//A gyilkos csokoládé
„1905-től már tudatos forradalmár. Ugyan elvégzi a jogot, de miután politikailag gyanús, diplomáját egyelőre nem adják ki” #moszkvater

A gyilkos csokoládé

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a tántoríthatatlan forradalmár Alekszandr Taraszov-Rogyionov tipikusan tragikus végű – a forradalom felfalja a gyermekeit – életét tárja elénk, és mind az irodalmi, mind a politikai életet felbolygató regényét mutatja be. A <Csokoládé> nem művészi kvalitásaival tűnik ki, ám a forradalmi következetesség és erkölcsi tisztaság dilemmájának felvetésével nagyon is jól jellemez egy korszakot.

„1905-től már tudatos forradalmár. Ugyan elvégzi a jogot, de miután politikailag gyanús, diplomáját egyelőre nem adják ki” #moszkvater
„1905-től már tudatos forradalmár. Ugyan elvégzi a jogot, de miután politikailag gyanús, diplomáját egyelőre nem adják ki”
Fotó:Wikipédia

Mintha az ifjú Lenin nézne le ránk a fényképről.

Természetesen ez csak hasonlóság. Az ifjú a képen megjárta a századfordulós orosz élet egyetemeit. Vonaton jön világra egy hivatalos földmérő gyermekeként. Anyja szerény földterülettel rendelkező földbirtokos família sarja. A család Kazányba költözik, és a fiatalember itt végzi el a gimnáziumot. Apja hamarosan tüdőbajban meghal, és rá szakad a család, hat testvére eltartásának gondja. Magánórákat ad, naponta négyszer több kilométert gyalogol, hogy megtarthassa magánóráit, többek között egy nála két fejjel magasabb kupecivadéknak. A kazanyi egyetemen joghallgató. Egy diáktüntetésen megismerkedik a hátát simogató rendőr-kancsukával.

„1905-től már tudatos forradalmár. Ugyan elvégzi a jogot, de miután politikailag gyanús, diplomáját egyelőre nem adják ki”

Élni viszont kell valamiből. Sokféle munkával próbálkozik, mígnem Omszkban letelepedve Szergej Zsajvoronko néven a helyi bolsevik újságban jelennek meg írásai. Mint a lap tudósítója megjárja Párizst és Brüsszelt. 1913-tól Kazányban banki tisztviselő, majd nagy nehezen megkapja a diplomáját, és az omszki bíróság alkalmazottja lesz. Amikor kitör a világháború, mint póttartalékos zászlóst behívják katonának.

A mozgalomban már tapasztalatokat gyűjtött fiatalember 1917 februárjában habozás nélkül a forradalom mellé áll, és fontos posztokat tölt be. Ő ellenőrzi az utolsó cár fogva tartását, majd a júliusi sikertelen bolsevik hatalomátvétel után börtönbe kerül. Hogy kiszabaduljon, megbánó levelet ír az Ideiglenes Kormány igazságügy minisztériumának, a miniszter titkárának: „Bűnös vagyok, mélységesen is az, hogy bolsevik lettem.” Ezért később kizárják a pártból, de Sztálin közbenjárására visszakapja tagkönyvét.

„Mindez nem gátolja, hogy tevékenyen részt vegyen az októberi forradalomban. Ő tartóztatja le a forradalom ellen lázadó Krasznov tábornokot, és több fehérgárdista kézre kerítésében is szerepet játszik”

Végigjárja a polgárháború összes frontját, ott van a lengyelországi hadjáratban, a 2. Lovashadsereg törzskarát irányítja, hadügyi népbiztos Ukrajnában. Harcol a kronstadti lázadás elfojtásánál. Éles vitába keveredik Trockijjal, mert ellenzi a volt cári tisztek felvételét az újjászülető szovjet hadseregbe. Forradalmi elkötelezettségét 1922-től az igazságügyi népbiztosság nyomozójaként bizonyítja, majd a testület egyik felelős munkatársa.

„A tántoríthatatlan forradalmár Alekszandr Taraszov-Rogyionov (1885-1938)  ekkor ír egy különös című regényt – <Csokoládé> -, amely megbolygatja mind az irodalmi, mind a politikai életet, rajongó elismerést vagy vak gyűlöletet váltva ki. Élete a regény 1922-es megjelenése után alaposan felfordul”

Kezdő ruszistaként a hatvanas évek végén csak a kortársak itt-ott nagy nehezen fellelt visszaemlékezéseiből ismertem meg a szerzőt és könyvet, melyet az emigrációban „A harminckilences dandár” legendás krónikása, Karikás Frigyes fordított le magyarra, s Zalka Máté is megemlékezett róla. Itthon Illyés Gyula a Nyugatban mutatja be a könyvet és a szerzőt a magyar olvasóközönségnek. Az orosz irodalom két háború közötti legjobb ismerője, később a pesti egyetem értő és elismert tanára Trócsányi Zoltán a Budapesti Hírlapban tudósított a könyvről és a körülötte zajló vitáról.

Ugyan mivel kavarhatta fel egy hithű bolsevik műve az irodalmi életet? Taraszov-Rogyionov a forradalom elszánt gyermeke, az új rend hűséges és bátor szolgálója, de nem kiszolgálója volt.

„Elismerte a forradalmi harc szükségességét, maga is megszenvedte a korábbi rendszer brutalitását, regényében mégis nemet mond a forradalmi terrorra. Jutalmul 1931-től ötven éven keresztül nem adják ki műveit”

A történet banálisan egyszerű. Zugyin, a cseka vezetője megsajnálja a fehérekkel való együttműködés vádjával kihallgatott balerinát, Jelena Walzot, akit, miként kihallgatóját is, alaposan megtépáznak a polgárháborús időszak nélkülözései. A férfi a csinos teremtést magához veszi az irodába. Jelena behízelgi magát Zugyin családjába, harisnyát és csokoládét ajándékoz a csekista szerényen élő feleségének. A „kincsek” a táncosnő egykori fehérgárdista lovagjától, Eduárdtól származnak. A forradalom védelmével elfoglalt Zugyin dühösen veszi tudomásul asszonya engedékenységét, aki – micsoda ledérség – felhúzza szoknyáját és így teszi szemlére ura előtt harisnyába bújtatott lábát.

Csekista hősünk érzi, hogy engedékenysége bűn. Vallja, hogy az egész világ összeesküdött a forradalom ellen, de a legfőbb ellenség bennünk, önmagunkban van, az önzést, kispolgári vágyakat magunkban kell legyőznünk. Időközben megállíthatatlanul terjednek a pletykák. A balettáncosnőből irodai munkássá avanzsált Jelena pénzszerző akcióba kezd. Ismerőse, egy jómódú kereskedő fia fogdában van. Bűne csupán annyi, hogy szállást adott egy fehérgárdista tisztnek. A nyomozást megszüntetik, az elbocsátó határozat aláírásra vár. Ám a fehérek megtámadják a várost és a helyi vezetésnek nincs ideje ezzel törődni.

„Jelena a gazdag szülőktől kizsarol húsz font aranyat, s eléri, hogy Zugyin, aki természetesen mit sem sejt üzletéről, aláírja az elbocsátó határozatot. S ezzel megpecsételi sorsát”

Bűnei eszkalálódnak: csokoládé, harisnya, arany.  Összeül a vészbíróság és halálra ítéli. A forradalom nem tűri az engedékenységet, szigorral csap le mindenkire. Néhány harcostársa ugyan megbocsátana, bűnét elmosva más munkára vezényelnék, ám végül meghozzák a döntést, amit Zugyin az ügy érdekében vétkét beismerve elfogad. Azzal búcsúzik kivégzését nem sejtő asszonyától, hogy ártatlansága beigazolódott és elvezénylik, más, titkos munkával bízzák meg.

„Zugyin nem kitalált személy, alakját a szerző a petrográdi cseka munkatársáról, Dmitrij Csugyinról mintázta, akit 1919 augusztusában főbe lőttek, mert elnéző volt az ellenséggel folytatott harcban. Ezt később a könyv vitája során Feliksz Dzerzsinszkij, a Cseka nagyhatalmú vezetője is megerősítette”

Mai szemmel, a hallgatólagosan elfogadott, majdhogynem intézményesített korrupcióval mindennapjainkban a konfliktus nevetségesnek tűnhet. Ám ha mellé állítjuk Ilja Ehrenburg hasonló témájú regényét, a „Nyikoljaj Kurbov élete és halálá”-t, melynek csekista hőse ugyancsak női intrika áldozata lesz, be kell látnunk, hogy a konfliktus időszerű volt. Felerősítették a polgárháború ínséges évei, melyeket Taraszov-Rogyionov, ellentétben a regény meglehetősen átlátszó cselekményvezetésével, meggyőző erővel, hitelesen és szenvedélyesen ábrázol. Az össznépi szegénység, a megszenvedett nyomor a közösség szemében megnöveli a főhős látszólag jelentéktelen bűnét, és magyarázza a forradalmi múltja ellenére vele szemben kialakult ellenszenvet.

„A regényről a kritika szinte egyöntetűen megállapítja, hogy nem művészi kvalitásaival tűnik ki”

A téma, a forradalmi következetesség és erkölcsi tisztaság dilemmája keltett közfigyelmet. A mű több kiadást megért, külföldön is. Szergej Jesznyin szerint a szerző ”igazi művész, nyomot hagy az orosz irodalomban, írása megbolygatja a szívet…”

Vera Alekszandrova Svarc, a szovjet irodalom egyik jeles, emigrációban élő irodalomtörténésze azt hangsúlyozta, hogy „a mű jelentkezése a maga idején éles ellenállásba ütközött a hivatalos kritika részéről, s talán éppen ezért lett a könyv hihetetlenül népszerű a kommunista fiatalok körében.” 

„Ha figyelmesen olvassuk, rájövünk, az író nem áll egyértelműen Zugyin mellett, s kételyeket hagy az olvasóban is”

Kell ez a vasszigor? Ezt egyes kritikusai is megérezték, a szerző nem igazolja, hanem éppen ellenkezőleg elítéli a forradalmi terrort, előre vetítve elkerülhetetlen bekövetkeztét. Taraszov-Rogyinov később többször is magyarázkodni kényszerül. Sőt, trilógiának tervezett regényciklusa egyik részében, mely „Július” címmel jelent meg, Sztálin 1917-es tevékenységét aránytalanul kiemelve próbálta jóvátenni bűnét. Ám a kritika ebben is talál kifogást, mert a szerző eltér a kanonizált párttörténettől. Végül a trilógiából csak két, később a forgalomból kivont rész jelenik meg. A húszas években még napvilágot lát két kisregénye. „A báró pusztulása” Vrangel csapatainak szétverését mutatja be, míg az „Az ötödik patron”  a kronstadti lázadás leverését idézi meg. A harmincas évek elején még kegyeltje a hivatalos kultúrpolitikának, Berlinbe is elküldik, hogy hazacsábítsa az emigráns írókat. Próbálkozása a kortársak visszaemlékezései szerint elég szerencsétlenül sül el az emigráns Vlagyimir Nabokovval.

„A párt nem felejt, <a forradalom felfalja engedetlen gyermekét>”

1937-ben az újságokban tömeges támadások érik Taraszov-Rogyinovot, 1938 áprilisában letartóztatják, kémkedés vádjával őrizetbe veszik, és szeptember 3-án, még az ítélethirdetés napján kivégzik. Bár a XX. kongresszus után rehabilitálják, művei csak a peresztrojka után jelennek meg. Sovány vigasz, hogy a „Csokoládé” motívumai alapján  az állambiztonsági tisztből íróvá lett Mihail Makljarovszkij a népszerű forgatókönyvíró Kirill Rapoporttal közösen „A legsúlyosabb büntetés” címmel színdarabot ír.

Taraszov-Rogyionov művei közel félévszázados késéssel jutottak el az olvasókhoz, közel sem keltve akkora visszhangot, olyan hatást, mint megírásuk idején.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.