obilics mellett, Ivan Koszancsics és Milan Toplica sorsáról is beszámol, a mű központi szereplője maga a koszovói lány. Nem sokat tudunk meg a műből, ki is lehetett ő, azonban valószínű, hogy fiktív személy, akinek jövendőbelije a monda szerint Milan Toplica volt.
„A koszovói lány a mű szerint a csatateret járta, hogy megmosdassa és megetesse a véres daliákat, amikor a sebesült Orlovic Pálra talál”
Neki meséli el, hogy Obiliccsal és Koszancsiccal a csata előtt találkozott, akiknek fogadott testvére Milan Toplica, aki a fátylát adja a lánynak. Mikor mindhárom vitéz haláláról tudomást szerez a lány, könnyekkel az arcán e szavakkal megy vissza a palotába:
„Jaj, életem, boldogtalan élet!
Ha én, szegény, zöld fenyőhöz nyúlnék,
zöld levele elszáradna menten!”
Szerbiában ma mindenki előtt ismeretesek azok a festmények, amelyeken a koszovói lány megitatja a sebesült hősöket.
„A koszovói lány a szerbek számára a női odaadást jelképezi”
De további fiktív személyek emlékezetét is őrzik Szerbiában. Milan Toplicát ugyan a szerba történelemtudomány nem ismeri, de A koszovói lányka-ciklus a vitézt Lázár cár szövetségeseként írja le (nagy valószínűséggel nevét „Milan Toplica-ból”-ként kell olvasni, Toplica egy földrajzi helyet, valamint folyót jelöl.) A koszovói lányka-ciklusban Obilics és Koszancsics a koszovói lánynak ígéri Milan Toplicát, amennyiben a csatából visszatérnek. A mű szerint mindkét hőst Milan Toplica testvérének fogadta, akit így ír le:
„Azután meg Toplica Milán jött,
e világnak ékes daliája,
jó szablyája a követ söpörte,
selyem kaplag, veretes boglárral,
s tarka palást volt a jó vitézen.
Selyem kendő simult a nyakára,
s volt a karján egy színarany fátyol.”
Milan Toplica ezután így szól a lányhoz:
„Fogjad, lányka, e színarany fátylat,
s erről mindig jussak majd eszedbe,
ez a fátyol juttasson eszedbe!
Ímé, lelkem, megyek odaveszni,
táborában fejedelem úrnak!
Kedves lelkem, kérjed a nagy Istent,
hogy engemet vezéreljen vissza,
s a szerencse téged is elérjen,
hadd vegyelek hites asszonyomnak!”
Orlovics Pál mondja el végül, mi lett Milan Toplica sorsa:
„Kedves húgom, koszovói lányka!
Látod-e ott a sok harci kopját?
Ott omlott ki a vitézek vére,
ott omlott ki, lovak kengyeléig,
kengyeléig és kengyelvasáig,
vitézeknek szép selyem övéig,
oda vesztek, oda mind a hárman!”
Habár Banovics Sztrahinja valószínűleg létező történelmi személy volt, a szerb történészek ma úgy vélik, hogy ő Gyuragy Sztratimirovics Balsics, Zeta ura volt, s Lázár fejedelem veje. Sztrahinjáról a Három jó vitéz című ének mesél (e vers fordítója Kiss Károly):
„Ki volt ama jó vitéz, a híres,
Jó szablyával ki egyet suhintott,
Jó szablyával olyan nagyot vágott,
S egy csapásra húsz fejet levágott?
Ama vitéz Banović Strahinja.”
Sztrahinjával ellentétben Szrgya Zlopoglegyát a történelemtudomány nem ismeri, fiktív személyiségre utal a harcos vezetéknevének jelentése is, ami annyit tesz, „vészjósló tekintetű”. Zlopogledja hőstettét a koszovói csatában a Három jó vitéz című versből ismerhetjük meg:
„Ki volt ama jó vitéz, a híres,
Kettőt-kettőt kopjára tűzött,
S hajította Sitnica vizébe?
Ama vitéz Srdja Zlopogledja.”
„És végül, nem feledkezhetünk meg a Jugovics-testvérekről sem, akik a szerb mondavilág mesés hősei közé tartoznak”
A Jugovicsok anyja című ének a család történetét meséli el a koszovói csatát követően. Ebben a műben már rengeteg mesés elemmel találkozunk, köztük oroszlánokkal és sólymokkal, de a monda szerint a Jugovics fivérek egyben Lázár cár felesége, Milica cárné testvérei voltak, Milica pedig köztudottan történelmi személy volt. A mű indítása egyszerű. A Jugović-ok anyja sólyomszemet és hattyúszárnyakat kér az Úrtól, hogy lássa kilenc fiát, s apjukat, az öreg Jug Bogdánt. Isten eleget is tett kérésének, így elszállt az asszony Koszovó mezejére, ahol fiait és férjét holtan találja. A mű folytatása is mesébe illő:
„Volt fölöttük kilenc harcikopja,
s a kopjákon volt kilenc szép sólyom,
Kilenc jó mén volt a kopják mellett,
mellettük meg kilenc vad oroszlán.
Kilenc jó mén nyihitani kezdett,
ugatott a kilenc vad oroszlán,
sivitozott a kilenc szép sólyom”
Az asszony azonban mindezt kemény szívvel tűrte, majd megfogta a lovakat, az oroszlánokat, sólymokat, és visszament házába. Itt a kilenc özvegy várta, de az asszony ekkor sem omlott össze. Éjszaka az egyik Jugovics-fi, Damjan lova „nyihitozott”, de az asszony csak tűrte és tűrte a fájdalmat. De pirkadatkor két fekete holló egy levágott kezet dobott az asszony ölébe, s miután ő felismerte fiának gyűrűjét a kézen, így beszélt a kézhez:
„Jaj, én kezem, csak zöld alma voltál,
hol sarjadtál, s hol szakitottak le?
Bizony te az, ölemben sarjadtál,
s letépettél sík Rigómezőnél!”
Az asszony eddig bírta a tehertételt, majd a vers szerint:
„Fölpuffadt a Jugovićok anyja,
fölpuffadt és izzé-porrá omlott,
mert szerette kilenc fiacskáját,
s tizediknek az öreg Jug Bogdánt!”
Ám e szereplőkkel a koszovói csatát övező mondakör korántsem ér véget. Koszovóban találjuk Babin Most nevű települést, ez a falu onnan kapta nevét, hogy a legenda szerint a koszovói hős, Obilics itt dobott a folyóba egy törökkel cimboráló öregasszonyt. A településnév magyarul annyit tesz, Öregasszony hídja, ami a mai napig emlékeztet a csatára.
„Ma a koszovói csata színhelyén egy 15 méteres torony áll”
Körülötte a parkban évről évre egy különleges növényritkaság, a Kosovski božur (Koszovói bazsarózsa, latin nevén Paeonia decora Andrz.) bontja ki szirmait. Ezt a virágot sosem ültették, a monda szerint a hősök vérétől lett vérpiros.
(Következő cikkünkben a koszovói csatáról készült grandiózus szerb filmről írunk.)
Az 1389-es rigómezei csata Adam Stefanović 1870-es festményén
Forrás:WIKIPÉDIA
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
