„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
„Ezek a gyilkos zónák pedig a háború végeztével sem tűnnek el, hanem még hosszú ideig olyan zónaként léteznek tovább, amelyek inkább emlékeztetnek a Sztalker vagy Csernobil veszélyes és lezárt övezetére”
Fotó:EUROPRESS/AFP/24th Mechanized Brigade of Ukrainian Armed Forces
A Szovjetunió széthullása után indusztriális romövezetek jelentek meg minden kisebb-nagyobb város területén Ukrajnától Szibériáig. Egykor nyüzsgő üzemek széthordott berendezésekkel és betört ablakokkal, félbehagyott közösségi épületek és objektumok, lepusztuló barakkok, teljesen véletlenszerű helyen felbukkanó, gyakran már ismeretlen rendeltetésű struktúrák tornyosultak a kapitalizmusba hirtelen belekényszerülő posztszovjet polgárok fölé. Az akkori ukrán elnök után kravcsucskának elnevezett gurulós kézikocsikon a szomszédos vagy távolabbi országokból árukat hordó kereskedők rögtönzött piacai lepték el a kommunizmus elkerülhetetlen diadalának és a kozmizmus szellemének bűvöletében épített széles tereket és sugárutakat.
„A világforradalom már régóta szunnyadó lángjának helyét a hétköznapi túlélésért folytatott küzdelem vette át, az üresen álló ipari objektumok egy soha meg nem valósult álom mementóivá váltak”
Az így kialakuló övezeteknek persze volt egy ősképe, sőt tulajdonképpen több is akadt. Olekszij Aresztovics, az ukrán Elnöki Iroda azóta már szintén egykori vezetőjének egykori tanácsadója még a háború kitörése után nem sokkal beszélt arról egy interjújában, hogy a szovjet lakótelepek köztes terei maguk is a Sztalker című Tarkovszkij-film és az annak alapjául szolgáló, a Sztrugackij-fivérek által jegyzett Piknik az árokparton című regény zónájára emlékeztették. Ezek a területek maguk is tele voltak különféle objektumokkal és azok között olyan, gyakran ismeretlen tárgyakkal, amelyek felkelthették egy fiatal, a szovjet scifin nevelkedett fiú érdeklődését.
„Persze a lakótelepekről nem mindenkinek a kaland és a romantika jut eszébe. A végtelen panelházakból álló, egyformának ható városok sokak számára a reménytelenség közegévé váltak”
.embed-container { position: relative; padding-bottom: 56.25%; height: 0; overflow: hidden; max-width: 100%; } .embed-container iframe, .embed-container object, .embed-container embed { position: absolute; top: 0; left: 0; width: 100%; height: 100%; }
Két orosz kortárs előadó, a Donbasszon is fellépő, a katonák körében kedvelt Husky (Dmitrij Kuznyecov), valamint a háború kitörése után emigrációba távozó, kéttagú AIGEL együttes (Ajgel Gajszina és Ilja Baramija) is utóbbi oldalát emelte ki a panelházak világának. Husky Paneljka (Panel) című számában, akárcsak az AIGEL Edem (Éden) névre hallgató albumában a panelházak és szürke iparvárosok a születés és halál céltalan körforgásának helyszíneként jelennek meg. Nem az élet természetes körforgásáról van szó, hanem egy olyan, mesterségesnek és absztraktnak ható világról, ahol olyan erők sodorják magával az egyes embert a maga jelentéktelenségében, amelyeket az emberek maguk alkottak.
„Pont így történt ez a valódi zóna-őskép, a csernobili atomerőmű katasztrófája után Pripjaty városa körül létrehozott lezárt terület létrejöttekor, ahol nem csupán egyetlen objektum, hanem teljes települések ürültek ki”
.embed-container { position: relative; padding-bottom: 56.25%; height: 0; overflow: hidden; max-width: 100%; } .embed-container iframe, .embed-container object, .embed-container embed { position: absolute; top: 0; left: 0; width: 100%; height: 100%; }
Pripjaty szimbólumává a soha meg nem nyitott vidámparkja, különösen annak óriáskereke vált, valamint az elhagyatott lakások, és az azokban sietve otthagyott tárgyak. Engedéllyel és engedély nélkül, de sokan meglátogatták a zónát az elmúlt évtizedekben, számos jellegzetes hangulatú videót készítve az egykor közel ötvenezer lakosú város utcáiról. A STALKER videójátékok aztán a 2000-es években egyesítették a csernobili tiltott övezet valóságát a Sztrugackijék áltak megálmodott világ anomáliáival. Érdekes eljátszani a gondolattal, hogy egy írásbeliség előtti korban talán hasonló folyamat zajlott volna le, és a kollektív emlékezet egyetlen, akár több változatban élő mítoszként őrizte volna meg a százezreket érintő kataklizma és a tiltott, rejtélyekkel teli övezetben különleges tárgyak után kutató sztalkerek emlékét.
„Aztán 2022-től kezdve már nemcsak videójátékokban és katasztrófaturisták blogjain láthattunk hasonló képsorokat, de egyre gyakrabban a híradásokban is, amelyek különböző haditudósítói csatornákról emelték át ezeket a felvételeket. Ahogy az ukrajnai háború kiterjedt és lelassult városi csaták sorozatává vált, úgy szaporodtak szerte Kelet-Ukrajnában a szellemvárosok, amelyeket az idő vasfoga helyett a szembenálló tüzérségek, légierők és drónok tépáztak meg”
Nemcsak az olyan monstrumok, mint az Azovsztal mariupoli üzeme vagy a Bahmut mellett fekvő Szoledar sóbányái váltak kiváló erődítménnyé a háború alatt, minden egyes téglából vagy betonpanelekből épített sokemeletes házból egy-egy pici vár lett az ostromlott városokban. Ezek a házak egyszerre nyújtanak jó kilátást és jó rejtekhelyet, és meglepően ellenállónak bizonyultak minden fizikai ellenhatással szemben. Míg a magánházakból álló negyedek szinte szó szerint a földdel váltak egyenlővé a hosszú időn keresztül ostromlott településeken, addig a tömbházak többsége a hónapokon át húzódó harcokat követően is felismerhető – bár legtöbbször egyáltalán nem lakható és gyakran nem is helyreállítható – állapotban maradt.
„A zóna azonban nem követi az esztétikai elveket, és nem maradt meg az indusztriális romövezetek határain belül. A drónoknak köszönhetően új kiterjedést kapott, az orosz/ukrán szakzsargonban is gyakran angol nevén, kill-zoneként megjelenő gyilkos zónáét”
Az első világháború állásháborújának gyilkos zónái a két árokrendszer között húzódtak. A pusztítás intenzitása ezeken a területeken olyan nagy volt, hogy a csataterek egy része máig tiltott, lezárt övezet – ezek a zónák azonban legtöbbször vidéki területeken, gyakran erdőkön vagy mezőkön alakultak ki.
Az ukrajnai háborúban, bár sokszor itt is megerősített, lassan változó védvonalak néznek szembe egymással, a gyilkos zónák nemcsak a két fél közötti sávra, hanem azok hátországára is kiterjednek. Ha a csapatok frontvonalak mögötti mozgása a légi felderítés megjelenéséig tulajdonképpen teljesen védett volt, utána pedig a védettség mértéke a légvédelem és a mobilitás képességeitől függött, akkor a drónok megjelenésével mindez drasztikusan megváltozott. Minden egyes, mégoly jelentéktelen jármű vagy akár egyetlen sérült katona is célpont lehet, olyanok is, akikre régebben még sikeres felderítés esetén sem érte volna meg tüzérségi lőszereket pazarolni, vagy amelyek helyváltoztatás révén könnyedén ki tudtak volna kerülni az ellenséges tüzérség, vagy akár légierő hatótávjából.
„A drónok révén azonban a felderítés és csapásmérés szinte egyidejűvé vált”
Nemrég két ukrán katonanő mutatta meg, milyen is áthaladni egy ilyen övezeten. Meglátogatták Kupjanszk város üdvözlő tábláját, ahol nemrég Zelenszkij elnök is készített egy videót. Egyikük végig egy műszeren figyelte, vannak-e a közelben drónok; a helyszínen egy kifeszített védőhálón pókhálóba gabalyodott szúnyogként „pihent” már egy drón, majd amikor meghallották a jellegzetes zümmögést az égben, a két nő azonnal fejvesztett menekülésbe kezdett.
A drónháború egyrészt mennyiségi háború – „optimális” esetben az ellenség minden katonájára több drón jut –, másrészt viszont a kreativitás terepe. Oroszország a háború elején mindkettőben hátrányban volt, de mára mindkét területen előnybe került. Az oroszok nemcsak több drónt gyártanak, de megtalálják az ellenszerét az ukránok összes ellenszerének, amelyeket az orosz pilótanélküli gyilkológépekkel és felderítő eszközökkel szemben kitaláltak. Az egyik ilyen megoldás az optikai kábeleken irányított, és így az ellenség rádióelektronikai védelme által érinthetetlen drónok bevetése. De az oroszok már anyadrónokat is bevetnek – nagyobb hatótávolságú drónok sok kisebb FPV (azaz first person view) drónt tudnak messze a frontvonalak mögé juttatni, ahol azok aztán külön célpontokra csaphatnak le. A szürke zónákban – egy újabb zóna, a magabiztosan egyik fél által sem uralt területeket nevezik így – mindkét fél helyez el előszeretettel csapdadrónokat, amelyek a földön rejtőzködve várják, hogy aktiválják őket.
„Ezek a gyilkos zónák pedig a háború végeztével sem tűnnek el, hanem még hosszú ideig olyan zónaként léteznek tovább, amelyek inkább emlékeztetnek a Sztalker vagy Csernobil veszélyes és lezárt övezetére”
A fel nem robbant lőszerek, az otthagyott csapdák, az összeomlás határán egyensúlyozó épületek alkotta egykori településeket vagy negyedeket persze nemcsak az otthonukat hiányoló helyi lakosok próbálják majd megközelíteni, de kalandorok és katasztrófaturisták is, akik vélhetően megpróbálnak majd különleges tárgyakat is kicsempészni ezekből az övezetekből. Aztán szépen lassan megtörténik majd az újjáépítés, a régi szovjet lakótelepek helyét pedig új lakótelepek veszik át, végleg megváltoztatva a posztszovjet térség egy szeletének arculatát. Néhány ilyen övezet azonban vélhetően hosszú évtizedekig elhagyatott marad, magában sűrítve hordozva az indusztriális zónák világának sajátosan (poszt)szovjet történelmét.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater