„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Makronóm Intézet
Hszi Csin-ping kínai elnök (jobbra) fogadja Donald Trump amerikai elnököt a pekingi Nagy Népi Csarnokban tartott köszöntő ünnepség után, 2026. május 14-én
Fotó:EUROPRESS/Kenny HOLSTON/POOL/AFP
Az Egyesült Államok világhatalmi pozíciójának a gyengülése nemcsak az egyre dacosabb regionális hatalmi blokkok megerősödésében látszik, hanem súlyos válságok formájában a saját szövetségi rendszerében is jelentkezik. Itt megemlíthetjük az amerikai és európai társadalom mind mélyebb megosztottságát a társadalmi és politikai kérdésekben, valamint a lakosság összetételének erőteljes átalakulását, amely buktatók ezreit predesztinálja az újraformálódó nyugati társadalmak számára. Itt nemcsak a származásra kell gondolnunk, például a muzulmán vallású európai polgárok növekvő számában, hanem a szemet kápráztató hulladékokat felhalmozó, pazarló, énközpontú nyugati emberre, akivel remekül elhitetik, hogy egyedi és különleges, mégis pont ugyanolyan habzsoló fogyasztó, mint az összes többi nyugati ember.
„Míg lassan minden egyformává válik körülöttünk – a mobiltelefonjaink, a megjelenésünk, az öltözékünk, az irodáink, az ízlésünk, az ételeink és a nyelvezetünk –, úszkálunk abban a tudatban, hogy páratlanok vagyunk. S tulajdonképpen épp emiatt szó szerinti értelemben páratlanokká is válunk”
Hasonló megállapításokkal a keleti világ is gyakran él, amikor a nyugati társadalmakat bírálja, és tény, hogy itt valóban teljes mértékben kibontakozott ez az életidegen, fogyasztásközpontú társadalmi modell, ugyanakkor ők is egyre inkább erre az útra lépnek. Ne gondoljuk, hogy az oroszok vagy a kínaiak más irányba tartanának, elég csak megnézni a demográfiai adataikat, a hagyományos vidéki életforma modernitásban való feloldódását, vagy a nagyvárosaikat az egységes étteremláncokkal és az uniformizált öltözködési mintákkal. A habzsoló fogyasztót nem érdekli a világ, a természet, az oktatás, egyszóval mindaz, ami a jövő zálogát jelenthetné. Hisz neki nincs jövője, páratlannak vélt egyéniségét és testkultuszát kizárólag erre a néhány évtizedre rendezi be, ennek érdekében pedig minden energiáját a saját létére összpontosítja, maximálisan kihasználva a rendelkezésére álló erőforrásokat.
E morális mélypontban érte a nyugati világot a keleti feltörekvés, amit nem csoda, hogy nem vett észre, hiszen annyira el volt foglalva saját felülmúlhatatlanságával.
„A Kelet pedig jön. Jön Kína a maga csaknem másfél szorgos milliárdjával, az arab világ a vallási fundamentalizmusával, az oroszok a Nyugat-ellenességükkel és India a karmikus feltörekvésével”
A többiek is jönnek, csak ők kisebbek, láthatatlanabbak, de ők is úgy akarnak élni, ahogyan itt nyugaton mi. Békében, gazdagságban, jólétben, egészségben, mert megmutatta nekik a globalizált filmipar, hogy itt milyen jó. Ráadásul mintha a nyugati világ a kiváló lehetőségeit az ő rovásukra szerezte volna meg, ez pedig még nagyobb lendületet ad nekik.
Az Egyesült Államok vezetésének azonban már feltűnt, hogy a pályán nincs többé egyedül. Az eddig egyszemélyesnek és egykimenetelűnek tűnő versengésbe más szereplők is beléptek. Ráadásul olyan „doppingszerekkel”, amelyek jelentősen kiélezik a megmérettetést, hiszen többnyire ugyanazokat az eszközöket fejlesztették magas szintre, amelyekben Amerika is hagyományosan erős. A nyakukban leginkább Kína liheg, amely egy államilag koordinált gazdasági, technológiai és geopolitikai rendszerrel teremt kihívást az amerikai globális hatalomnak.
„A két modell közötti lényegi különbség pedig épp ebben ragadható meg. Míg az Egyesült Államokban egy alapvetően piacvezérelt gazdaság formálja és koordinálja az állam működését, addig Kínában az állam határozza meg a stratégiai irányokat, és ennek szolgálatába állítja a gazdasági rendszert”
Peking ráadásul végig is nézhette az amerikai rendszer sikereit és kudarcait, amikből levonhatta a megfelelő következtetéseket. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ő nem követi el a maga hibáit.
Az Egyesült Államok a 70-es években komoly gondot fordított arra, hogy Kínát kiemelje az elmaradottságából, és a világgazdasága gyártósorává tegye. A terebélyes ázsiai ország mindössze annyit tett, hogy túlnőtte a feladatot, és ma már nem éri be többé a Made in China címkével, amely sokáig a globális munkamegosztás alsóbb szintjeit jelezte. Ehelyett egyre határozottabban követeli, hogy a termékeken ne csupán az álljon, hogy Made in China, hanem az is, hogy Designed in China, vagyis a tervezés, az innováció és az értékteremtés magasabb szintjei is hozzá kötődjenek. Ez pedig nemcsak a kínai sportpapucsokra vonatkozik, hanem a legmodernebb fegyverekre és technológiákra is.
„Kína a geopolitikai stratégiájában jól használja az erősségeit”
Noha a többpólusú világba vetett hitét hangsúlyozza, infrastrukturális és kereskedelmi beruházásaival, globális hálózatépítésével, hitelezési politikájával és az ellátási láncok feletti befolyásának növelésével a saját hatalmi pólusának az alapjait rakja le. Az Egyesült Államok mintájára egyszerre kíván regionális és globális nagyhatalommá válni, azonban az ázsiai régiónak egész más adottságai vannak, mint az amerikai kontinensnek. Itt nem a megosztott, gazdaságilag legyengült dél- és közép-amerikai országok vagy Kanada állnak a hatalmi tervek útjába, hanem például Oroszország és az Amerika-szövetséges két nagygazdaság, Japán és Dél-Korea. Nyilvánvaló, hogy ha egyes ügyek mentén együtt is dolgoznak, Moszkvának egész más elképzelései vannak az ázsiai földrész jövőjéről és benne Kína szerepéről.
„Peking számára egyértelműen az Egyesült Államok jelenti a nyílt és azonnali versenytársat, viszont a hatalmas erőforrásokkal és stratégiai mélységgel ellátott Oroszország hosszabb távon, a felszín alatt válhat valódi riválissá”
Ma Washington fő stratégiai célja a világot egyre sűrűbben átszövő kínai gazdasági és geopolitikai hálózat fellazítása, illetve az ahhoz kapcsolódó függőségi viszonyok minimalizálása. E törekvés pedig nem csupán az amerikai–kínai kapcsolatrendszerre korlátozódik, de globális léptékben is megjelenik. Mindezt részben regionális konfliktusokon és geopolitikai feszültségeken keresztül érvényesíti – például a Közel-Keleten, Afrikában vagy Venezuela esetében –, részben pedig politikai nyomásgyakorlással az olyan szereplőkkel szemben, mint az Európai Unió, Grönland vagy Kolumbia. Emellett technológiai és energetikai szankciókkal is igyekszik korlátozni Kína mozgásterét, valamint globális térnyerését. A teljes szétválás a mai globalizált viszonyok között éppoly lehetetlen, mint amilyen a felfedezetlen földrészek korában lett volna a világ teljes egyesítése. A cél sokkal inkább a nagyobb kontroll megszerzése. Egy olyan rendszer kialakítása, amely ha érdekében áll, képes engedni, ugyanakkor szükség esetén fékezőerőként is működhet.
„A jelenlegi felforrósodott hangulat nagyjából a Covid világjárványt követően kapott gyújtólángot”
Ez az időszak ugyanis rámutatott a globális ellátási láncok sérülékenységére, főleg, amikor kiderült, hogy számos kritikus termék gyártása erősen Kínába összpontosul. Ennek fényében az is egyértelművé vált, hogy Peking már egyáltalán nem az USA elkötelezett kereskedelmi partnere, amely megelégszik az ezzel járó haszonnal, ehelyett gazdasági, technológiai és katonai riválisává is lett. E felismerés következményei a chipexport-korlátozások, az MI-technológiai embargók, a befektetési akadályozások, valamint a Huawei- és TikTok-tiltások bevezetése. A kínai ambíciók felismerése Tajvan stratégiai szerepére is rávilágított, hiszen a kínai árnyékban élő szigetország állítja elő a világ legfejlettebb chipjeinek jelentős részét.
„Nem véletlen, hogy egy esetleges konfliktus Kínával beláthatatlan következményeket okozhatna a félvezetőknek kitett autóiparban, az MI-szektorban, a szervergyártásban és a hadiiparban is”
Ezért az Egyesült Államok és Európa – kisebb-nagyobb sikerrel – saját chipgyártó kapacitások és alternatív ellátási láncok kiépítésére törekszik. A feszültséget az amerikai globális vezérlőpultban tovább növelte a kínaiak és az oroszok közeledő érdekszövetsége, amely együtt akkora erőt tud felmutatni, ami igencsak komoly fejfájást jelent Washingtonnak.
Amerika ma egy olyan marionettbábuként próbálja mozgatni a világot, amelynek néhány zsinórja már szinte kicsúszott a kezéből, vagy pedig más szereplők is rángatják. Az azonban világosan látszik, hogy mindent megtesz azért, hogy a madzagok – ha nem is a régi rend alapján – visszakerüljenek az irányítása alá. Moszkva pedig mintha orosz rulettet játszana, a mindent eldöntő orosz golyó mind az Egyesült Államok, mind Kína számára végzetes következményekkel járhat. A kérdés azonban az, hogy a két nagyhatalmi szereplő közül bármelyik is pontosan tudja-e, hol helyezkedik el a tárban. Kire mérhet végzetes csapást az orosz szövetség?
„A nyugati világrend válságának és meghaladottságának a természetes következménye Kína felemelkedése, ahogy a többi állam önállóságának a fejlődése is, amelyek elbizonytalanodtak az amerikai dominanciában, és nem akarnak elköteleződni egy láthatóan gyengülő oldal mellett.
Mindazonáltal Kína sem jelent feltétlenül meggyőző választást, nem csoda, hogy nincsenek komoly, mindenre elszánt szövetségesei se regionálisan, se világszinten. Ma Pekingnek nincsenek olyan, hozzá szorosan kötődő államai, amelyek olyan mélyen gyökerező hűséget tanúsítanának felé, mint amilyet egyes volt szovjet köztársaságok Oroszország, illetve számos európai ország az Egyesült Államok iránt. Még ha az említetteknél léteznek is érdekellentétek, van egy régmúltra visszatekintő összetartás és beágyazódás közöttük, ami megnehezíti a teljes szembenállás kialakulását. Természetesen az orosz érdekszféra és a nyugati is töredezik, de létezik. A kínaiak legfeljebb bevásárlás útján vannak jelen, mint egyfajta láthatatlan erő, amelynek a céljaival egyelőre kevésbé tudnak azonosulni. A cukros bácsival jobb nem barátkozni, ugyanis attól, hogy Kína kezet nyújt egy hitelszerződés jóváhagyása során, nem válik szövetségessé. És éppen ebben rejlik Peking egyik legsúlyosabb stratégiai hátránya a versenytársaival szemben.
Az írást jegyezte: Erbszt Adrienn
(Az írás eredetileg a makronom.eu blogon jelent meg, itt olvasható.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
űrhajós says:
Nem a.covid tekinthető forduló pontnak. A tradicionális ipari struktúrák mennek tönkre a komputerre támaszkodó termelés, automatizálás miatt. Az ezredforduló jelentősebb fordulópont.
Stier Gábor says:
Igen, a Covid csak felgyorsította a folyamatokat. A cím mindig leegyszerűsít, ezért kell nézni az egész cikket, és ott már árnyalódik a kép.