//A függetlenség terhe
A "Méltóság sugarai" művészeti projekt fényei a kijevi Függetlenségi emlékművet világítják meg 2021. február 20-án #moszkvater

A függetlenség terhe

MEGOSZTÁS

Függetlenségének harmincadik évfordulóját ünnepli Ukrajna. Az ünneplésre azonban árnyékot vetnek az elmúlt évek történései. A Krím-félsziget elvesztése, a kelet-ukrajnai területeken zajló háborús konfliktus, a szinte állandóvá váló belpolitikai és gazdasági válságról nem is beszélve. Talán kijelenthető, hogy a független Ukrajnára szavazók harminc évvel ezelőtt nem ilyen jövőt álmodtak az önállósodó szovjet tagköztársaságnak.

Kosztur András írása a #moszkvater.com számára

A "Méltóság sugarai" művészeti projekt fényei a kijevi Függetlenségi emlékművet világítják meg 2021. február 20-án #moszkvater
A “Méltóság sugarai” művészeti projekt fényei a kijevi Függetlenségi emlékművet világítják meg 2021. február 20-án
Fotó:EUROPRESS/Sergei SUPINSKY/AFP

A Rejting ukrajnai közvélemény-kutató cég adatai szerint az ország lakosságának 32 százaléka sajnálja a Szovjetunió széthullását. A szovjet idők iránt nosztalgiázók többsége az ország déli és keleti, jórészt orosz nyelvű megyéiben él, míg a Szovjetunió bukását egyáltalán nem sajnálók a nyugati megyékben vannak kimagasló többségben. Harminc év alatt tehát nem igazán sikerült megszüntetni az ország keleti-nyugati megosztottságát, amelyet Samuel Huntington már az 1990-es évek közepén megfigyelt, és amely alapján „hasadó országnak” nevezte el az országot. Ebben végső soron nem lett teljesen igaza, bár azt sem állíthatjuk, hogy nagyot tévedett volna.

„A független Ukrajna története tulajdonképpen kiszámíthatatlanul alakult, és a szovjet köztársaságok által követett utak egyikét sem tudta igazán bejárni”

Bár a legtöbb tagköztársasághoz hasonlóan itt is az ország utolsó tagköztársasági vezetője (Leonyid Kravcsuk) lett egyben a független állam első feje, nem alakult ki olyan autoriter jellegű rendszer, mint a közép-ázsiai államokban, vagy később Azerbajdzsánban és Belaruszban létrejött. Az 1990-es évek vadprivatizációja során felvirágzó oligarchikus klánok megrendszabályozásával, politikai hatalmuk korlátozásával – a putyini Oroszország mintájára – Ukrajnában is próbálkoztak. A 2000-es évek elején Leonyid Kucsma, a 2010-es évek elején Viktor Janukovics, napjainkban pedig Volodimir Zelenszkij próbálja rákényszeríteni akaratát az ország hatalmasságaira. Az első két kísérlet egy-egy „színes forradalomba” torkollott, az oligarchák pedig végül minden kormányzattal megtalálták a közös hangot, és megőrizték befolyásukat.

„A balti államok Európa felé vezető útjára sem tudott lépni Ukrajna, bár többször is megpróbálta”

Elsőként Leonyid Kucsma kacérkodott a nyugati integrációval – a Moszkvától való távolodás jegyében még egy könyvet is megjelentetett Ukrajna nem Oroszország címmel –, de végül mindig visszasodródott Oroszországhoz, akárcsak egy évtizeddel később az európai integrációban egészen addig a legmesszebb jutó, mégis oroszbarátként elkönyvelt Viktor Janukovics. Az első, 2004-es Majdant követően Viktor Juscsenko elnök és Julija Timosenko miniszterelnök nyugati közeledését a világpolitikában lezajló változások mellett egymás ellen folyó hatalmi harcaik gáncsolták el. S bár a 2014-es „méltóság forradalma” után az euroatlanti kurzus végleg megkérdőjelezhetetlenné vált – olyannyira, hogy Petro Porosenko idején még az ország alkotmányába is bekerült -, az Európai Unió és a NATO vezetői újra és újra Kijev értésére adják, hogy a tagság elnyerésére szervezeteikben a közeljövőben nincs esély. A gazdaság és a pénzügyek átláthatatlansága, a mindent átszövő korrupció, az infrastrukturális hiányosságok mellett ráadásul immár a háború és az Oroszországgal való területi konfliktus is hátráltatja Ukrajna integrációs törekvéseit.

„Ez utóbbi miatt ma már úgy tűnik, Oroszország felé sincs visszaút. A 2014-ben kezdődött konfliktus túlságosan fájó sebeket okozott a két ország kapcsolatában, elsősorban az ukrán oldalon”

Oroszország, pontosabban Vlagyimir Putyin elnök legalábbis azt üzeni, a két nép valójában egységet alkot, Moszkva pedig nem fogja hagyni, hogy Ukrajnából „ellen-Oroszország” legyen. Kijevben azonban egyre inkább igyekeznek letagadni az oroszokkal való minden közösséget. Zelenszkij nemrég „távoli rokonoknak” nevezte az egykor testvérnépnek tekintett oroszokat, Ukrajnát nevezve meg a Kijevi Rusz egyetlen örököseiként, az ukrán emlékezetpolitika pedig az orosz/szovjet múlttal való szakítás hevében mára a második világháború során a németekkel kollaborálók glorifikálásáig is eljutott. Ezt már nem csupán Oroszország, de olykor Lengyelország és Izrael sem nézi jó szemmel. Szintén nem zavarták a „járulékos veszteségek” az ukrán vezetést, amikor az orosz nyelv visszaszorításának legjobb módját a különféle tiltások, korlátozások és kvóták bevezetésében vélték megtalálni, súlyosan érintve ezzel az országban élő tucatnyi más kisebbséget is.

„A Nyugat sem áll már olyan határozottan Ukrajna mögött, mint a konfliktus kezdetén”

S bár az Oroszország elleni szankciók feloldásáról egyelőre nincs szó, az Északi Áramlat 2 gázvezetéket illetően kötött amerikai-német megállapodás intő jel lehet az ország számára azzal kapcsolatban, hogy akárhogy áltatja magát, az érdekei messze nem élveznek prioritást, ha a nyugati államok saját ügyeiről van szó. Válaszként persze Kijev is megpróbál Kínával, Törökországgal vagy éppen az Öböl menti monarchiákkal barátkozni, azonban a jelenlegi helyzetben, Peking és Moszkva szövetségét látva, nehezen elképzelhető olyan sikeres keleti irányú politika, amelyben nem kerül sor az oroszokkal való kapcsolat rendezésére.

Kijev tehát, mondhatni csapdába került, amelyet tovább tetéz, hogy a nyugatiak a hitelekért és támogatásokért cserébe olyan reformok bevezetését követelik, amelyek megvalósítására az ukrajnai társadalmi, gazdasági környezet vagy az oligarchák ellenállása miatt nincs lehetőség. Miközben a korábban felvett kölcsönök az újabb hitelek felvételét is már-már elengedhetetlenné teszik. Az ukrán politikai vezetés így 2014 óta a Nyugat által támogatott érdekkörök (gyűjtő- és gúnynevükön szoroszjáták, azaz Soros-fiókák) és az oligarchikus csoportok között kénytelen lavírozni, nem is beszélve az ismét egyre népszerűbbé váló, oroszbarátnak tekintett ellenzéki csoportok megerősödéséről, és persze a nacionalista csoportok utcai aktivizmusáról.

„Ez a mindenkori kormányzatra nehezedő többirányú nyomás, ahogy a Kelet és Nyugat közötti ingadozás végigkísérte Ukrajna történetének legutóbbi két évtizedét, és már az országban 2014-ben bekövetkezett katasztrófához is hozzájárult”

Igaz, annak mértéke jóval alulmúlta Huntington jóslatát, és Ukrajna még a szakadároknak nyújtott orosz támogatás mellett is elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy Kijev csupán az ország területének hét százaléka felett veszítse el az ellenőrzést. Többek között azért is, mert az ország erős embereinek számító oligarchák a bukott elnök közvetlen környezetét leszámítva lojálisak maradtak Kijevhez a hatalomváltást követően (arról nem is beszélve, hogy többen eleve támogatták a „forradalmat”), és még az oroszbarátnak tekintett volt kormánypárt tagjai közül is csak kevesen csatlakoztak a szeparatistákhoz.

Ez azonban egyáltalán nem jelentette a „civilizációs” különbségek megszűnését. Sőt, a nacionalisták gyakran erőszakba torkolló akciói a nekik nem tetsző elemekkel szemben, valamint a Majdan utáni kormányok által folytatott ukránosítási politika csak még inkább felszínre hozta a társadalom különböző csoportjai közötti ellentéteket.

„Aztán 2019-ben egy pillanatra úgy tűnt, Zelenszkij konszolidálhatja maga körül az ország mérsékelt többségét”

Egységbe tudja rázni a „hasadó” ország két felét, megtartva az euroatlanti irányt, de rendezve valamelyest a viszonyt Oroszország felé is, elsősorban az oroszajkúak jogainak biztosítása és persze a kelet-ukrajnai harcok békés lezárása révén. Mára azonban kiderült, hogy ez hiú ábránd volt, és a jelenlegi elnök elődje kudarcos politikáját próbálja folytatni, a nacionalista választóknak és aktivistáknak próbálva megfelelni. S miközben Donyeck és Luhanszk megyék harcok sújtotta területein állandó a háborús eszkaláció veszélye, Kijev a Krím kérdését is napirenden próbálja tartani, ami bár érthető törekvés, mégis belátható, hogy nem segíti a kelet-ukrajnai, emberéleteket követelő helyzet rendezését.

„Zelenszkij és környezete most – legalábbis kommunikációjuk alapján – huszárvágással próbálja <megoldani> az ország sok évre vagy évtizedre visszanyúló problémáit”

Az elnök kérlelhetetlen a szeparatisták követeléseivel szemben, Ukrajna támogatását szemrehányóan követeli a Nyugattól, ellenzékének oroszbarát oldalát a Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács jogilag megkérdőjelezhető lépései révén tarolta le, udvarol a nacionalista választóközegnek, miközben más nacionalista szervezetekkel szemben fellép, ráadásul pedig még az oligarchák ellen is harcot hirdetett. Nagy kérdés, hogy ez az erőegyensúly felborítását célzó politika, amelyet ráadásul az elmúlt hónapokban a többvektorú külpolitika szele is kísér, nem végződik-e ugyanúgy, mint egy, illetve két évtizeddel korábban Janukovics és Kucsma próbálkozása, és ha igen, elég erős-e Ukrajna ahhoz, hogy kibírjon egy újabb „forradalmat”?

(A szerző a XXI. Század Intézet vezető kutatója)

MEGOSZTÁS