Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal Vaszilij Ivanovics Lebegyev, vagy, ahogy ismerik, Lebegyev-Kumacs ellentmondásokkal teli életén kalauzol végig bennünket. Lebegyev-Kumacs nem lett filozófikus magasságokat döngető költő,  ám megalapozott, és népszerűvé tett egy másik műfajt, a szovjet slágert. Ezzel egy nehéz korszakban derűsebbé, örömtelibbé varázsolta hallgatósága életét. Lehet, hogy nevét nem makulátlanul őrzi az irodalomtörténet, dalai azonban még ma is közöttünk vannak, mint egy kor irodalmi-zenei ereklyéi.

Négy nap telt el, hogy a hitleri Németország megtámadta a Szovjetuniót. A Belorusz pályaudvaron a Vörös Hadsereg egyik, a frontra még ki nem küldött kórusa új dalt játszott. És még aznap vagy négyszer ezzel indították útnak az újonnan besorozottakat.

A dal története novellába illő. A neves zeneszerző, Alekszandr Alekszandrov (1883-1946) az 1941. június 24-i Izvesztyijában felfigyelt egy versre. A vers nem volt éppen világirodalmi rangú alkotás, ám a maga keresetlen egyszerűségében kifejezte a kor hangulatát, a helyzet tragikumát. És ami a fő, mindenkihez szólt, mozgósított. Alekszandrov már akkor elismert zeneszerző volt. Legnagyobb érdeme az Alekszandrov-együttes, a Vörös Hadsereg művészegyüttesének a megalakítása, melyet évtizedekig vezetett. Az általa létrehozott zenekar, kórus, tánccsoport a szovjet kultúra legkonvertibilisebb valutája volt, sikert sikerre halmozott világszerte. Magas szakmai tudásukon és tökéletesen kivitelezett produkcióikon ámult Párizs és New York.

„Alekszandrov érezte, az idő nem tűr halasztást. Kotta, versszöveg nyomtatására nem volt idő. Krétával egy táblára írta fel a zenét és a szöveget, a zenészek sietve belemásolták saját kottájukba. Egy nap elég volt a próbára, s a <Fel, küzdelemre hős haza> elindult történelmi útjára”

A vers és a zene komorsága megijesztette a felső vezetést. Sajnos a hadi helyzet igazolta a dal fenségesen komor hangulatát. 1942 októberének közepére a németek elfoglalták Kalugát, Kalinyint, Rzsevet. A politikai vezetés úgy döntött, hogy a szövetségi rádión minden nap a Kreml harangzúgásának közvetítése után ez a dal emlékeztessen a honvédő háborúra.

Nehéz lenne eldönteni, kiszámolni, hogy mekkora harcértéke volt a dalnak, és még jónéhánynak, amelyekkel szovjet költők, zeneszerzők szolgálták hazájuk védelmét.

A történethez tartozik egy beszédes adalék. Aligha gondolta az európai középkor jeles kutatója, a diákokkal szembeni hatalmi represszió elől a századfordulón Angliába átköltözött Pavel Gavrilovics Vinogradov (1854-1925) professzor, hogy az a gimnazista, akit a jeles 10-es számú moszkvai gimnáziumba ösztöndíjra javasol, s úgy tervezi, hogy kiviszi magához Oxfordba egyetemi hallgatóként, később a szovjet rendszer és a honvédő háború közismert bárdja lesz.

A derék professzor Vaszilij Ivanovics Lebegyevet (1898-1949), egy moszkvai cipészmester fiát protezsálta, aki enélkül apja halála után aligha fejezi be aranyéremmel a gimnáziumot, és nem veszik fel a moszkvai egyetemre. Igaz, ennek elvégzését az időközben, az 1917-ben kitörő forradalom, majd a polgárháború megakadályozza.

A történelem viszontagságai nem akadályozták meg a fiatalembert, hogy az irodalomnak szentelje életét. Kezdetben Horátiust fordít egy kis példányszámú moszkvai folyóirat, a „Hermesz” számára, majd maga is versel, ám igazából a szatíra és a karcolat műfajában érzi jól magát. Írásait a kor népszerű szatirikus lapja, a „Gudok” is közli, ahol jeles kortársa, Majakovszkij is állandó szerző volt.

„Időközben írói nevet vesz fel, kötetei Lebegyev-Kumacs néven jelennek meg”

A húszas-harmincas évek az új rend építésének hősi korszaka. Nagy szükség volt az irodalom, a művészetek támogatására, s a költők, írók, zeneszerzők, filmesek vállalták ezt. Még a kor kiemelkedő lírikusa, a már említett Majakovszkij is, akit később a köz- és magánélet buktatói az öngyilkosságba hajszolnak, beáll, hogy megörökítse, ahogy Ivan Kozirev vasöntő új lakásba költözik. A sanyarú életviszonyok közepette élő tömegeknek szükségük volt a biztatásra, és ezzel együtt a szórakozásra is. Lebegyev-Kumacs itt végre célba ért. Hamarosan olyan népszerű filmekhez ír dalszövegeket, mint a „Vidám fickók”, a „Cirkusz”, a „Volga, Volga” a „Grant kapitány gyermekei”. Ha a manapság oly divatos „átideologizálás” vádjának szemszögéből nézzük őket, alig térnek el a korabeli, amerikanizált életformát népszerűsítő hasonlóan szórakoztató tengerentúli filmektől.

„A dalszerző-költő hamarosan rátalál igazi műfajára, létrehozója és legjelesebb művelője a tömegeket megszólító népszerű dalnak, magyarán a korabeli szovjet slágernek”

Itt képzett és tehetséges partnerekre talál a kor legnevesebb zeneszerzőiben, a már említett Alekszandrovon kívül Vaszilij Szolovjov-Szedojban (1907-1979) és Iszaak Dunajevszkijben (1900-1955). Utóbbival közösen születik meg a korszak ikonisztikus dala a „Drága föld, szülőhazámnak földje”.

Lebegyev-Kumacs közben szolgálta a rendszert, amelynek igazában hitt, himnuszt írt a párthoz, a belbiztonsági szervekhez.

Talán két évtized békeidőt hagyott a történelem a szovjet haza polgárainak, hogy az elandalító dalokat, filmeket élvezve elfeledkezzenek szép jövőt ígérő, ám valójában korántsem szívderítő mindennapokról. Már ott fenyegette a világot a hitleri fasizmus. Lebegyev-Kumacs közben az állam és a párt által elismert és preferált tagja lesz a szovjet művészeti életnek. S amikor a haza hívja, nem retten vissza a katonai szolgálattól. 1939-től katonatisztként szolgál. Részt vesz a nyugat-ukrajnai és belorusz bevonulásban, a szovjet-finn háborúban, és  mint első osztályú kapitány munkatársa a szovjet haditengerészet központi sajtóorgánumának, a „Vörös flottá”-nak.

Munkásságát a különböző korokban meglehetősen ellentmondásosan értékelték. 1941-ben, a nehéz hónapokban a Pravda ezt írta róla: Lebegyev-Kumacs, mint senki más a szovjet költők közül, ki tudta fejezni a sztálini korszak fiataljaira jellemző életérzést, s létrehozott egy új műfajt, az életvidám, minden sorából derűt áraszó népszerű dalt (ma nevezhetnénk akár slágernek is). Még ebben az évben munkásságáért Sztálin-díjban részesül, amit egy az egyben felajánl a haza védelmi alapjának.

Más véleménnyel volt róla a sztálini időszak visszásságaira ráébredő, és életútját tragikusan, öngyilkossággal befejező Alekszandr Fagyejev, aki megemlíti gyáva viselkedését 1941 telén a Moszkvából való evakuáláskor.

A háború után a népszerű dalszerző egészségi állapota megromlik, depresszió kínozza. Feltehetően ugyanazok az érzések dúltak lelkében, mint Fagyejevében. Nem érte meg ötvenedik születésnapját, ezt írta előtte naplójába: „Szenvedek a tehetségtelenségtől, és szürke életemtől. Már nem látom a fő célt, minden oly sekélyes, fakó. Na, van 12 öltönyöm, három autóm, 10 étkészletem. Egész oly botor, romlott, méltatlan és unalmas.”

„Fél évszázaddal a szerző halála után, a peresztrojka hullámain beköszöntött a nagy tisztázások és leleplezések kora. A pellengérre állításból nem maradhattak ki a sztálini kultúrpolitika kedvencei, Lebegyev-Kumacs és a zeneszerzők sem”

Gondos és a történelmi igazságszolgáltatásra oly szenvedélyesen igényt tartó irodalom- és zenetörténészek előkaparták, hogy az 1941-es híres dal szövegének egyes kifejezései fellehetők egy vidéken élő gimnáziumi tanár Alekszandr Bodé (1865-1939) 1916-ban szerzett dalában. A helyzet tisztázására egy jeles zenetörténészt, Jevgenyij Levasovot kérték fel, aki elemzésében kimutatta, hogy valóban vannak egybeesések. Arra is célzott, hogy Lebegyev-Kumacsot plagizálással már a ’30-as években vádolta Abram Palej, (1893-1995) a matuzsálemi kort (101 évet) megért költő, aki egy évig még a személyi kultusz táboréletét is megkóstolta, hogy utána végigharcolja a nagy honvédő háborút. A később sci-fi íróként elismert Palej érdemeit a műfaj kialakulásában az orosz fantasztikus irodalom első nagy alakja, Alekszandr Beljajev is elismerte. Levasev professzor a „Fel küzdelemre, hős haza” zenéjében Mihail Glinka „Mazurká”-jának a motívumait fedezte fel.

A Lebegyev-Kumacsot vádoló cikk a „Nyezaviszimja gazeta” hasábjain 1998 májusában látott napvilágot. Kitételeit nyomban megtámadta a Lebegyev-Kumacs unokája, M. G. Gyejeva. 

„A bírósági tárgyaláson a professzor a plágium vádakat nem tartotta perdöntőnek, és jogilag megalapozottnak, utalva a lehetséges átdolgozás alkotói szabadságára. Az évekig elhúzódó perben a bíróság a szakértő professzor érveit elfogadva, az unokának adott igazat”

Tegyük fel a kérdést? Vajon szemére vethetjük Shakespeare-nek, hogy a veronai szerelmesek történetét egy olasz író kollégája novellájából vette kölcsön, és tette halhatatlanná? Vagy Arany Jánosnak, mert a tisztes mesterember Tinódi Lantos Sebestyén döcögősen rímelő és fárasztóan ismételgető krónikájából alkotott remekművet?

Levegyev-Kumacs ellentmondásoktól nem mentes életutat járt végig. Nem lett belőle apja életét másolva cipészinas. Nem lett az oxfordi egyetem diákja, de még a moszkvai egyetem bölcsészkarát sem tudta befejezni. Filozófikus magasságokat döngető költő helyett más műfajt tett népszerűvé – egy nehéz korszakban műveivel derűsebbé, örömtelibbé varázsolta olvasói, hallgatósága életét. S Oroszhon életének tragikus pillanatában meg tudta szólítani, a haza védelmére felhívni honfitársait. Lehet, hogy nevét nem makulátlanul őrzi az irodalomtörténet, dalai azonban még ma is közöttünk vannak, mint egy kor irodalmi-zenei ereklyéi.