Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a tántoríthatatlan forradalmár Alekszandr Taraszov-Rogyionov tipikusan tragikus végű – a forradalom felfalja a gyermekeit – életét tárja elénk, és mind az irodalmi, mind a politikai életet felbolygató regényét mutatja be. A <Csokoládé> nem művészi kvalitásaival tűnik ki, ám a forradalmi következetesség és erkölcsi tisztaság dilemmájának felvetésével nagyon is jól jellemez egy korszakot.

Mintha az ifjú Lenin nézne le ránk a fényképről.

Természetesen ez csak hasonlóság. Az ifjú a képen megjárta a századfordulós orosz élet egyetemeit. Vonaton jön világra egy hivatalos földmérő gyermekeként. Anyja szerény földterülettel rendelkező földbirtokos família sarja. A család Kazányba költözik, és a fiatalember itt végzi el a gimnáziumot. Apja hamarosan tüdőbajban meghal, és rá szakad a család, hat testvére eltartásának gondja. Magánórákat ad, naponta négyszer több kilométert gyalogol, hogy megtarthassa magánóráit, többek között egy nála két fejjel magasabb kupecivadéknak. A kazanyi egyetemen joghallgató. Egy diáktüntetésen megismerkedik a hátát simogató rendőr-kancsukával.

„1905-től már tudatos forradalmár. Ugyan elvégzi a jogot, de miután politikailag gyanús, diplomáját egyelőre nem adják ki”

Élni viszont kell valamiből. Sokféle munkával próbálkozik, mígnem Omszkban letelepedve Szergej Zsajvoronko néven a helyi bolsevik újságban jelennek meg írásai. Mint a lap tudósítója megjárja Párizst és Brüsszelt. 1913-tól Kazányban banki tisztviselő, majd nagy nehezen megkapja a diplomáját, és az omszki bíróság alkalmazottja lesz. Amikor kitör a világháború, mint póttartalékos zászlóst behívják katonának.

A mozgalomban már tapasztalatokat gyűjtött fiatalember 1917 februárjában habozás nélkül a forradalom mellé áll, és fontos posztokat tölt be. Ő ellenőrzi az utolsó cár fogva tartását, majd a júliusi sikertelen bolsevik hatalomátvétel után börtönbe kerül. Hogy kiszabaduljon, megbánó levelet ír az Ideiglenes Kormány igazságügy minisztériumának, a miniszter titkárának: „Bűnös vagyok, mélységesen is az, hogy bolsevik lettem.” Ezért később kizárják a pártból, de Sztálin közbenjárására visszakapja tagkönyvét.

„Mindez nem gátolja, hogy tevékenyen részt vegyen az októberi forradalomban. Ő tartóztatja le a forradalom ellen lázadó Krasznov tábornokot, és több fehérgárdista kézre kerítésében is szerepet játszik”

Végigjárja a polgárháború összes frontját, ott van a lengyelországi hadjáratban, a 2. Lovashadsereg törzskarát irányítja, hadügyi népbiztos Ukrajnában. Harcol a kronstadti lázadás elfojtásánál. Éles vitába keveredik Trockijjal, mert ellenzi a volt cári tisztek felvételét az újjászülető szovjet hadseregbe. Forradalmi elkötelezettségét 1922-től az igazságügyi népbiztosság nyomozójaként bizonyítja, majd a testület egyik felelős munkatársa.

„A tántoríthatatlan forradalmár Alekszandr Taraszov-Rogyionov (1885-1938)  ekkor ír egy különös című regényt – <Csokoládé> -, amely megbolygatja mind az irodalmi, mind a politikai életet, rajongó elismerést vagy vak gyűlöletet váltva ki. Élete a regény 1922-es megjelenése után alaposan felfordul”

Kezdő ruszistaként a hatvanas évek végén csak a kortársak itt-ott nagy nehezen fellelt visszaemlékezéseiből ismertem meg a szerzőt és könyvet, melyet az emigrációban „A harminckilences dandár” legendás krónikása, Karikás Frigyes fordított le magyarra, s Zalka Máté is megemlékezett róla. Itthon Illyés Gyula a Nyugatban mutatja be a könyvet és a szerzőt a magyar olvasóközönségnek. Az orosz irodalom két háború közötti legjobb ismerője, később a pesti egyetem értő és elismert tanára Trócsányi Zoltán a Budapesti Hírlapban tudósított a könyvről és a körülötte zajló vitáról.

Ugyan mivel kavarhatta fel egy hithű bolsevik műve az irodalmi életet? Taraszov-Rogyionov a forradalom elszánt gyermeke, az új rend hűséges és bátor szolgálója, de nem kiszolgálója volt.

„Elismerte a forradalmi harc szükségességét, maga is megszenvedte a korábbi rendszer brutalitását, regényében mégis nemet mond a forradalmi terrorra. Jutalmul 1931-től ötven éven keresztül nem adják ki műveit”

A történet banálisan egyszerű. Zugyin, a cseka vezetője megsajnálja a fehérekkel való együttműködés vádjával kihallgatott balerinát, Jelena Walzot, akit, miként kihallgatóját is, alaposan megtépáznak a polgárháborús időszak nélkülözései. A férfi a csinos teremtést magához veszi az irodába. Jelena behízelgi magát Zugyin családjába, harisnyát és csokoládét ajándékoz a csekista szerényen élő feleségének. A „kincsek” a táncosnő egykori fehérgárdista lovagjától, Eduárdtól származnak. A forradalom védelmével elfoglalt Zugyin dühösen veszi tudomásul asszonya engedékenységét, aki – micsoda ledérség – felhúzza szoknyáját és így teszi szemlére ura előtt harisnyába bújtatott lábát.

Csekista hősünk érzi, hogy engedékenysége bűn. Vallja, hogy az egész világ összeesküdött a forradalom ellen, de a legfőbb ellenség bennünk, önmagunkban van, az önzést, kispolgári vágyakat magunkban kell legyőznünk. Időközben megállíthatatlanul terjednek a pletykák. A balettáncosnőből irodai munkássá avanzsált Jelena pénzszerző akcióba kezd. Ismerőse, egy jómódú kereskedő fia fogdában van. Bűne csupán annyi, hogy szállást adott egy fehérgárdista tisztnek. A nyomozást megszüntetik, az elbocsátó határozat aláírásra vár. Ám a fehérek megtámadják a várost és a helyi vezetésnek nincs ideje ezzel törődni.

„Jelena a gazdag szülőktől kizsarol húsz font aranyat, s eléri, hogy Zugyin, aki természetesen mit sem sejt üzletéről, aláírja az elbocsátó határozatot. S ezzel megpecsételi sorsát”

Bűnei eszkalálódnak: csokoládé, harisnya, arany.  Összeül a vészbíróság és halálra ítéli. A forradalom nem tűri az engedékenységet, szigorral csap le mindenkire. Néhány harcostársa ugyan megbocsátana, bűnét elmosva más munkára vezényelnék, ám végül meghozzák a döntést, amit Zugyin az ügy érdekében vétkét beismerve elfogad. Azzal búcsúzik kivégzését nem sejtő asszonyától, hogy ártatlansága beigazolódott és elvezénylik, más, titkos munkával bízzák meg.

„Zugyin nem kitalált személy, alakját a szerző a petrográdi cseka munkatársáról, Dmitrij Csugyinról mintázta, akit 1919 augusztusában főbe lőttek, mert elnéző volt az ellenséggel folytatott harcban. Ezt később a könyv vitája során Feliksz Dzerzsinszkij, a Cseka nagyhatalmú vezetője is megerősítette”

Mai szemmel, a hallgatólagosan elfogadott, majdhogynem intézményesített korrupcióval mindennapjainkban a konfliktus nevetségesnek tűnhet. Ám ha mellé állítjuk Ilja Ehrenburg hasonló témájú regényét, a „Nyikoljaj Kurbov élete és halálá”-t, melynek csekista hőse ugyancsak női intrika áldozata lesz, be kell látnunk, hogy a konfliktus időszerű volt. Felerősítették a polgárháború ínséges évei, melyeket Taraszov-Rogyionov, ellentétben a regény meglehetősen átlátszó cselekményvezetésével, meggyőző erővel, hitelesen és szenvedélyesen ábrázol. Az össznépi szegénység, a megszenvedett nyomor a közösség szemében megnöveli a főhős látszólag jelentéktelen bűnét, és magyarázza a forradalmi múltja ellenére vele szemben kialakult ellenszenvet.

„A regényről a kritika szinte egyöntetűen megállapítja, hogy nem művészi kvalitásaival tűnik ki”

A téma, a forradalmi következetesség és erkölcsi tisztaság dilemmája keltett közfigyelmet. A mű több kiadást megért, külföldön is. Szergej Jesznyin szerint a szerző ”igazi művész, nyomot hagy az orosz irodalomban, írása megbolygatja a szívet…”

Vera Alekszandrova Svarc, a szovjet irodalom egyik jeles, emigrációban élő irodalomtörténésze azt hangsúlyozta, hogy „a mű jelentkezése a maga idején éles ellenállásba ütközött a hivatalos kritika részéről, s talán éppen ezért lett a könyv hihetetlenül népszerű a kommunista fiatalok körében.” 

„Ha figyelmesen olvassuk, rájövünk, az író nem áll egyértelműen Zugyin mellett, s kételyeket hagy az olvasóban is”

Kell ez a vasszigor? Ezt egyes kritikusai is megérezték, a szerző nem igazolja, hanem éppen ellenkezőleg elítéli a forradalmi terrort, előre vetítve elkerülhetetlen bekövetkeztét. Taraszov-Rogyinov később többször is magyarázkodni kényszerül. Sőt, trilógiának tervezett regényciklusa egyik részében, mely „Július” címmel jelent meg, Sztálin 1917-es tevékenységét aránytalanul kiemelve próbálta jóvátenni bűnét. Ám a kritika ebben is talál kifogást, mert a szerző eltér a kanonizált párttörténettől. Végül a trilógiából csak két, később a forgalomból kivont rész jelenik meg. A húszas években még napvilágot lát két kisregénye. „A báró pusztulása” Vrangel csapatainak szétverését mutatja be, míg az „Az ötödik patron”  a kronstadti lázadás leverését idézi meg. A harmincas évek elején még kegyeltje a hivatalos kultúrpolitikának, Berlinbe is elküldik, hogy hazacsábítsa az emigráns írókat. Próbálkozása a kortársak visszaemlékezései szerint elég szerencsétlenül sül el az emigráns Vlagyimir Nabokovval.

„A párt nem felejt, <a forradalom felfalja engedetlen gyermekét>”

1937-ben az újságokban tömeges támadások érik Taraszov-Rogyinovot, 1938 áprilisában letartóztatják, kémkedés vádjával őrizetbe veszik, és szeptember 3-án, még az ítélethirdetés napján kivégzik. Bár a XX. kongresszus után rehabilitálják, művei csak a peresztrojka után jelennek meg. Sovány vigasz, hogy a „Csokoládé” motívumai alapján  az állambiztonsági tisztből íróvá lett Mihail Makljarovszkij a népszerű forgatókönyvíró Kirill Rapoporttal közösen „A legsúlyosabb büntetés” címmel színdarabot ír.

Taraszov-Rogyionov művei közel félévszázados késéssel jutottak el az olvasókhoz, közel sem keltve akkora visszhangot, olyan hatást, mint megírásuk idején.