Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a piszkos anyagiak világába ránt le bennünket, és megismerhetjük több világhírű orosz író viszonyát is a pénzhez, küzdelmeiket a honoráriumért. Voltak, akik erre sem szorultak rá, míg mások ebből éltek. Végül a történetekből magabiztosan leszűrhetjük, hogy nem a pénz szüli az írót, és az írói munka nem mindig szül nagy pénzt. Sok alkotónak kései vigasz az utókor elismerése, míg nekünk maradéktalan élvezet műveik olvasása. Mert ugye „a pénz nem boldogít”.
Közismereti csatorna. Egy álmatlan éjszakán bekapcsolom. Kommersz műsor. „Gazdag ház-szegény” ház, német, angol kiadásban. A milliomos beköltözik a szegény ember lakásába, a szegény ember az 500-800 négyzetméteres szuper villába. A gazdag hetente 3000-4000 ezer eurót költ napi kiadásokra. A szegény család három hálószobás állami bérlakásban szenved heti 150-200 euró szegénységküszöb alatti költőpénzből. Ne számolják át, nálunk sokan havi költőpénznek elfogadnák. Sajnos az árak már majdnem azonosak – ebben elértük az uniós szintet. És jön a végső konklúzió – „a pénz nem boldogít”. Hajts, te is milliomos leszel…
Írószövetségi főnököm a kitűnő költő, műfordító Garai Gábor pályája kezdetén másfél szobás lakásban élt szomszédunkban a lágymányosi lakótelepen, s hogy nyugodalmat leljen, a környékbéli presszókban került a „szent állapotba”, ott írta verseit. Annyira megszokta a dohányfüstös, félhomályos, zajos intézményt, hogy amikor mint írószövetségi vezető, egy vérmezői nagy polgárlakásba költözött, a környékbeli presszóknak is törzsvendége lett. Lám-lám, a pénz és a befolyás nem boldogít…
„De vajon mit mondanának a XIX. század klasszikus orosz írói?”
„Az ihletet nem adhatod el, a kéziratot igen” – jegyezte meg az orosz literatúra első nagyja, Puskin, aki megpróbált a honoráriumából megélni. Ám „jámbor munkából nem emelsz palotákat” – írta másutt. Egy nemes ember életét a családi birtok és a gazdag örökség biztosította. Akik viszont csak gyakran cserélt, és hegyezett lúdtollukra hagyatkozhattak, bizony nemritkán a fogukhoz kellett, hogy verjék a garast.
Annak ellenére, hogy a jeles költő igencsak termékeny alkotónak bizonyult, nem dúskált a javakban. És a becsülete helyreállításáért vívott, végzetes párbaj után nem hagyott hátra özvegyének és gyermekeinek mást, mint 140 ezer rubel adósságot! Ez akkortájt igencsak hatalmas összeg volt. I. Miklós cár – nem hinném, hogy a kiprovokált párbaj miatti lelkiismeret furdalás késztette rá, – kiegyenlítette a költő adósságait. Sőt, utasította a kincstárt, hogy az özvegy nyugdíjban részesüljön, és a kincstár fizesse ki egy összegben a művei kiadásáért járó 10 ezer rubelt.
„Hogy ez mekkora összeg volt? Nézzük csak, hogyan debütált Puskin, mint profi, hivatásos író?”
A „Ruszlan és Ludmila” 1500 rubelt hozott a konyhára. A „Belkin elbeszélések” már 5000 rubelt, a „Borisz Godunov” ennek a dupláját, az „Anyegin” pedig már 12 ezer rubelt. Emellett, mint hivatalnok a külügyi apparátusban is kapott némi fizetést. Igaz, ez megszűnt, amikor renitens magatartása miatt a cár Szibériába akarta száműzni, de felfedező tanítómestere, Zsukovszkij és egy másik nagy előd, a történetíró és az első nagy orosz szentimentalista regény szerzője Karamzin befolyására a cár atyuska Jekatyerinoszlávba küldi, hogy kaukázusi és krimi vándorlás után Kisinyovban, majd Odesszában töltsön éveket. Az állandó hatósági felügyelet mellett – vadregényes táj, hagyományok és izgalmas kulturális örökség – varázslatos, alkotói szempontból tanulságosan termékeny évek voltak ezek. Írói és nem megélhetési szempontból. Valamicske csurrant-cseppent a birtokából is, mígnem 1831-től a cár évi 5000 rubeles illetményben részesítette.
Ami azért nem volt semmiség, mert 2 ezer rubelért már földszintes, igaz fából épített villát bérelhettél Moszkva központjában. Két gyermekét évi 4000 rubelért okították, és látták el bentlakásos panzióban. És ha híres szépségű asszonya éppen tucatnyi selyem ruhát akart venni magának vagy ő 20 divatos batiszt inget, azt is megúszta ezer rubelből.
„Puskin pénztelenségének egyik oka az volt, hogy rebellis lelkülete ellenére dolgozott benne a nemesi vér, szívesen bérelt elegáns lakást úri házakban, és nem vetette meg a szerencsejátékot, nevezetesen a kártyát sem. Mindez nem kicsinyíti írói érdemeit, csupán jellemzi a kort és azt a közeget, amiben élt és alkotott”
Noha akkor még nem ismerték azt a fogalmat, hogy „kultúrpolitika”, a cártól nem kegy volt az írók támogatása, hanem nagyon is számító gesztus. Fordítottam Puskin kortársait, dekabristákat, kiket Szibériába száműztek, illetve a kivégzettek családtagjainak, rokonainak emlékiratait. Míg a „bűnösök” éveket töltöttek a távoli fagyos vidéken, a cár családjukat nem fosztotta meg vagyonuktól. Sőt, az árván maradt fiú gyerekeket katonatiszti pályára irányította – természetesen állami költségen. Abban a reményben, hogy a rendszer hű szolgái lesznek. Ebben tévedett. Az 1848-49-as magyar szabadságharc elfojtásában részt vevő orosz sereg tisztjei közülük sokan – a száműzött, kivégzett dekabristák utódai – nem rejtették el szimpátiájukat a fogságukba került magyar tisztek – nemes- és úriemberek iránt. Még bált is rendeztek tiszteletükre. Igaz, a megegyezés alapján ki kellett őket szolgáltatniuk Haynau pribékjeinek, ám ez nem csökkenti jó szándékukat és némileg utal meggyőződésükre, véleményükre a Szent Szövetség fennálló rendjével szemben.
„Persze, nem minden orosz remekíró élt szerény körülmények között. Elsősorban családjuknak köszönhetően”
Gogol például állandó javadalomban részesült birtokai jövedelméből. Szerencsére ez nem gátolta gyilkosan szatirikus művei megírásában. Beigazolódni látszik, amivel az írói honoráriumok körüli kirándulásunkat kezdtük – a pénz nem boldogít, és nem ihletet adó körülmény. Még érdekesebb, hogy a nemes lelkű, de cselekvésképtelen arisztokrata „oblomovok” megformálásában jeles, és magának világhírt kiküzdött Ivan Goncsarov viszont éppen hogy nem nemesi, hanem kereskedő – oroszul kupec – családból származott, s ez biztosított neki nyugodt megélhetést. Meg az állami hivatal, ahol címzetes tanácsosi rangig emelkedett. Ezt jól egészítették ki írói jövedelmei, hiszen csak a „semmittevés eposzáért”, az „Oblomov’”-ért 10 ezer rubelt kapott, ami azért több volt, mint zsebpénz.
„Ivan Turgenyev, akinek, mint már írtuk, tekintélyes birtokai szolgáltattak megfelelő anyagi háttért, nyugodt és gazdag életet hol Oroszhonban, hol francia földön élt. Ő volt talán a legjobban honorált orosz író”
Bátran kijelenthette, hogy „egy igazi művész nem foglalkozhat anyagi dolgokkal”. Nem csoda, ha a kártya szenvedélye miatt állandóan pénzhiányban szenvedő másik író óriás, Fjodor Dosztojevszkij így panaszkodott a honorárium kifizetések igazságtalansága okán az irodalomkritikus és filozófus Nyikolaj Sztahovnak, művei talán mindmáig legnagyobb és legjobban értő elemzőjének: „Azt írod,, hogy Goncsarov például 700 rubelt vett fel regényéért, Turgenyevnek a „Nemesi fészek”-ért Katkov 4 000 rubelt fizetett ki, vagyis ívenként 400 rubelt. Barátom! Én jól tudom, hogy rosszabbul írok, mint Turgenyev, de nem sokkal rosszabbul, és végül remélem, hogy elérem, hogy egyáltalán nem rosszabbul. (Hihetetlen önbizalom hiány, ugyanakkor elismerése a másik zsenialitásának – a cikk írójának megjegyzése). Mégis, mi dolog, hogy én nélkülözéseim közepette csak 100 rubelt kapok ívenként, míg Turgenyev, akit 2000 jobbágy szolgál 400-at. Szegénységem arra ösztönöz, hogy sietve írjak, pénzért, következésképp, óhatatlanul rosszabbul.”
„Itt bizony tévedett a Dosztojevszkij. Teljesen mindegy volt, hogyan ír, lassan vagy gyorsan, az ő zaklatott és szenvedélyes, merjük kimondani, hogy így is zseniális írásművészete nem volt alábbvaló, mint Turgenyev megfontoltabb és klasszikusan kimunkált stílusa. Sőt, talán a XX. század tragikus események által megkínzott emberéhez ez a fajta írásművészet áll közelebb”.
Bármilyen különös, a gazdagságot műveiben nem igazán becsülő, és soha előtérbe nem állító Lev Tolsztoj volt az orosz irodalom talán anyagilag legtehetősebb alkotója. Igaz, az alapot az az 1470 gyeszjatyin – cca 2800 kataszteri hold nagyságú birtok adta a maga 300 jobbágyával, amit örökül kapott, meg a 4000 ezüst rubel. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a fiatal írót is megkörnyékezte a szerencsejáték. Ám idejében észbe kapott, nem akarta szétszórni a rá hagyott vagyont. Néhány év alatt meghatszorozta az adósságokkal terhelt szülői örökség értékét, ami arról tanúskodik, hogy nem csak írónak, de gazdálkodónak sem volt utolsó.
És nem volt utolsó abban sem, hogyan szedje ki a fukar könyvkiadók zsebéből a honoráriumot. Mert igaz lett az ő esetében a mondás, „a pénz pénzt fial”. Csak ívenként 500 rubelért volt hajlandó átengedni a „Russzkij Vesztnyik” folyóiratnak a „Háború és béké”-t, ami 2 és félszer több volt, mint amit Dosztojevszkij kapott műveiért. Természetesen ez nem irodalmi értékmérő, úgy vélem nincs épelméjű irodalom esztéta, aki rangsorolná, melyikük nagyobb író. Csak érdekességként érdemes megemlíteni, hogy az „Anna Karenyina” 20 000, a „Feltámadás” 22 000 rubelt hozott Tolsztoj konyhájára, amikor Moszkvában egy komoly, hozzá méltó házat már 12 000 rubelért lehetett venni, míg egy tekintélyes tölgyfaerdő Rjazanyban csak 500 rubelbe került.
„Az irodalom iránt érdeklődő, de azért a piszkos pénzügyekre is kíváncsi olvasó joggal teheti fel a kérdést, mennyit ér ez ma?”
Egy matematikában jeles közgazdász, a disznóhús árát hasonlítási alapul véve 1899-ben, és napjainkban kiszámolta, hogy Tolsztoj a „Feltámadás”-ért mai pénzen 53 800 000 rubelt vett fel. Őrült összehasonlítás. A szántóföldjein mezítláb járó írót ez nem érdekelte, és bármennyire egyszerűen próbált élni, a kor a maga változásaival nem ment el mellette nyomtalanul. Jeles gazda volt, fogékony minden új, még a pénzgazdálkodás iránt is. A lovaglás mellett öreg korára megtanult biciklizni, és míg a „Szevasztopoli elbeszélések”-et lúdtollal írta, kései műveit már írógépen örökítette meg az utókor számára.
„Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen” – tartja a mondás. Nem a pénz szüli az írót, és az írói munka nem mindig szül nagy pénzt. Sok alkotónak kései vigasz az utókor elismerése, míg nekünk maradéktalan élvezet műveik olvasása. Mert ugye „a pénz nem boldogít”.
Németh László valahol (Talán a „Homályból, homályba” c. visszaemlékezései között) leszögezte, hogy egy írónak anyagilag függetlennek kell lennie. Némi malíciával hozzátette, hogy ő ezt a műfordításaival érhette csak el. Anna Karenina fordításáért (1950) József Attila díjat is díjat kapott, így adódott némi pénzmag az írói munkássághoz, és megszületett a Galilei c. dráma. (Premier: 1956 október 20..)
Jó kérdés, hogy mennyi pénzt keresett. Összegezve a jogdíjakat, Kossuth díjat, stb. fel tudom tételezni, hogy gondtalanul foglalkozhatott az írással Sajkódon, a Balatonra néző emeletes házban, nagy szőlőskerttel és a verandán mindenféle népművészeti tárgyakkal körülvéve.
Inkább az a kérdés szokott motoszkálni bennem, hogy rendben, Németh László valóban nem volt kispályás, de mi van azokkal az írókkal akik a „létező szocializmus” korában állami apanázsból éltek? Eljártak a Bulgakov által is kifigurázott Írószövetségbe (Magyar Írók Szövetsége) önkritikát gyakorolni, belépni, kilépni, bocsánatot kérni, stb. néhány nyomorult novella megjelenése érdekében..
Igazából az irodalom lassú sorvadása a mozi megjelenése után már elkezdődött, a televízió végleg betett neki, és még kötelező olvasmányként sem olvassák el a Háború és Béke c. művet, mert túl hosszú.. Jöhetnek az „Egyperces” novellák (Örkény) és a vasárnapi mellékletek.
Kedves Blogozó Barátunk!
Miután orosz irodalmi és történelmi kérdésekben írt hozzászólásai – még ha nem is mindenben egyezik a véleményünk – alapos ismeretekről tanúskodnak – most egy kissé mellé lőtt. 1971-től 1993-ig a Magyar Írók Szövetsége apparátusában dolgoztam, majd a P.E.N. Clubban, édesapám, Földeák János az írókat munkájukban támogató Irodalmi alap vezetője volt hosszú évekig. Így elég jó rálátásom van az írók akkori elfogadottságára, társadalmi presztizsére és anyagi helyzetére. És a mostanira is. Semmi kedvem összehasonlítani, félek a következményeitől. A rendszerváltáskor nem volt kiadatlan kézirat, remekmű a fiókban. És ha már hallott arról a szociográfiai sorozatról, hogy „Magyarország felfedezése”, ahová a nemrég elhunyt Moldova György is írt kemény valóságfeltáró műveket, akkor talán elgondolkodhatna azon, vajon a mostani nagy alkotói szabadságban miért nincs ilyen törekvés? Talán olyan jól élünk? Amit az irodalom ázsiójának csökkenéséről írt, az teljesen helytálló.
Ami a szovjet írók életét illeti, Trifonovtól Jevtusenkóig közel negyedszázados külügyi munkám során több száz íróval volt személyes nexusom, az irodalom szerény munkásaitól maguknak több ezer rubeles csillárt megengedő sztárokig. Ez is megérne egy misét, de a jelenlegi felfokozott hisztérikus helyzetben senkit nem érdekelnek a valós tények. Dosztojevszkij, Tolsztoj anyagi helyzetéről nyugodtan írhatok, anélkül, hogy belém kötnének. A többi meg majd később, vagy emlékirataimban.
Kedves Iván!
Persze, hogy nem értünk egyet, főbelőném magam, ha így lenne. Célzásaim arra vonatkoztak, hogy a régi orosz írók jómódúak voltak, anyagilag függetlenek. Erre céloztam Német Lászlóval. Viszont amikor Ön a Magyar Írók Szövetségében volt, nos elvárták, hogy a szocializmus értékeinek megfelelő műveket írjanak. Persze Moldova sem volt beszorítva, bár elég keményen fogalmazott a szociográfiákban. De pl. a Titkos Záradék c. szatirikus könyvét (1973) betiltották. Aczél György azért ott volt a három TTT betűvel jelzett irodalompolitikája mögött. Elég lenne a Tiszatáj ügyre céloznom. Nem hánytorgatom a kérdést, mert már Daumier is karikatúrát rajzolt a cenzorról.
A feltevés jogos. Most a nagy szabadság mögött minden elférne. Elvileg. Gyakorlatban már ismét beindult a cenzúra és nyugaton nem lehetne a Hamletet eljátszani fehér bőrű Oféliával.. Ez sem normális.
Születnek nagy művek? Sajnos nem. A mai fogyasztói társadalomnak nincsenek igazán mély gyökerei, nincsenek benne tartalmas emberi érzéseknek. Mivel már nagyapa vagyok, és Öntől egy picivel idősebb, látom milyen üres az egész pénzt istenítő világunk. Fiatalok ülnek egymás mellett és nem beszélgetnek, hanem a mobiltelefont nyomkodják.
Egyébként örömmel venném, ha megírná az emlékiratait, mert tényleg sokfelé járt, sok emberrel találkozott. Abban a korban amiben Ön van már érdemes hozzáfogni. (Nem fogják betiltani, mint Sík Endre: Vihar a levelet c. emlékiratát.)
Kedves Ismeretlen!
Azért ne lőjje főbe magát, mert ha mindenki, aki nem mindenben értett vagy ért velem egyet, ezt tette volna vagy tenné, akkor alaposan megcsappant volna az irodalomkedvelők tábora. A jelenlegi kultúrpolitika korifeusairól nem is beszélve.
Az, hogy ki mit vár el az irodalomtól és az mit teljesít ebből, az megint külön téma lehetne. Miután elégé beleláthattam abba, miféle nyomás alatt állt a hazai kultúrpolitika és ahhoz, hogy Aczélnak sikerüljön valamiféle elviselhető egyensúlyt kialakítania mit kapott a hazai kemény vonalasoktól, de főképp valamint keleti „szövetségeseinktől”, az bizony embert próbáló volt. Anélkül hogy bárkit is védenék. Mégis talán a legszínesebb művészeti élet nálunk volt, ez tagadhatatlan. Ami a Tiszatájt és a népnemzeti morgolódásokat illeti, félek, hogy maga ez a törekvés nem hozott annyit a konyhára, mint amit neki tulajdonítanak. Elég ha a manapság Trianon körüli hamis nosztalgiára gondolok, arra, hogy komolyan még a sérelmek felhánytorgatása, a tragédia napi politikai kiaknázása mellett senki nem nézett szembe a miért-tel, pedig történelmi tisztázás nélkül marad az egy helyben topogás és a sárban tapicskolás. Ugyanez vonatkozik közelmúlt történelmének reális megítélésére is.
Sajnos a kultúra teljesen átalakult, a média rátelepedett, de azért ne veszítse el optimizmusát. Első nejem Németországban él, örülök, ha nála járva látok egy kisvárosi könyvesboltot s benne nem csak a celeb szemetet, de magyar szerzők műveit is. Talán ki tudjuk nőni a fogyasztói társadalom „gyermekbetegségeit”, de félek, ezt gyermekeink sem érik meg.
Ami emlékeim illeti, ha az ivan.foldeak@gmail.com címre feldob egy emailt, elküldöm eddig megjelent a témához kapcsolódó írásaim netes elérhetőségeit, így egyszerűbb és nem biztos, hogy a blogozókat mind érdeklik.