„1905-től már tudatos forradalmár. Ugyan elvégzi a jogot, de miután politikailag gyanús, diplomáját egyelőre nem adják ki”
Fotó:Wikipédia
Mintha az ifjú Lenin nézne le ránk a fényképről.
Természetesen ez csak hasonlóság. Az ifjú a képen megjárta a századfordulós orosz élet egyetemeit. Vonaton jön világra egy hivatalos földmérő gyermekeként. Anyja szerény földterülettel rendelkező földbirtokos família sarja. A család Kazányba költözik, és a fiatalember itt végzi el a gimnáziumot. Apja hamarosan tüdőbajban meghal, és rá szakad a család, hat testvére eltartásának gondja. Magánórákat ad, naponta négyszer több kilométert gyalogol, hogy megtarthassa magánóráit, többek között egy nála két fejjel magasabb kupecivadéknak. A kazanyi egyetemen joghallgató. Egy diáktüntetésen megismerkedik a hátát simogató rendőr-kancsukával.
„1905-től már tudatos forradalmár. Ugyan elvégzi a jogot, de miután politikailag gyanús, diplomáját egyelőre nem adják ki”
Élni viszont kell valamiből. Sokféle munkával próbálkozik, mígnem Omszkban letelepedve Szergej Zsajvoronko néven a helyi bolsevik újságban jelennek meg írásai. Mint a lap tudósítója megjárja Párizst és Brüsszelt. 1913-tól Kazányban banki tisztviselő, majd nagy nehezen megkapja a diplomáját, és az omszki bíróság alkalmazottja lesz. Amikor kitör a világháború, mint póttartalékos zászlóst behívják katonának.
A mozgalomban már tapasztalatokat gyűjtött fiatalember 1917 februárjában habozás nélkül a forradalom mellé áll, és fontos posztokat tölt be. Ő ellenőrzi az utolsó cár fogva tartását, majd a júliusi sikertelen bolsevik hatalomátvétel után börtönbe kerül. Hogy kiszabaduljon, megbánó levelet ír az Ideiglenes Kormány igazságügy minisztériumának, a miniszter titkárának: „Bűnös vagyok, mélységesen is az, hogy bolsevik lettem.” Ezért később kizárják a pártból, de Sztálin közbenjárására visszakapja tagkönyvét.
„Mindez nem gátolja, hogy tevékenyen részt vegyen az októberi forradalomban. Ő tartóztatja le a forradalom ellen lázadó Krasznov tábornokot, és több fehérgárdista kézre kerítésében is szerepet játszik”
Végigjárja a polgárháború összes frontját, ott van a lengyelországi hadjáratban, a 2. Lovashadsereg törzskarát irányítja, hadügyi népbiztos Ukrajnában. Harcol a kronstadti lázadás elfojtásánál. Éles vitába keveredik Trockijjal, mert ellenzi a volt cári tisztek felvételét az újjászülető szovjet hadseregbe. Forradalmi elkötelezettségét 1922-től az igazságügyi népbiztosság nyomozójaként bizonyítja, majd a testület egyik felelős munkatársa.
„A tántoríthatatlan forradalmár Alekszandr Taraszov-Rogyionov (1885-1938) ekkor ír egy különös című regényt – <Csokoládé> -, amely megbolygatja mind az irodalmi, mind a politikai életet, rajongó elismerést vagy vak gyűlöletet váltva ki. Élete a regény 1922-es megjelenése után alaposan felfordul”
Kezdő ruszistaként a hatvanas évek végén csak a kortársak itt-ott nagy nehezen fellelt visszaemlékezéseiből ismertem meg a szerzőt és könyvet, melyet az emigrációban „A harminckilences dandár” legendás krónikása, Karikás Frigyes fordított le magyarra, s Zalka Máté is megemlékezett róla. Itthon Illyés Gyula a Nyugatban mutatja be a könyvet és a szerzőt a magyar olvasóközönségnek. Az orosz irodalom két háború közötti legjobb ismerője, később a pesti egyetem értő és elismert tanára Trócsányi Zoltán a Budapesti Hírlapban tudósított a könyvről és a körülötte zajló vitáról.
Ugyan mivel kavarhatta fel egy hithű bolsevik műve az irodalmi életet? Taraszov-Rogyionov a forradalom elszánt gyermeke, az új rend hűséges és bátor szolgálója, de nem kiszolgálója volt.
„Elismerte a forradalmi harc szükségességét, maga is megszenvedte a korábbi rendszer brutalitását, regényében mégis nemet mond a forradalmi terrorra. Jutalmul 1931-től ötven éven keresztül nem adják ki műveit”
A történet banálisan egyszerű. Zugyin, a cseka vezetője megsajnálja a fehérekkel való együttműködés vádjával kihallgatott balerinát, Jelena Walzot, akit, miként kihallgatóját is, alaposan megtépáznak a polgárháborús időszak nélkülözései. A férfi a csinos teremtést magához veszi az irodába. Jelena behízelgi magát Zugyin családjába, harisnyát és csokoládét ajándékoz a csekista szerényen élő feleségének. A „kincsek” a táncosnő egykori fehérgárdista lovagjától, Eduárdtól származnak. A forradalom védelmével elfoglalt Zugyin dühösen veszi tudomásul asszonya engedékenységét, aki – micsoda ledérség – felhúzza szoknyáját és így teszi szemlére ura előtt harisnyába bújtatott lábát.
Csekista hősünk érzi, hogy engedékenysége bűn. Vallja, hogy az egész világ összeesküdött a forradalom ellen, de a legfőbb ellenség bennünk, önmagunkban van, az önzést, kispolgári vágyakat magunkban kell legyőznünk. Időközben megállíthatatlanul terjednek a pletykák. A balettáncosnőből irodai munkássá avanzsált Jelena pénzszerző akcióba kezd. Ismerőse, egy jómódú kereskedő fia fogdában van. Bűne csupán annyi, hogy szállást adott egy fehérgárdista tisztnek. A nyomozást megszüntetik, az elbocsátó határozat aláírásra vár. Ám a fehérek megtámadják a várost és a helyi vezetésnek nincs ideje ezzel törődni.
„Jelena a gazdag szülőktől kizsarol húsz font aranyat, s eléri, hogy Zugyin, aki természetesen mit sem sejt üzletéről, aláírja az elbocsátó határozatot. S ezzel megpecsételi sorsát”
Bűnei eszkalálódnak: csokoládé, harisnya, arany. Összeül a vészbíróság és halálra ítéli. A forradalom nem tűri az engedékenységet, szigorral csap le mindenkire. Néhány harcostársa ugyan megbocsátana, bűnét elmosva más munkára vezényelnék, ám végül meghozzák a döntést, amit Zugyin az ügy érdekében vétkét beismerve elfogad. Azzal búcsúzik kivégzését nem sejtő asszonyától, hogy ártatlansága beigazolódott és elvezénylik, más, titkos munkával bízzák meg.
„Zugyin nem kitalált személy, alakját a szerző a petrográdi cseka munkatársáról, Dmitrij Csugyinról mintázta, akit 1919 augusztusában főbe lőttek, mert elnéző volt az ellenséggel folytatott harcban. Ezt később a könyv vitája során Feliksz Dzerzsinszkij, a Cseka nagyhatalmú vezetője is megerősítette”
Mai szemmel, a hallgatólagosan elfogadott, majdhogynem intézményesített korrupcióval mindennapjainkban a konfliktus nevetségesnek tűnhet. Ám ha mellé állítjuk Ilja Ehrenburg hasonló témájú regényét, a „Nyikoljaj Kurbov élete és halálá”-t, melynek csekista hőse ugyancsak női intrika áldozata lesz, be kell látnunk, hogy a konfliktus időszerű volt. Felerősítették a polgárháború ínséges évei, melyeket Taraszov-Rogyionov, ellentétben a regény meglehetősen átlátszó cselekményvezetésével, meggyőző erővel, hitelesen és szenvedélyesen ábrázol. Az össznépi szegénység, a megszenvedett nyomor a közösség szemében megnöveli a főhős látszólag jelentéktelen bűnét, és magyarázza a forradalmi múltja ellenére vele szemben kialakult ellenszenvet.
„A regényről a kritika szinte egyöntetűen megállapítja, hogy nem művészi kvalitásaival tűnik ki”
A téma, a forradalmi következetesség és erkölcsi tisztaság dilemmája keltett közfigyelmet. A mű több kiadást megért, külföldön is. Szergej Jesznyin szerint a szerző ”igazi művész, nyomot hagy az orosz irodalomban, írása megbolygatja a szívet…”
Vera Alekszandrova Svarc, a szovjet irodalom egyik jeles, emigrációban élő irodalomtörténésze azt hangsúlyozta, hogy „a mű jelentkezése a maga idején éles ellenállásba ütközött a hivatalos kritika részéről, s talán éppen ezért lett a könyv hihetetlenül népszerű a kommunista fiatalok körében.”
„Ha figyelmesen olvassuk, rájövünk, az író nem áll egyértelműen Zugyin mellett, s kételyeket hagy az olvasóban is”
Kell ez a vasszigor? Ezt egyes kritikusai is megérezték, a szerző nem igazolja, hanem éppen ellenkezőleg elítéli a forradalmi terrort, előre vetítve elkerülhetetlen bekövetkeztét. Taraszov-Rogyinov később többször is magyarázkodni kényszerül. Sőt, trilógiának tervezett regényciklusa egyik részében, mely „Július” címmel jelent meg, Sztálin 1917-es tevékenységét aránytalanul kiemelve próbálta jóvátenni bűnét. Ám a kritika ebben is talál kifogást, mert a szerző eltér a kanonizált párttörténettől. Végül a trilógiából csak két, később a forgalomból kivont rész jelenik meg. A húszas években még napvilágot lát két kisregénye. „A báró pusztulása” Vrangel csapatainak szétverését mutatja be, míg az „Az ötödik patron” a kronstadti lázadás leverését idézi meg. A harmincas évek elején még kegyeltje a hivatalos kultúrpolitikának, Berlinbe is elküldik, hogy hazacsábítsa az emigráns írókat. Próbálkozása a kortársak visszaemlékezései szerint elég szerencsétlenül sül el az emigráns Vlagyimir Nabokovval.
„A párt nem felejt, <a forradalom felfalja engedetlen gyermekét>”
1937-ben az újságokban tömeges támadások érik Taraszov-Rogyinovot, 1938 áprilisában letartóztatják, kémkedés vádjával őrizetbe veszik, és szeptember 3-án, még az ítélethirdetés napján kivégzik. Bár a XX. kongresszus után rehabilitálják, művei csak a peresztrojka után jelennek meg. Sovány vigasz, hogy a „Csokoládé” motívumai alapján az állambiztonsági tisztből íróvá lett Mihail Makljarovszkij a népszerű forgatókönyvíró Kirill Rapoporttal közösen „A legsúlyosabb büntetés” címmel színdarabot ír.
Taraszov-Rogyionov művei közel félévszázados késéssel jutottak el az olvasókhoz, közel sem keltve akkora visszhangot, olyan hatást, mint megírásuk idején.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
csakafidesz says:
Pontosan nem tudom idézni, de fejből a lényeget talán. Gorkij írt egy rövid esszét, hogy ha valaki agyonlöveti a burzsujt, mert bundakabát van rajta akkor a kabát az megmarad, és az a feladata, hogy melegítsen, és a hidegben valaki felvegye. Ha az a csekista fázik, és felveszi a burzsuj meleg kabátját akkor ő lesz a burzsuj, mert bundakabát van rajta, tehát akkor őt kell agyonlőni.. A kabát ettől függetlenül továbbra is kabát marad amelynek az a feladata, hogy valakit melegítsen.
Gorkij nagyon jól látta az abszurditását annak, hogy bizonyos tárgyak birtoklása miatt bűnösnek kell annak tulajdonosát, használóját, stb. nyilvánítani.
István says:
Ilja Gregorijevics Ehrenburg szovjet író és költő biztatta a katonákat hírhedté vált „Gyilkolj!” című röplapján:
“Öljetek! Dicső szovjet harcosok, öljetek! A németek nem emberi lények…. … ölnöd kell…. és ha nem öltél meg legalább egy németet a mai nap, akkor ez a napod kárba veszett… …ha csendes körülötted a front, és amíg várod, hogy ismét harcba indulj, ezalatt az idő alatt is keress németet, akit megölhetsz…… öljetek, mert nincs annál nagyobb élvezet, mint amikor a halomba szórt német hullákat ugorjátok át…. ….öld a németet, ez a nagyanyád kérése! öld a németet, ezért imádkozik az anyád! öljetek, ezt kéri tőletek a gyereketek!”