//A szerb Csurkát imádta a Nyugat
„Aztán 1989-ben eljött az idő, hogy írói érdemeit a politika világában kamatoztassa” #moszkvater

A szerb Csurkát imádta a Nyugat

MEGOSZTÁS

Ünnepelt művészből lett nacionalista politikussá az az író, aki a második világháborús csetnik vezért, Drazsa Mihailovicsot tekintette példaképének. Nyugaton egykor őt tekintették a Milosevics-rezsim ellenszerének.

„Aztán 1989-ben eljött az idő, hogy írói érdemeit a politika világában kamatoztassa” #moszkvater
„Aztán 1989-ben eljött az idő, hogy írói érdemeit a politika világában kamatoztassa”
Fotó:EUROPRESS/MIKE PERSSON/AFP

Amikor Jasenovacon az usztasa mészáros levágja a fülét, a hercegovinai Klepci faluból való öreg Vukasin csak ennyit mond békésen: „Fiam, te csak tedd a dolgod!” Amikor az usztasa levágja a másik fülét, majd az orrát, és kiszúrja a szemét, ugyanazt a választ kapja: „Fiam, te csak tedd a dolgod!” – ezekkel a sorokkal indította Vuk Draskovics 1982-ben megjelent, A kés című regényét, ami aztán az egész életét meghatározta.

A lelkes kommunista fiatalt nacionalista uszítás miatt azonnal kirúgták a Jugoszláv Kommunisták Szövetségéből, és betiltották a könyvét. Ez azonban csak felkeltette az érdeklődést a kiemelkedően tehetséges, a szerbség ügye iránt elkötelezett művész iránt. Akkor még nem tudta senki, hogy a férfiből a kilencvenes évek egyik legmeghatározóbb szerb politikusa lesz, akit a tenyerükön fognak hordozni a nyugati országok.

„De hogyan lesz valaki nacionalista íróból européer politikus?”

Vuk Draskovics egy kis bánáti faluban, Medjában látta meg a napvilágot 1946. november 29-én, majd ezután a családja úgy döntött, hogy visszaköltöznek Boszniába. Vuk még csak három éves volt, mikor édesanyja meghalt, ezért édesapja újraházasodott, abból a házasságából öt további gyermeke is született. Habár az apja azt szerette volna, ha orvosnak tanul, az ifjabbik Draskovics végül Belgrádba ment jogot tanulni. 1968-ban ő is részese volt az anti-bürokratikus diáktüntetéseknek, azonban később mégis úgy döntött, hogy belép a Jugoszláv Kommunisták Szövetségébe.

„Miután lediplomázott, a Tanjug hírügynökség zambiai kiküldött tudósítója lett”

Ez a karrierje azonban nem tartott sokáig, mert egyszer a rodéziai bozótháborúval kapcsolatosan – aminek eredményeként megszületett a független Zimbabwe – téves információkat küldött haza, ami diplomáciai válsághoz vezetett a két ország között. Draskovicsnak mégsem szedte kedvét a kudarc, így egy szakszervezeti lapnál vállalt munkát.

Ekkor kezdett bele irodalmi munkásságába is, melynek első mérföldköve A bírák volt, melynek középpontjában egy olyan bíró áll, aki ellenáll a politikai nyomásnak. Ám az igazán nagy sikert kétségtelenül A kés című regénye hozta el, ami a második világháborús időkbe kalauzolja az olvasót, amikor is a horvát és bosnyák usztasák kegyetlen módon irtják a szerb lakosságot Boszniában.

„A könyvből azonnal botrány lett, ami nagyban köszönhető volt annak, hogy a Tito-rendszer minden erővel megpróbálta szőnyeg alá söpörni a nemzeti ellentéteket Jugoszláviában”

Draskovicsot azonnal kihajították a kommunista pártból, amely előbb elítélte, majd be is tiltotta a könyvet (a műből 1999-ben film is készült hasonló címmel). Az egyik percről a másikra híressé vált író innentől meg sem állt. Mivel látta, hogy a nemzeti tematika iránt óriási a fogékonyság Szerbiában, a további könyveit is ennek szentelte. Az Ima és Az orosz konzul című regényei szintén a szerbség második világháborús szenvedéseivel foglalkozik.

„Aztán 1989-ben eljött az idő, hogy írói érdemeit a politika világában kamatoztassa”

Ebben az időszakban Draskovics több lapnak is interjút adott, ezekben többször is megfogalmazta a titói rendszerrel szembeni kritikáját. Beszédeiben a titóizmust „jugoszláv bolsevizmusnak” nevezte, mely véleménye szerint a sztálinizmus jugoszláviai változata. Mint egyik interjújában fogalmazott: „Szerbiát a titói Jugoszláviában elnyomorították, feldarabolták, és az 1974-es alkotmánnyal gyakorlatilag eltüntették.” Draskovics szerint ezt szándékosan művelte a titói rezsim Szerbiával, a szerbeket ráadásul „nemzeti amnéziának” tették ki a jugoszláv nép létezésének hangoztatásával.

Ez a rendszer – véleménye szerint – sosem szólalt fel, mikor a szerb kisebbséget bántódás érte külföldön (például Romániában vagy Albániában), szemben azokkal az esetekkel, amikor a horvátokról vagy a szlovénekről volt szó – olyankor a rendszer hevesen védelmezte külföldön élő állampolgárait.

„A politikus szerint így a szerbség szenvedett a legtöbbet Jugoszláviáért, ezért cserébe azonban nemzeti katasztrófába taszította őket a titói rendszer”

Mi erre a megoldás? Draskovics szerint „a titótlanítás feltétlenül fontos. Ez Jugoszlávia sine qua non-ja (elengedhetetlen feltétele – a szerk.). Jugoszlávia Josip Broz elveinek alapján nem léphet Európába, és esélye sincs, hogy mint állam, megmaradjon.” Mégis, a politikus úgy látta, hogy Jugoszláviát fenn kell tartani, mert ilyen keretek között lehet a legjobban megoldani a nemzeti kérdést, legyen szó akár a szerbekről, akár más délszláv népekről.

Ennek azonban feltételt szabott. Ez az új Jugoszlávia csak akkor működne, ha parlamentáris, demokratikus állam lenne, melyben – föderációnként – több párt verseng a hatalomért.

„Jugoszlávia területi átrendezése azonban ennél sokkal fontosabb volt Draskovicsnál”

Az egyik koncepciója szerint szerb autonóm tartományokat kellett volna létrehozni Horvátország területén. Bosznia-Hercegovina esetében azonban ezt a megoldást nem tartotta kivitelezhetőnek, ott a föderális egységet négy részre osztotta volna, ahol az egyikben a római katolikusok, a másikban a muzulmánok, míg további kettőben a pravoszlávok lettek volna többségben. Ezt a megosztást Macedónia esetében is kivitelezhetőnek tartotta, így ezen a területen macedón, szerb és albán többségű területekkel számolt.

E nézetekkel persze nem csoda, hogy Draskovics azonnal partnerekre talált, méghozzá Vojiszlav Seselj és Mirko Jovics személyében. Ami az előbbit illeti,

„Draskovics ekkor még arról álmodozott Seseljjel, hogy egy napon deportálják a koszovói albánokat, a helyükre pedig szerbeket telepítenek”

Később azonban a három politikus útjai szétváltak, és mindenki megalapította a maga pártját – Draskovicsé a Szerb Megújhodási Mozgalom (SPO) nevet vette fel, ami első programjában még határozottabb szerb választ követelt a koszovói kérdésre. A párt szerint azonnal fel kell számolni a „koszovói albán államot”, ennek érdekében a koszovói szerbek vagyonát vissza kell szolgáltatni, a Koszovóba vagy Szerbiába költözött albánokat pedig (utódaikkal együtt) ki kell toloncolni az országból – Albániába. Az SPO emellett az albán nyelv hivatalos használatát is megszüntette volna a tartományban, és bezáratta volna azokat az iskolákat, amelyeket a szerb állam tartott fenn.

„Ilyen nézetekkel persze nem meglepő, hogy ebben az időszakban Draskovicsra Nyugaton úgy tekintettek, mint egy elvakult nacionalistára, aki csak a saját fantáziáinak él”

Ám ez egy percre sem rettentette el Draskovicsot attól, hogy újabb koncepciókat dolgozzon ki a szerb nemzeti kérdés megoldására. Most már felvetette az önálló Szerbia megalakítását is azzal érvelve, hogy senkinek sincs joga ahhoz, hogy a horvátokat és a szlovéneket egy olyan föderációba kényszerítse, melyben nem kívánnak élni. A politikus szerint azonban abban az esetben, ha Jugoszlávia felbomlana, módosítani kellene a belső határokat a történelmi, etnikai és morális elvek szerint.

Történelmi elv alatt Draskovics Jugoszlávia azon területeit értette, melyek 1918 előtt a Szerb Királysághoz tartoztak, eszerint Szerbiának magába kellett volna foglalnia Montenegrót és Macedóniát is. Etnikai elv alatt mindazon területeket értette, ahol a szerbség a legszámosabb nemzet volt, ezt elsősorban Horvátország azon területein alkalmazta volna, ahol a szerbség többségben volt. A morális elv azonban ezeknél fontosabb volt, mert szerinte

„a horvát és muzulmán usztasák a második világháború idején ezeken a vidékeken genocídiumot követtek el a szerbség ellen, és ezen magnum crimen miatt a horvátoknak sem ma, sem a jövőben nem származhat állami hasznuk”

Ezért szerinte az 1941. április 6. előtti etnikai térképet kell mérvadónak tekinteni Jugoszlávia felosztásánál, hiszen ezt követően borultak fel az etnikai arányok a szerbség hátrányára. Ez a koncepció a későbbiek során óriási karriert futott be Szerbiában, az „ameddig a szerb sírok tartanak” elv a kilencvenes évek elejének egyik gyakran hangoztatott jelszava lett.

Vuk Draskovic híveivel együtt 1997-ben Belgrádban ünneplik az új évet #moszkvater
Vuk Draskovic híveivel együtt 1997-ben Belgrádban ünneplik az új évet
Fotó:EUROPRESS/SRDJAN SUKI/AFP

Ezzel párhuzamosan az SPO egyre erősebb lett, így az 1990. decemberi parlamenti választáson a Milosevics-vezette Szerb Szocialista Párt mögött végzett. Ettől kezdve Draskovics a Milosevics-rezsim legfőbb ellenzéke lett, és először 1991. március 9-én mutatta meg az erejét.

„ Ezen a napon Draskovics egy épület tetejéről vezényelte le a belgrádi tévé – vagy ahogy ő hívta, a Bastille – ostromát”

Miután a követői áttörték a rendőrkordont és megostromolták a belgrádi tévé székházát, a kormány tankokat vezényelt az utcára. Draskovicsot letartóztatták, majd kegyetlenül megkínozták, ő azonban mindezek ellenére továbbra is folytatta ellenzéki tevékenységét. Az „utcák cárját” – vagyis ahogy több lap is nevezte a gyújtó hangú, lánglelkű népvezért – ezután furcsa kettősség jellemezte. Miközben a pártja még félkatonai alakulatot is szervezett Szerb Gárda néven, ami a horvátországi háborúban került bevetésre, rendre a béke mellett szólalt fel.

„Nyugatbarát beszédei pedig egyre elfogadottabbá tették Washingtonban, Londonban és Párizsban, ezért egy idő után már úgy tekintettek rá, mint Milosevics alternatívájára”

Innentől a nyugati médiában ő lett a demokrácia és béke legelkötelezettebb harcosa Szerbiában, ami viszont sok párttársának nem tetszett. Az SPO-t az irányváltás súlyosan érintette. Tizenhét képviselője hagyta el a pártot, ezek saját pártot hoztak létre Szábori Néppárt néven. A szakadási folyamat azonban nem állt meg, így ugyanebben az évben a vezetőség egy része is távozott, csatlakozva Vojiszlav Kostunica Szerb Demokrata Pártjához. Mindennek ellenére a párt lassan magára talált, támogatta Bosznia-Hercegovina megosztási tervezetét, majd 1996 és 1997 között – politikailag szalonképes pártként – részt vett a Zajedno (Együtt) ellenzéki csoportosulásban is.

„Draskovics azonban 1998-ban végzetes hibát követett el. Belépett Milosevics embere, Momir Bulatovics szövetségi koalíciós kormányába, sőt miniszterelnök-helyettes lett a koszovói konfliktus idején”

Mikor aztán 1999-ben – amikor a koszovói válság kiéleződött – Draskovics békét követelt, válaszként Bulatovics azonnal eltávolította őt kormányából. A Milosevics-rendszerben való rövid életű szerepvállalás később még alaposan visszaütött. A 2000-es választások előtt az SPO támogatást kért a Nyugattól, majd miután ezt nem kapta meg, bojkottálta a választásokat, ezért kiesett a parlamentből. Az SPO azonban újra fel tudott állni. A párt újraéledése 2002-re tehető, mikor az 1991. március 9-i nagygyűlés évfordulójára Kragujevácon Draskovics tüntetést szervezett – immáron Zoran Gyingyics ellen.

„Ezen a tüntetésen hangzott el a politikus részéről, hogy az ország fővárosát Belgrádból Kragujevácra kell áthelyezni”

Ez az új retorika nem volt haszontalan, mivel ekkorra már világosan látszottak a repedések a Szerbiai Demokratikus Ellenzéken belül, így a 2003. decemberi választásokon a Szerb Megújhodási Mozgalom az Új Szerbia nevű párttal, választási koalíció keretében újra bekerült a parlamentbe. A párt csatlakozott a Kostunica-vezette koalíciós kormányához, Draskovics az új államalakulat, Szerbia és Montenegró államközösségének külügyminisztere lett egészen annak 2006-os szétválásáig.

Sokat elmond az egykor nacionalista politikusról, hogy korábbi nézetei ellenére a montenegrói sikeres népszavazást követően már a hivatalos eredmények bejelentése előtt így gratulált az új államnak: „Kihasználom az alkalmat, hogy előzetesen is gratuláljak Montenegró polgárainak kifejezett akaratához”.

„És hogy az átváltozás teljes legyen, a politikus 2010-ben már a 2006-os szerb alkotmány átírása mellett foglalt állást, amiből szerinte törölni kellene már a Koszovóra, mint Szerbia részére történő hivatkozást”

Az egykor még az albánokat deportálni szándékozó politikus ekkor ugyanis már úgy látta, hogy „Szerbiának nincs nemzeti szuverenitása Koszovó felett, ahogy minden szerb tudja azt is, hogy Koszovó többé nem Szerbia tartománya, mert teljesen kívül esik a szerb kormány és állam ellenőrzésén”.

Habár a kritikusai gyakran felvetik, hogy Draskovics sosem volt következetes semmiben sem, inkább csak politikai babérokra törekedett, azt azért látni kell, hogy az SPO vezetője sokszor maga is csak sodródott az események folyamában – amire aztán több-kevesebb sikerrel reflektálni próbált a maga heves természetével. Nacionalista politikusként talán éppen azért válhatott annak idején a Nyugat kedvencévé, mert a kilencvenes évek Szerbiájában ő volt az egyetlen, akinek még hittek az emberek.

A Vuk Draskovics A kés című regényéből hasonló címmel készült film itt tekinthető meg.

MEGOSZTÁS

Külpolitikai elemző, közgazdász, politológus. Korábban a Magyar Nemzet napilap, jelenleg a Magyar Hang hetilap külpolitikai újságírója, emellett számos tudományos cikk szerzője. Angolul, szerbül és horvátul beszél. Elsődleges területe a Balkán és annak politikai-gazdasági viszonyai, különös tekintettel az ex-jugoszláv országokra. Másodlagos területe a Közel-Kelet, emellett a világ konfliktus-övezeteivel foglalkozik. Tudományos tevékenységének fókuszában a politikaelmélet áll, ezen belül a politika matematizálási módszereit kutatja.