Kezdőlap » x-demokrata » A kikötők muzsikája
Szergej Snurov, „Snur” #moszkvater

A kikötők muzsikája

Szergej Snurov a Leningrád-mítoszról, a vodkáról, a káromkodásról, a körülötte épülő kultusz rombolásáról és a felkészült anyázásról

Szergej Snurov, „Snur” #moszkvater
Szergej Snurov, „Snur”
Fotó:EUROPRESS/AFP/Ramil Sitdikov/Sputnik

Kezdetben volt a rock and roll és az alkohol. Aztán jött Janis Joplin, és ehhez a zenéhez az LSD társult. A Nirvana a heroint hozta be, a következő hullámban pedig a Prodigy az ecstasyt – írja le a rock fejlődéstörténetét a maga cinizmusával Szergej Snurov, alias „Snur”. Az orosz rock fenegyereke megjegyzi, Oroszország eközben leragadt a vodkánál. A Leningrád frontemberével még akkor beszélgettünk (2011), amikor nem álltak hozzá hosszú sorok interjúért.

– Állati elementaritás, gátlástalan ének és kőkemény fúvósok. A Leningrad zenéje semmi mással nem téveszthető össze. Amikor a kilencvenes évek végén berobbantak az orosz zenei életbe, padlót fogott a birodalom. Nem zavarja, hogy a kevésbé vájt fülű közönségnek külföldön mégis többet mond a Leningrad Cowboys név?

– A finn cowboyokhoz semmi közünk. Hacsak annyi nem, hogy a peresztrojka idején indult csapat elnevezése is kötődik Leningrádhoz. Így hívták ugyanis azokat a finneket, akik át-átrándultak egy hétvégére italozni az öböl túlpartjára. Amikor mi alakultunk 1997-ben, a várost már rég nem Leningrádnak hívták. Mi azonban még egy mítikus ország mítikus városában születtünk, de már az orosz Szentpéterváron élünk. Elődeink között pedig ott van Mamonov csapata, a Zvuki Mu, az Aukción, Arkagyij Szevemij vagy éppen Vlagyimir Viszockij…

– Álljunk meg egy szóra Viszockijnál, akit egy Leningrád-rajongó nemes egyszerűséggel a „szovjet Snurnak” nevezett. Mit jelent önnek Viszockij?

– Azt, amit annyi orosznak.

– Mit adott Viszockij az orosz zenének? Például a rock and rollnak?

– Mindenkinek megvan a maga Viszockija. A közös ebben Viszockij oroszsága. Orosznak lenni ugyanis sem akkor, sem pedig ma nem divat.

– Említette a párhuzamos kultúrában gyökerező elődöket, de mit kezdjünk a ska irányzattal, amelyben csak a rövid életű Sztrannije Igri járt a Leningrád előtt. Talán nem véletlen, hogy ők is leningrádiak…

– Jó, nevezzük skának, amit játszunk, valójában azonban utcai zenéről, a kikötők muzsikájáról van szó. Az odesszai udvarokban ugyanúgy hangzik, mint Detroitban. Az egyszerű emberek, a társadalom mélyének dalai ezek.

– Értsem ezt úgy, hogy a szakirodalomban kínos lenne a kikötők dalainak nevezni e zenét, így a szakírók hangzatosán punkkal mélyen átitatott skaként írják körül?

– Így is mondhatjuk. De ne feledje, a leginkább punkok a hajléktalanok. Csak ők nem így hívják magukat, nem verődnek csapatokba, nem festenek magukra mindenféle szimbolikus jeleket.

– Ebbe a világba tökéletesen beleillik sodró egyéniségével a publikumot magával ragadó „Snur”, akit az oroszok egyik fele imád, a másik gyűlöl. Tudatosan felépített projektről van szó? Miben különbözik „Snurtól” Szergej Snurov?

– Ha most azt mondanám, hogy minden tudatosan felépített, akkor az egyben azt is jelentené, hogy
zseni vagyok. Természetesen zseni vagyok, de azért nem ennyire. Persze számolok a hatással, de az élet azért okosabb nálam. Hiába készülök valamire, az csak másként jön össze. Egyébként meg tényleg van bennem valami elb…ság, valami Snur. Ettől hiteles az egész.

– Azért, ha az életrajzát nézzük, az inkább Snurov, mint Snur. Tanult restaurátornak, majd hallgatott vallásfilozófiát is. Aztán halljuk a színpadon Snurt folyamatosan káromkodni. Hogy viszonyul a valláshoz?

– Némi szorongással. Nem ismerjük a vallást. Hetven évig ijesztgettek vele, s hát a pópák most sem mindig szerethető dolgokkal foglalkoznak. Néha például cigarettával kereskednek. Egy szó, mint száz, maga az egyház bonyolult, sokszor nehezen szerethető intézmény. Ami pedig a káromkodást illeti, csak felkészülten lehet rendesen anyázni.

– Vallja be, szórakozik a közönséggel!

– Nézze, amikor 1997-ben megalakultunk, az egész egy pamflet volt. Tükröt akartunk tartani a világnak. Aztán a valóság szörnyűbb lett, mint maga a Leningrád.

– S miért a cinizmus?

– Hogy folyamatosan romboljam a körülöttem épülő kultuszt, s ne váljak idollá. Ezért a káromkodás s a csapat időnkénti szétzavarása is.

– Nincs jó véleménnyel a mai Oroszországról sem. Milyennek látja?

– Korszakhatárhoz érkeztünk, így unalmasnak semmiképpen sem, egyébként pedig sokszor visszataszítónak. A legnagyobb probléma, hogy az emberek nem képezik magukat. Nem tanulnak semmit, így pedig nem lehet élni.

– Ez azért nem orosz sajátosság.

– Nézze meg Kínát! Ott nem ez a jellemző. A világ nagyobb Oroszországnál, Magyarországnál vagy az angolszász kultúrkörnél! A kilencvenes évek elrontottak minket. Sokan munka nélkül gazdagodtak meg, s ez a példa erősen hatott a fiatal generációk világképére. Nem lehet mindig jókor jó helyen lenni! Oroszország legfőbb baja ez a szemlélet, nem pedig a rossz utak.

– Többször nyilatkozta, hogy nem érdekli a politika. Ennek ellenére jó éve a Himki erdő című szatirikus dala után az úgynevezett demokraták putyinistának kiáltották ki. Távol maradhat a politikától egy közéleti szereplő?

– Engem nem a politika, hanem a politikusok nem érdekelnek. Az úgynevezett demokraták, a liberálisok úgy viselkednek, mint a bolsevikok, a jobboldal pedig azt hiszi magáról, hogy egyenlő az állammal.

– S zavarja, ha megpróbálják beskatulyázni?

– Ez legyen az ő bajuk. Én nem tartozom egyik oldalhoz sem. Aki ugyanis lehorgonyoz egy pártnál, az bilincsbe veri magát, önként dobja el az egyik agyféltekéjét.

– Józan gondolkodásra próbál nevelni, közben a dalaiból literszám dől a vodka. Nem érez ebben némi ellentmondást?

– Ez csak hangulat. A lényeg, hogy rámutassak: a társadalom beteg. S nemcsak a májban, hanem a fejekben is baj van. Ami pedig az oroszok és az alkohol viszonyát illeti, azt a pillanatot sikerült lefényképeznünk, amikor a társadalom tökéletesen szétitta magát. A vonat sebesen rohan a szakadék felé. Mindegy, milyen táblákat rakunk ki, csak száguld. Mi sem állíthatjuk meg. De ha ez vigasztalja, a vodka az apák itala, a fiatalok már hasist szívnak.

– Rockzenészként szórakoztatni vagy inkább nevelni akarja közönségét?

– A nevelés elsősorban a szülők feladata.

– Bizonyos korosztályokra azonban nagyobb hatással lehet, mint a szülők. Nem érzi ennek a felelősségét?

– Egy együttes hatással lehet a fiatalok öltözködésére, rövid időszakokra befolyásolhatja a viselkedésüket is, egyébként pedig a szülők és a könyvek nevelik őket. Már ha nevelik! Ha pedig egy rajongó a szülőt próbálja pótolni a zenekarral, az az ő baja, nem a miénk.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.