Egy napra elhomályosította még az Ukrajnában ismét aktív fázisába lépett háborút is Jevgenyij Prigozsin és a Wagner csoport lázadása. A fordulatokban gazdag 22 órás zendülés utólag már ponyvaregénybe illő „operett puccsnak” tűnik, megmutatta ugyanakkor az orosz állam működésének sajátosságait, gyengeségét, a háborúval megfejelt, 2024 közeledtével egyre inkább előtérbe kerülő politikai átmenetből fakadó, egyelőre rejtett feszültségeket. Az előadásnak vége, a függöny leereszkedett, ám a történtekkel kapcsolatban egyelőre több a kérdés, mint a válasz. Annyit azonban nagy biztonsággal kijelenthetünk, hogy a „muzsikusoknak” –  a köznyelvben csak így nevezik a Wagner magánhadsereget – ilyen formában ez volt az utolsó koncertje. Mit mondjunk, az előadás igencsak látványosra sikeredett. A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg.

A feszültség benne volt a levegőben, ennek ellenére meghökkentő fordulatot vett a Wagner csoportot vezető Jevgenyij Prigozsin és az orosz katonai vezetés közötti szembenállás. A bahmuti/artyomovszki hős megmutatta a másik arcát, és a kicsinyes anyagi és hatalmi szempontoktól elvakulva a hazafi pillanatok alatt hazaárulóvá változott.

„Mert mi mást lehet arra mondani, hogy a jelenlegi kiélezett háborús helyzetben az állam intézményei ellen tör, és kockára teszi az ország egységét, a hadsereg működését”

S ezen a tényen az sem változtat, ha ezek az intézmények mégoly korruptak is, és gyengén működnek. Sokan színjátéknak tartották az egészet, amit erős érvekkel cáfol, hogy hat helikoptert és egy repülőgépet még Oroszországban sem szoktak díszletként feláldozni azért, hogy megtévesszék mondjuk az ukránokat, vagy félreállítsanak egy minisztert. S akkor a presztízs veszteségről még nem is beszéltünk. Mások puccsot emlegettek, de ez azért annál kevesebb volt, hiszen Prigozsinnak láthatóan nem volt sem társadalmi, sem pedig politikai támogatottsága.

„Sokkal inkább nevezhetjük a történteket katonai lázadásnak, zendülésnek, ám ha fellépés módját és a tartalmát is figyelembe vesszük, akkor akár fegyveres zsarolásnak is”

Mert Jevgenyij Prigozsin ugyan egy ideje már érezhetően táplált politikai ambíciókat, és érezhetően beleélte magát az igazságosztó lovag szerepébe, nem tudta intelligensen feldolgozni a megnövekedett népszerűséget, a publicitást, elsődleges célja azonban ennek ellenére nem a hatalomátvétel volt. Még akkor sem, ha gátlástalanságát ismerve akár idáig is eljuthatott volna. Prigozsin nem bírta elviselni, hogy kicsavarják a kezéből igazi erejét, a veszélyesen túl nagyra nőtt Wagnert. Egy ideje már igyekeztek levagdosni magánhadsereg, ezzel az egyre önteltebb vezér szárnyait, július 1-jével viszont már légüres térbe került volna, ha nem írja alá a hadsereg alá betagozódást jelentő szerződést a védelmi minisztériummal.

„A Wagnertől a nyomaték kedvéért a lázadás előtti napokban megvonták az anyagi támogatást, így Prigozsin előre menekülve a zendüléssel akarta megzsarolni a hatalmat, és kialkudni jobb pozíciókat”

A Wagner vezére, Jevgenyij Prigozsin így június 23-án délelőtt a korábbiaknál is élesebb hangú, az orosz hadsereg vezetését tovább támadó, ismételten Szergej Sojgu miniszter és Valerij Geraszimov vezérkari főnök távozását követelő, de már az ukrajnai háború orosz narratíváját is megkérdőjelező videó üzenetet tett közzé. Majd este egy másik üzenetben már arról beszélt, hogy a hadsereg Szergej Sojgu parancsára lőtte a wagneresek egyik pihenő táborát, ezért a magánhadsereg elindul igazságot tenni, és számon kérni a korrupt és inkompetens katonai vezetést. Az említett támadást a védelmi minisztérium cáfolta, és a vád, a videó mértékadó elemzők szerint is hamis volt.

Másnap a Wagner mintegy 4000 katonája ellenőrzése alá vonta a Déli Katonai Körzet központját, a Don melletti Rosztovot, majd egy részük menetoszlopokban mintegy katonai 300 technikával Moszkva felé vette az irányt. Lényegében akadály nélkül robogtak az M4 autópályán a főváros felé, ahol terrorellenes műveletet hirdettek, és megerősítették a város biztonságát. A Wagner menet oszlopainak igazán komoly feltartóztatást azonban Putyin és köre rendkívül meglehetős késéssel kezdte el szervezni. Az elnök csak szombat késő délelőtt, mintegy 12 órával az események kezdete után tette világosság álláspontját. Amint ez egyértelműsödött, meg is szervezték az ellenállást, amit mutatott a Moszkva előtti felvonulás, a felrobbantott autópálya és a konvoj elleni támadás is.

„Ekkor már Prigozsin is láthatta, hogy az összeütközés elkerülhetetlen, ez pedig mindkét oldalon erősítette a megállapodás esélyét”

A wagnerosok már Moszkvától másfél órára voltak, amikor Prigozsin leállította a menetoszlopokat. Alekszandr Lukasenko belarusz elnök ugyanis közben bejelentette, hogy egész napi közvetítése után mindenki érdekeit figyelembe vevő megállapodás született. A kompromisszum lényege a kiszivárgott hírek szerint az, hogy a wagneresek amnesztiában részesülnek, a hadsereg két vezetője, Szergej Sojgu miniszter és Valerij Geraszimov vezérkari főnök pedig távozik. A Kreml szóvivője Dmitrij Peszkov később azt közölte, hogy a tárgyalások során a védelmi minisztérium vezetőváltása nem merült fel, Prigozsin ellen a fegyveres lázadásról szóló eljárás megszűnik, ő maga Belaruszba távozik – Rosztovból távozva azonban eltűnt –, a Wagner pedig visszatér a táboraiba.

„Visszatekintve erre a 22 órára, az orosz vezetést mintha váratlanul érték volna a történtek, hiszen meglehetősen lassan reagált, és az állami média is sokáig feltűnően hallgatott”

Aztán egy közleményben bejelentették, hogy a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) büntetőeljárást indított fegyveres felkelésre buzdítás vádjával, és felszólította a Wagner csoport tagjait, hogy ne engedelmeskedjenek vezetőjük parancsainak. Az „igazság menetének” leállítására, nyugalomra és tárgyalásokra szólított fel mások mellett Prigozsin korábbi szövetségese, Szergej Szurovikin tábornok is. „Átvernek benneteket” – figyelmeztette rövid videó üzenetében a pártütőket Szurovikin. De jobb belátásra próbálta bírni a wagnereseket a katonai hírszerzés parancsnokának a helyettese, Vlagyimir Alekszejev vezérőrnagy is, ami azért figyelemre méltó, mert nyílt titok, hogy a Wagner külföldi akcióit a GRU irányította. De ha már Prigozsin egykori szövetségeseinél tartunk, akkor ide tartozik az is, hogy Putyin kemény hangú beszéde után Ramzan Kadirov is árulónak nevezte korábbi harcostársát, és nyilvánosan letette a voksot az elnök mellett. S hogy nem a levegőbe beszél, azt jelezte, hogy a nemzeti gárda kötelékébe tartozó csecsen különleges erők, az Apti Alautdinov vezette Ahmat különítmény egységei is megjelentek Rosztov körül.

A Kreml sokáig hallgatott, és Vlagyimir Putyin csak másnap délelőtt állt a nyilvánosság elé, és beszédében árulásnak, hátba szúrásnak nevezte a történteket, a felkelés szervezőinek semlegesítésére utasított, és súlyos büntetést helyezett kilátásba.

„Mint Jevgenyij Prigozsinra, a Wagner katonai magánvállalat alapítójára utalva fogalmazott, a túlzott becsvágy és az önérdek vezetett az áruláshoz, méghozzá a csoport azon harcosai és parancsnokai ellen is, akik felszabadították Szoledart, Artyomovszkot (Bahmutot) és más településeket”

A beszéd üzenete egyértelmű volt, Putyin eldöntötte, keményen lép fel az őt eláruló Prigozsinnal, és az ország nehéz helyzetében egységre szólított fel. Az üzenet elhangzása után a Wagner vezére átlépett egy vonalat, míg korábban magát az elnököt nyíltan nem támadta, addig válaszul az elhangzottakra bejelentette, hogy ezentúl sem az FSZB, sem pedig Putyin utasításait nem tartja magára érvényesnek. Ahogy fogalmazott, a hazaárulás kérdésében az elnök erősen téved, mert a Wagner összes harcosa hazafi, és senki sem fogja az elnök, az FSZB vagy bárki más kérésére feladni magát. „Mert nem akarjuk, hogy az ország továbbra is korrupcióban, csalásban és bürokráciában éljen” – hangoztatta a tőle megszokott populista módon a zsoldos csoport vezetője.

„A politikai elit ugyanakkor kiállt a hatalom mellett – persze, voltak, akik lapultak és inkább kivártak –, és az éles helyzetben is megmutatkozott a társadalom apolitikussága”

A hatalom és a társadalom egymással párhuzamosan élte az életét. Míg a „bizánci udvar” a belső intrikákkal volt elfoglalva, addig az emberek inkább a tanévet lezáró ballagásokkal. Az országban nem volt puccs hangulat. A világ előbb feszülten figyelte a történéseket, és a titkosszolgálatok ugyan feltehetően számítottak arra, hogy a Prigozsin és a hadsereg vezetése közötti egyre élesebb szembenállás nyílt ütközéshez vezethet, és a Wagner vezérének erre irányuló készülődéséről is lehetett tudomásuk, ám mégis meglepte az elitet az események ilyetén alakulása. A megdöbbenés azonban a nyugati társadalmak úgynevezett haladó, progresszív rétegeiben pillanatok alatt átváltott a vad Putyin ellenességből fakadó Prigozsin imádatba, lelkes wagnerezésbe.

„A koncert közben ha nem is színvonalasra, de nagyon látványosra sikeredett. A 19-re kétségbeesett vagy öntelten lapot húzó Prigozsin nem érte el, hiszen nem is érhette el, amit akart”

A Wagner csoportnak a jelenlegi formájában vége, egy részét feltehetően beintegrálják a hadseregbe, egy másik pedig talán az afrikai projektekben működhet tovább. Magát Prigozsint Belaruszba száműzik. A megállapodás részletei egyelőre nem világosak. Így lapzártánkig úgy tűnt, hogy a Kreml – ezzel is erőt mutatva – Szergej Sojgu és Valerij Geraszimov menesztésének kérdésében sem enged. Prigozsin tehát vesztett, hiszen elvesztette a Wagnert, feltehetően a vagyonának jelentős részét, és kiszállt az utódlásért folyó versenyből is. Cserébe jó esetben kompromisszumként az életet kaphatja, ami a hazaárulást figyelembe véve azért nem kevés.

Ugyanakkor ebben a történetben a Prigozsin erejét alábecsülő, a saját korlátait pedig nem jól felmérő hatalom sem nyert. Kígyót melengetett a keblén, fölnevelt egy szörnyet, és amikor az már veszélyesen nagyra nőtt, túl nagy árat fizetett azért, hogy leszámoljon vele.

„Prigozsin ambíciói egy pillanatra felvillantották a polgárháború rémét, és a Kreml végül mentette a menthetőt, a vérfürdőt elkerülte, ám ez így is komoly presztízs veszteség”

Rámutattak a történtek az orosz állam működésének gyengeségeire, és arra is, hogy Vlagyimir Putyin éles helyzetekben – már nem először – túl sokat vacillál. Végül elhúzta a Wagner nótáját, rövidre zárta a történetet, a „muzsikusok” előadásának 22 órája nem öregbítette az erős kezű vezető imázsát. A történtekkel a legtöbbet a tulai kormányzóval, Alekszej Gyjuminnal párban közvetítő Alekszandr Lukasenko nyert. Előbbi ezzel is megmutatta, hogy vele az utódlásért folytatott versenyben alighanem számolni kell, míg a belarusz elnök ismét igazolta, hogy nemcsak magát, de a „nagy testvért”, Oroszországot is képes kirántani a legnagyobb slamasztikából is.

„De a történet tanulságokkal szolgált a Nyugat és a nyugati elemzők számára is. Ismét megmutatta ugyanis, hogy az orosz politikát nem mindig lehet az ok-okozat logikáját alapul véve megérteni, és nem okvetlenül színjáték az, ami esetleg annak látszik”

Lehet, hogy az „orosz ház” első, és akár második pillantásra is furcsán megroggyantnak, összetákoltnak tűnik, a lakók pedig néha értelmetlenül futkosnak ki-be, és kidöntenek akár egy-egy oszlopot is, mégis működik. Olyannyira, hogy az ilyen előadások sem rázzák meg. Mert már hozzászokott.

(A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg, itt olvasható.)