Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a fordítók kínjai, és abszurd újításai kapcsán elmélkedik. Tudják például, hogy mely szerzőket takarja a Kövér Oroszlán vagy a Dárdarázó Vilmos név?

A fordító kezébe kapja a művet. Örömteli, de felelősségteljes pillanat. Vajon boldogul vele? Ám a gondok, bármennyire is hihetetlen, már a legelső betűnél kezdődnek. A szerző nevénél és címénél. Dárdarázó Vilmos – jutna is valakinek az eszébe, hogy ez a megmagyarított név a világ dráma irodalmának koronázatlan királyát, William Shakespeare-t rejti?

„Ma már komikusnak tűnik, hogy a XIX. században voltak olyan elvetemült kollégák, akik nem átallották lefordítani a szerzők nevét. Így jelentkezett először Kövér Oroszlán néven magyarul a zseniális orosz prózaíró. Később a név finomodott, már csak Tolsztoj Leó maradt, majd a huszadik század korszerűbb hagyományait követve lett Lev Tolsztoj”

Ma már csak az a szerény bizonytalanság maradt meg a neveknél, hogy vajon Jules Vernének, vagy Verne Gyulának nevezzük az egykori kedvenc szerzőt. Viszont az indián történetek zűrzavaros életű, élő indiánt csak alapművei megírása után és szervezett turistaúton látott Karl May menthetetlenül May Károly maradt az hazai olvasónemzedékek számára. Szerencsére Puskin Sándor már eltűnt a címoldalakról. Az utóbbi időkben iszonyatos kavarodást okoz az anglomán mánia, mely az orosz nevek átírásában az angol nyelvet másolja. A népszerű orosz bestseller író hol Dmitrij Gluhovszkijként (a sajtóban, a kritikákban), hol Dmitry Glukhovsky néven szerepel.

„Véleményem szerint az orosz neveknél, miután cirill betűvel nem írhatjuk őket, jobb visszatérni a régebbi, fonetikus átíráshoz. Annak ellenére, hogy ez nem annyira trendi…”

Nincs könnyebb helyzetben a fordító a címekkel sem. Vannak egészen érthetetlen megoldások, amelyekre mind a mai napig nehezen találhatunk választ.

Csehov a világ drámairodalmának egyik nagyja. Kár, hogy magyarországi nimbuszát egy blikkfangos, de meglehetősen rosszindulatú paródia a nem túl művelt – óh, ez lenne a többség? – közönség körében elvágta. Sajnálatos, de nem meglepő. A nagy drámaíró jellegzetesen orosz vonásainak befogadásához legalább akkora türelem megértés és beleélő képesség kell, mint amennyivel elfogadjuk a „Szép város Kolozsvár” ikonikus blődlijét, „hol minden piros, fehér, zöldben jár…” Azt viszont kevesen, csak az orosz nyelvet még el nem felejtők tudják, hogy a „Cseresznyéskert” voltaképp meggyeskert, csakhogy az első fordító valami titokzatos oknál fogva nem tartotta elég szépen csengőnek a címet. Így nehéz eldöntetni, hogy a darab végén a fejszék csattogásának szörnyű zenéjére miféle fák lombkoronája zuhan a földre.

„Nem járt túl jól néhány igazán nagy klasszikus sem. Dosztojevszkij bő másfélszáz éve megjelent remekművének címe mind a mai napig „Bűn és bűnhődés”, noha a pontos cím Bűn és büntetés”

Egyes irodalomtudorok szerint az első fordítás korának romantikusa közízlése sugallta ezt a címet, noha Dosztojevszkij esetében a romantikus felhang, a főhős Raszkolnyikov esetében a bűnhődés nem igazán kulcsszó.

Ha már Dosztojevszkij hőseinél tartunk, elkerülhetetlen a műfordítás egyik nagy gondja, mit tegyünk az úgy nevezett „beszélő nevekkel”? Raszkolnyikov esetében szembetűnő a tudatos választás, a szakadár jelentés azonnal megelőlegezi a szereplő jellemét. De ugyanígy sokat mondó a „Nyetocska Nyezvanova” címadó név is, „se neve, se élete” a pontos értelmezés. Hogyan lehetne ebből nevet csinálni? Erre feltehetően még nem talált senki megoldást. Talán nem is kell?

A mai fordítások között is van elég melléfogás. Jurij Poljakov fergeteges humorú könyvében a „Szökni szeretnékben” a főhős, Oleg Trudovics Basmakov tipikus papucsférj. Neve is mutatja, hiszen magyarra átültetve valami ilyesmi lehetne találóan: Papucskin. A fordító nem merte vállalni a beszélő név bevezetését. Pedig Csehovnál már többször is olvashatta a papucsférj (muzs pod basmakom) kifejezést. Kár.

A XX. századra át-, és a címekre visszatérve itt is vannak furcsa és nehezen magyarázható megoldások. Ifjúkorom kedvenc olvasmánya volt Alekszej Tolsztoj „Golgotája”, mely azt vázolta fel, hányféle utat járt be az orosz értelmiség 1917 után. A nagyszabású történelmi regényt először magyarul olvastam. Amikor később oroszul újraolvastam, akkor döbbentem rá, hogy a cím mennyire nem passzol a műhöz. Az eredeti cím ugyanis nem a bibliai hely, hanem az oda vezető út. Logikus, hiszen a szerző azt írja le, miféle fájdalmas „kálváriát” jártak végig hősei a nagy változás után.

„Érdekes a Nobel-díjas Mihail Solohov nagyregényének, a „Feltört ugarnak” a címtörténete”

A kuláktalanítás és kolhozosítás fordulatos éveit bemutató mű Tamás Aladár fordításában 1947-ben jelent meg először magyarul. Mint utóbb kiderült, a fordítás németből készült. És meglehetősen önkényesen a kor szellemét pontosan tükröző „Új barázdát szánt az eke” címet kapta. Makai Imre remek fordításában ismét kiadták – ezúttal a teljes szöveget – a már említett „ugaros” címmel. Érdekes, hogy a magyar paraszti nyelvben oly járatos Makai nem vette észre a buktatót. Az eredeti cím ugyanis nem ugarról szól. A magyar nyelvben az ugar a váltóhasználatra pihentetett földet jelöli, amit igazából nem is lehet feltörni. Az eredeti „celina” magyarul szűzföldet jelent. Az ötvenes évek közepén indult a szűzföldek feltörése, a nagyszabású, de lényeges eredményeket nem hozó, az orosz mezőgazdaságot fellendíteni akaró program is ezt a szót használta. Az más kérdés, hogy a szűzföld szó összetétele folytán nem igazán alkalmas egy drámai történelmi esemény felvezetésére.

Érdekes, hogyan kerülte meg a problémát a Petőfit is fordító klasszikus orosz költő, Leonyid Martinov. Ady „magyar ugarja” az ikonikus verset fordítva nála sztyeppére módosult – okosan. Feltehetően ebben szerepe lehetett a magyar irodalom kényszerűen a Szovjetunióban tartózkodó nagykövetének, a vonzó személyiségű Kun Ágnesnek is, akinek sikerült megnyernie a legkiválóbb orosz költőket, így Paszternakot is a magyar líra átültetésére.

„Szolgáljon vigaszul az orosz irodalom kedvelőinek, hogy a címek körüli kalamajka nem csak az orosz irodalomra jellemző”

Victor Hugo nagyszerű történelmi regénye a „Nyomorultak” is beleesett a romantikus címadás vermébe. A címben szereplő főnév jelentéseit között – nyomorgó, ínséges, alávaló, hitvány – csak valahol a sor végén áll a nyomorult, ám a regény hősei korántsem nyomorultak. Ha melléknévként vesszük a szót, jelentései inkább ráillenek a regény szenvedő hőseire – boldogtalan, szánalomra méltó, szánalmas, gyászos, nyomorúságos, haszontalan, szerencsétlen. Érdekes, hogy az orosz fordítás a könyvhöz inkább illő kitaszítottak, kivetettek szót használja címként. Való igaz, Jean Valjean soha nem tudott beilleszkedni abba a társadalomba, mely nyomorúságos életéből fakadóan kivetette.

Címet adni nem könnyű, fordítani még nehezebb – bocsássák hát meg, ha a fordító téved.