//A hőscsináló
„A legendás vörösparancsnok kalandos életéből egy tehetséges, korán elhunyt író Dmitrij Furmanov (1891-1926) írt nagyszerű könyvet, melynek sikere népi hősé tette Csapajevet” #moszkvater

A hőscsináló

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a korán elhunyt tehetséges író, a polgárháború vörös parancsnokát, Csapajevet regényével népi hősé tevő Dmitrij Furmanov pályáját idézi fel. Furmanov műve hitelesen ábrázolja a polgárháború időszakát, és sikerült egy személyben megtestesítenie a kor egyszerű sorból kiemelkedett hősét, aki aztán a mű megjelenése után önálló életre kelt, filmen, anekdotákban, legendákban.

„A legendás vörösparancsnok kalandos életéből egy tehetséges, korán elhunyt író Dmitrij Furmanov (1891-1926) írt nagyszerű könyvet, melynek sikere népi hősé tette Csapajevet” #moszkvater
„A legendás vörösparancsnok kalandos életéből egy tehetséges, korán elhunyt író Dmitrij Furmanov (1891-1926) írt nagyszerű könyvet, melynek sikere népi hősé tette Csapajevet”
Forrás:Wikipédia/Szergej Malutyin festménye

Hőst csinálni valakiből manapság, a mindenható kommunikáció, a rafinált PR-boszorkánykonyhák  korában szerfölött egyszerű. Könnyűvérű leányzóból, aki összezárva hozzá hasonló társaival és machós legényekkel egy villában meg meri mutatni bájait a zuhanyozóban, a tv-csatornák és weboldalak szárnyain villámgyorsan celeb lesz, vagyis korunk hőse. (Kedves Lermontov, ne neheztelj rám, de jobb kifejezést nem találtam. Természetesen az illetőnek semmi köze Pecsorinhoz.)

„Persze akkor, amikor nemhogy tv, de még rádiózás sem létezett, amikor az emberek újságokból értesültek a hírekről, vagy a szóbeszéd fuvallatával jutottak hozzá, ez már nem volt ilyen egyszerű. Már csak azért sem, mert valódi hős kellett hozzá. Amiből vagy volt, vagy nem volt elég”

Az a több mint négy évi élet-halál harc, amit a fiatal szovjethatalom vívott a külföldi intervencióval és belső ellenségeivel szemben, bővelkedett hőstettekben és hősökben. Mégis, a tömeges helytállás, a sok-sok hős ellenére volt egy, aki – éppenséggel egy zseniális írónak, és hozzá hasonlóan tehetséges rendezőpárnak köszönhetően – közismert lett, akit a közvélekedés az egekbe repített.

„Igazi népi hősként tündökölt, akiről a jó vagy nem igazán jó szándékú szóbeszéd illedelmes, vagy epésen gúnyos anekdoták, viccek tucatjait, százait szórta szerteszét”

Hős kellett a polgárháború végeztével, melyről a Magyarországot gyakran meglátogató nagyszerű orosz író Szergej Zaligin kendőzetlen őszinteséggel jegyezte meg, hogy az orosz történelem egyik legszomorúbb eseménye volt, addig sohasem történt meg, hogy orosz orosz ellen fordult.  Nem ő volt az egyetlen, aki átérezte ennek a helyzetnek a tragédiáját. Solohovtól Alekszej Tolsztojig, Bulgakovtól Vszevolod Ivanovig számos remekmű próbált hiteles képet adnia a forradalmat lezáró, és az új élet kezdetét jelentő többéves időszakról.

„Máig is nehezen megválaszolható a kérdés. Miért éppen ő, mindenki Vaszilij Ivanovicsa családnevén Csapajev lett a hős, amikor az ukrán származású Scsorsztól Távol-Keleten kivégzett Szergej Lazóig sok százan áldozták életüket az új, igazságosabb rend reményében és jogosan kiérdemelték volna ezt a népszerűséget”

Persze kétarcú volt a közismertség. Az epés anekdoták után a glasznoszty hullámain lovagolva jöttek az oknyomozó és legendaoszlató történészek. Szerintük Sccsorszot hátulról saját vetély- és párttársa lőtte fejbe. Lazót nem élve égették el, mert nem fért volna be az azóta piedesztálra állított és hőstettét igazoló gőzmozdony kazánjának kis ajtaján. Ugyanígy nem lett ilyen népszerű és közismert, a köztörvényes bűnözőből a polgárháború dicső hadvezérévé és hősévé avanzsált, később terroristák áldozatává lett Grigorij Kotovszkij. Ugyan, mennyiben kisebbíti az áldozatvállalást a legendák pontatlansága vagy megszépítő torzítása?

„Csapajev eltűnt, az Ural folyóba veszett”

Többféle változat él. A leghitelesebb az, hogy a sérült parancsnokot fából tákolt tutajon két magyar származású vöröskatona úsztatta át a folyó túlpartjára, ám parancsnokuk közben a vérveszteségtől meghalt. A túlparton a két bajtárs sebtében elhantolta. A folyó gyakori áradása és mederváltozása következtében a holttest soha nem került elő. Pedig a ’60-as években Magyarországon jelentkezett két volt magyar vöröskatona, akik kiutaztak a helyszínre. Megmutatták a helyet, ahol eltemették parancsnokukat. Természetesen a kutatók már nem találták meg Csapajev földi maradványait.

„A legendás vörösparancsnok kalandos életéből egy tehetséges, korán elhunyt író Dmitrij Furmanov (1891-1926) írt nagyszerű könyvet, melynek sikere népi hősé tette Csapajevet”

Közép-orosz vidékről származó muzsik és egy suszter lányának fia nehéz gyermekkorból felemelkedve tudatosan készül az irodalmi pályára. Nyugodt, csendes ember volt, aki  inkább tépelődik, s gondolatait és kételyeit naplójával osztja meg. És feljegyzéseivel, amelyek később művei alapjául szolgálnak.

1912-től a moszkvai egyetem bölcsészkarának hallgatója, majd a diplomával a zsebében, mint vöröskeresztes ápoló kerül ki az első világháború poklába. 1917 nyarán még keresi a helyét, előbb az eszerekhez, majd az anarchistákhoz csatlakozik. A Kornyilov-lázadás idején Ivanovo-Voznyeszenszkben a forradalmi szervezet törzsének titkára, támogatja az októberi fordulatot. A város a polgárháború idején a forradalmi erők egyik fő támasza. Furmanov belép a bolsevik pártba, részt vesz a jaroszlavli lázadás elfojtásban, s ekkor kerül közel Frunzéhoz. Idővel a terület politikai biztosának nevezik ki, majd mint politikai munkatárs kíséri el Frunzét a polgárháború keleti frontjára, s lesz a 25. lövészhadosztály komisszárja. Ennek a hadosztálynak volt Vaszilij Csapajev a parancsnoka. Pontosabban eredeti, polgári nevén Csepajev. Ez a név került fel a Szamarában 1932-ben felavatott emlékműre is, ám a mű sikere végül az író által adott néven teszi ismertté.

„Furmanov csak június 30-ig szolgál itt, innen Turkesztánba vezénylik át. Az ok meglehetősen prózai és nincs hatással Furmanov írói munkájára. Az író féltékeny a nyalka Csapajev és asszonya, Anna Sztyesenko – később Furmanova között állítólag kialakult szerelmi románc miatt”

A politikai biztos végigjárja a polgárháború frontjait. A következő esztendőben részt vesz egy alma-atai lázadás leverésében. Ebből születik másik jelentős műve a „Zendülés”.

Később Kubanyban ott van Vrangel deszantjának visszaverésénél. Súlyosan megsérül, és 1921 júniusától már Moszkvában folytat irodalmi tevékenységet. A hadsereg lapjait szerkeszti, és közben a Proletár Írók Moszkvai Szervezetének is az elkötelezett titkára.

1924-ben lát napvilágot fő műve a „Csapajev”. Műfaját nem könnyű meghatározni, – dokumentum- vagy riportregény. Tagadhatatlan, hogy a szerző ragaszkodott a tényekhez, s ez érződik a stílusán is. Amiből azért nem hiányzik a forradalmi lendület, a szenvedély. Így lett műve egyszeriben mítoszoszlató, ugyanakkor a kor igényét és szellemét követve hőst csináló.

„Csapajevet már az író előtt is számos legenda vette körül”

Furmanov megpróbálta ezekből kihámozni az igazságot, és megrajzolni a valós személyiséget. Mindezt a történet másik hőse, a komisszár Fjodor Klicskov szemével, aki profán a hadi dolgokban, a tűzkeresztség alatt nem igazán vitézkedik. Nem úgy, mint Csapajev, aki mint legendák életre kelt hőse, paripáján vágtatva mindenütt ott van, intézkedik, átlátja a helyzetet és helyes, ütközeteket, életeket meghatározó döntéseket hoz. Katonái istenítik és követik. Miközben Fjodor Klicskov hátul húzza meg magát.

„Csapajevet már az író előtt is számos legenda vette körül” #moszkvater
„Csapajevet már az író előtt is számos legenda vette körül”

De Klicskov fejlődőképes. Később már részt vesz a csetepatékban, kivívja tiszttársai tiszteletét, és megismeri Csapajevet. És alaposan ki is ismeri. A kép nem éppen szívderítő. Csapajev – Pugacsov és Sztyenyka Razin méltó utóda – politikailag nem pallérozott. Elképzelése a modern hadviselésről szerfölött egyszerű – a törzsekben naplopók és árulók ülnek. Nem becsüli az értelmiségieket. Ráadásul, miközben a forradalomért harcol és az új rend mellett áll ki, és a maga egyszerű módján és logikájával népszerűsíti azt. Ha megszorul, csak úgy hányja magára a keresztet. Klicskov elhatározza, hogy változtat ezen. Úgymond „szellemi fogságba veti”, „felébreszti benne a vágyat az ismeretek, a műveltség, a tudomány iránt”, hogy lásson kicsit messzebbre, mint a csatamező. És közben próbálja megérteni Csapajev népszerűségének titkát.

„Sokan voltak bátrabbak, okosabbak, a hadvezetésben tehetségesebbek, politikailag tudatosabbak, mégis ezeknek a „sokaknak” a neve feledésbe merült, míg Csapajevé még hosszú ideig élni fog a nép körében, miután ő ízig-vérig a nép gyermeke, s egyesíti magában mindazt, amit harcostársai külön-külön képviseltek”

A könyv sikerét csak fokozza, hogy 10 évvel később a Vasziljev-testvérek filmet készítenek belőle. Akik nem is voltak testvérek, csak névrokonok. Ám ez nem változtat a lényegen, a film meghódítja a közönséget.

Ebben nagy szerepe volt a Csapajevet alakító Borisz Babocskinnak. Egy korszak kiemelkedő színésze volt, aki Gogoltól Csehovig, Gribojedovtól Osztrovszkijig szinte minden nagy orosz szerző fontos szerepét alakította színpadon és celluloid szalagon. S nem csak remekül játszott, de értő rendező is volt, színpadon, filmstúdióban egyaránt.

A nagy műveknek gyakran mostoha a sorsuk. Különösen érvényes volt ez a szovjet irodalomra. Furmanov műve is megszenvedte a személyi kultuszt. A szerző szándékától függetlenül, aki már akkor tizenkét éve halott volt.

„Hősei ugyanis sorra áldozatául estek a Vörös Hadsereg soraiban elkövetett tisztogatásnak. Így vagy kikerültek a regényből, vagy megváltozott névvel maradtak benne”

A „Csapajev” 1938-ig megjelent kiadásai ma már könyvészeti ritkaságok. Például az 1932-es teljes és hiteles kiadás ma már csak az Egyesült Államok Indiana államának egyetemi könyvtárában található meg. Amikor a szerző felesége évekkel ura halála után megpróbálta visszaállítani a neveket,  párthű irodalomkritikusok hada támadt rá. Ugyancsak 1932-ig a műfaji meghatározás sem regény volt, a művet dokumentum prózaként könyvelték el.

Mindez természetesen nem módosítja megítélésünket, Furmanov műve hitelesen ábrázolja a polgárháború időszakát, és sikerült egy személyben megtestesítenie a kor egyszerű sorból kiemelkedett hősét. Aki a mű megjelenése után önálló életre kelt, filmen, anekdotákban, legendákban.

A szerző 1926-ban agyhártya gyulladásban meghal. Örökségét felesége, Anna Nyikityinyicsna Furmanova, tisztelt kulturális személyiség, egy ideig a Moszkvai Drámai Színház igazgatója őrzi, és ápolja egészen 1941-ben, tüdőrákban bekövetkezett haláláig.  Furmanova második férje Gavró Lajos a polgárháború alatt a magyar hadifoglyokból internacionalista csapatokat szervezett, majd  magas rangú katonatisztként lett Furmanov számos hőséhez hasonlóan a harmincas évek végén a sztálini tisztogatás áldozata.

A regényt és a filmet milliók olvasták és látták. A könyv és a film, a későbbi legendák és anekdoták két hőse, Vaszilij Ivanovics és adjutánsa Petya ma is mosolyt csal olvasók, nézők arcára.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.