„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
Az aranycsapat 1953-ban
első sor: Lantos Mihály, Puskás Ferenc, Grosics Gyula
hátsó sor: Lóránt Gyula, Buzánszky Jenő, Hidegkuti Nándor, Kocsis Sándor, Zakariás József, Czibor Zoltán, Bozsik József, Budai II. László
Fotó:Wikipédia
Nem túlzás kijelenteni, hogy 1953. november 25-én a labdarúgást szerető világ tekintete a londoni Wembley-re szegeződött. Hosszú előkészítés után végre összecsaphatott egymással a tanár, a futballt feltaláló angolok, valamint a tanítvány, a világ akkori legjobbjának tartott magyarok . A helyszínen 105 ezren zsúfolódtak össze a lelátókon, míg az abszolút felfokozott várakozásra jellemzően
„az évszázad mérkőzésére Európa szinte valamennyi rádióállomása helyszíni közvetítésben akart beszámolni. Még a brazil rádió is tudósítót küldött a meccsre”
Itthon egyszerűen kiürültek az utcák, az emberek a rádiók előtt ülve hallgatták Szepesi György közvetítését. Ugyanis jó érzés volt az a nyugati világhoz viszonyított alacsony életszínvonalon élőknek, hogy végre mi, magyarok – sőt, ahogy akkoriban nevezték magukat a kommunista országok, a béketábor tagjai – legyőzhetjük a labdarúgás tanítómestereit. Nem véletlen, hogy ekkoriban a sport kiugrási lehetőséget biztosított azoknak, akik eredményeket tudtak elérni. Megérte élsportolónak, legfőképpen válogatott labdarúgónak lenni. A legjobbak előtt kinyílt a nagyvilág, eljutottak olyan helyekre, ahova közember vagy más jeles ember nem. Nos, ilyen társadalmi miliőben született hazánkban a máig bálványozott „csodacsapat”!
Ám mielőtt rátérnénk az Évszázad mérkőzésére, azért oszlassunk el néhány, a meccsel kapcsolatban napvilágot látott tévhitet. Ilyen például a két válogatott veretlenségi sorozata. Egyrészt a magyar csapat 1950 és az 1954-es berni döntő között nem volt veretlen, ugyanis 2000-ben a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöksége úgy döntött, hogy két 1952 májusi, az úgynevezett Moszkva-válogatott ellen megvívott találkozót hivatalos mérkőzésnek minősít. Ebből a két meccsből egyet elveszített az Aranycsapat. Az angolok hazai veretlenségi mítosza is hamisnak bizonyult, ugyanis már a 6:3 előtt elveszítették hazai veretlenségüket. Méghozzá 1949-ben, Írország ellen (0:2) Liverpoolban, míg 1951 áprilisában a skótok győztek a Wembleyben (2:3).
„Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor”
Vélhetően minden magyar futballdrukker álmából felébresztve elsorolja az Aranycsapat összeállítását, holott a magyar válogatott 1950 és 1956 között mindössze négy alkalommal lépett pályára ebben az összeállításban. Rómában 1953. május 17-én az olaszok ellen; 1953. november 15- én Budapesten a svédek ellen; 1953. november 25-én Londonban az angolok ellen; valamint 1954. április 11-én Bécsben az osztrákok ellen. S az is tény, hogy egyszer se játszotta végig így a mérkőzéseket.
Az Aranycsapat egyébként onnan kapta a nevét, hogy az 1952-es helsinki olimpián aranyérmet szerzett. Ez a diadal abszolút nem számított meglepetésnek, hiszen a nyugati világ válogatottjaival ellentétben a szocialista országok csapataiban a legjobbak játszottak. Ugyanis a szocialista rendszer nem ismert olyat, mint profi sportoló – papíron mindenkinek volt munkahelye –, így megfeleltek annak az előírásnak, hogy az olimpiára amatőr sportolóként utaztak ki. Nem véletlen, hogy egészen 1980-ig kizárólag a „béketábor” válogatottjai nyerték meg az ötkarikás tornákat.
„Puskásékat azonban nemcsak a kommunista diktatúrák használták fel politikai célokra”
Amikor Magyarország 1953. május 19-én a római stadionban 3-0-ra verte Olaszországot, az ottani kommunista párt és az Olasz Általános Szakszervezeti Szövetség vendégül látta a magyar labdarúgó küldöttséget, és a találkozóról szóló sajtótudósítások szerint hangsúlyozzák, hogy „a győzelem, amelyet a magyar csapat vasárnap a római stadionban aratott, nemcsak sportbeli, hanem politikai győzelem is volt. „Most választási harc folyik nálunk, és a magyar csapat győzelme segítette ezt a harcot annyiban, hogy megmutatta, mire képes egy nép, amely ura a saját országának, amely a saját hazáját építi és az emberi haladásért küzd. A magyar sportolók vasárnap Rómában csaknem 100 ezer ember előtt bizonyították be, hogy a szocializmust építő országokban virágzik a kultúra és a sport” – mondotta a La Stampa újságírójának Di Vittorio szakszervezeti elnök.
Mint fentebb már megjegyeztük, a sport és azon belül a foci kiemelkedő jelentőségű volt az ’50-es években. Ez volt a legnépszerűbb, és – szemben bizonyos arisztokratikus sportokkal –, a futball eleve plebejus jelenségként indult. Csapatjáték, amelyiknek a művelése nem igényel különösebb felszerelést, speciális pályát, játszható téren, utcán, grundon, legelőn. A magyar válogatott pedig győzelmet-győzelemre halmozott, sorra verte a fejlett tőkés országok labdarúgó csapatait, azaz a propaganda kiválóan tudta használni olyan céljaira, hogy Puskásék minden sikere egy-egy súlyos csapás az ellenségre.
Maga a 66 évvel ezelőtti mérkőzés szinte mindenben megfelelt az akkori politikai elvárásoknak. A magyar válogatott remek, szemet gyönyörködtető játékkal 6:3-ra legyőzte az angolokat, akik, miután 1954-ben a Népstadionban az Évszázad mérkőzésének visszavágóján 7:1-es vereséget szenvedtek a Puskás vezette magyaroktól, nem szégyellték szinte teljesen megreformálni a labdarúgásukat. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy 1966-ban világbajnoki címet szereztek. Ráadásul a londoni vereség után az angolok a magyarokkal való kapcsolatok felmelegítésére törekedtek. A nagy magyar győzelem a diplomáciai tárgyalások során is szinte mindig előkerült, s bizonyos szempontból képes volt arra, hogy enyhítse a hivatalos találkozók olykor feszült hangulatát.
„A baráti országok sajtója mindent elkövetett annak érdekében, hogy a magyar sikert a saját politikájának propagandájára kihasználja”
Egymás után jelentek meg olyan írások a különböző pártlapokban, hogy olyan országé lett a világra szóló diadal, amely szabadon, nagyszerű építőmunkában egész népét, egész ifjúságát nagy hazafias tettekre lelkesíti. A nép fiainak vallotta mindenki a csapatot, mely ugyanúgy építi az országot és a szocializmust, mint az ország többi lakója, sőt teljesítményükkel serkenti is őket az építésben. „Emeljétek magasra a magyar nemzeti színeket, a szocializmus és béke zászlaját” – volt olvasható a lengyel Przeglad Sportowy vezércikkében.
A szovjet Pravda szintén elismerően írt a magyar válogatottról. „Magyarország labdarúgói nagy lelkesedéssel játszottak, és szép összjátékról, a labdakezelés magas technikájáról tettek tanúságot. A közönség nagy szeretettel üdvözölte a magyar labdarúgókat” – jegyezték meg az SZKP lapjában. De természetesen a teljes béketábor a magyaroknak drukkolt, sőt, magáénak érezte a győzelmet. A Zeri i Populli szerint a magyar néppel együtt az egész albán nép ott ült a rádió előtt, és hallgatta a nagy találkozó helyszíni közvetítését. A keletnémet lapok a népi demokrácia nagy diadalaként üdvözölték a győzelmet, míg a bukaresti Sportul Popular az
„új szellemű sport, az új életforma győzelmének, a népi demokratikus országok igaza szószólójának látta a magyar diadalt”
De még a reform kommunista Nagy Imre is arra a következtetésre ragadtatta magát 1953-ban a 6:3-as győzelem után az Országgyűlésben, hogy „Magyarország sportnagyhatalom”. S bár az Aranycsapat sikereit a sportirányítás minden erővel politikai misszióvá igyekezett formálni, s az imperialisták elleni csapásként feltüntetni, a társadalom futballimádó része ezt az ideológiai mezt sohasem vette magára.
Nem tudták elfogadni, hogy a különböző pártvezetők egyszerűen rátelepedtek szeretett klubjaikra. Ráadásul a neveiket is megváltoztatták, ugyanúgy, ahogy azt annak idején a Szovjetunióban is megtették. A Kispestből például Budapesti Honvéd, az MTK-ból Bástya lett, az ÁVH csapata, míg az UTE-ből átalakított Dózsa a rendőrség egyesületeként működött. A Ferencváros – amely rövid ideig ÉDOSZ, majd Kinizsi lett – más volt, és ahogy a későbbi miniszterelnök Münnich Ferenc kijelentette, „az FTC valósággal nemzeti intézmény Magyarországon. Vigyáznunk kell rá. Helyesen kell vezetnünk, építenünk, hogy valóban szilárd pillére lehessen a magyar népi demokrácia sportjának.”
„A Rákosi-rendszer mindennapjaiban traumatizált, és a sikerre rendkívül kiéhezett társadalom az Aranycsapat diadalában a kis népek vigaszát, a nemzeti büszkeséget, és talán a kibontakozás reményét látta meg”
Talán túlságosan is, és amikor a csapat 1954. július 4-én nagy meglepetésre 3-2 veszített a svájci világbajnokság döntőjében a Német Szövetségi Köztársaság ellen, az addig imádott és bálványozott labdarúgók ellen Budapesten több ezres tüntetések kezdődtek. Nem véletlen, hogy sokan úgy vélik, a berni csapás és az azt követő tömegmegmozdulások az ötvenhatos forradalom egyfajta előjátéka lett. Ám ennél volt egy sokkal súlyosabb probléma. A berni elveszített döntővel induló és az 1956-os forradalom eltiprásával záruló időszak nemcsak a magyar nép szabadságvágyának vetett véget, hanem az Aranycsapatnak is. A korábban verhetetlen csapat 1956-ban végleg felbomlott.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
