A brit ambíciók és az ukrajnai háború

Nagy-Britannia – gondoljunk csak az isztambuli tárgyalások zátonyra futtatására, vagy a Kirilo Budanovéknak nyújtott közvetlen titkosszolgálati segítségre egyes diverzáns akciók kivitelezésében, most pedig a „hajlandók” koalíciójának a szervezésére – kezdettől fogva kiemelt szerepet játszik az ukrajnai háború eszkalálódásában. Ezt a feltűnő aktivitást magyarázza, hogy a britek a brexit után sem szeretnék feladni európai befolyásukat, és Ukrajnán keresztül is igazolni próbálják birodalmi ambícióikat és erejüket.

„Boris Johnsontól Keir Starmerig konszenzus van abban, hogy az Ukrajnában dúló háborút kihasználják a brit pozíciók erősítésére”
Fotó:EUROPRESS/Ukrainian Presidency/ANADOLU AGENCY/AFP

Nem mondunk újat azzal, hogy Ukrajna jelenleg a globális erő átrendeződés, az új világrend formálódásának kiemelt terepe, egyben eszköze. A proxy háború egyik főszereplőjeként az Egyesült Államok előbb Moszkva 2021 végén az európai biztonságpolitikai struktúra újratárgyalására tett ajánlatának/ultimátumának lesöprésével, majd 2022 áprilisában az orosz-ukrán béketárgyalások leállításával finoman szólva sem tett meg mindent a háború kitörésének megakadályozására, majd leállítására. Ezzel a célja az Oroszország meggyengítése, ezen és a kereskedelmi útvonalak blokkolásán keresztül az ezt megelőző években Moszkvához közel került Peking globális előretörésének lassítása, megállítása volt. Oroszország a rá nehezedő nyomás és ennek következtében a befolyásának a visszaszorulása szempontjából a 24. órában indított invázióval ezt a trendet igyekezett megtörni.

„Az Európai Unió sokáig Amerika vazallusaként segítette Washington törekvéseit, majd a Donald Trump visszatérésével bekövetkezett transzatlanti törés és a Moszkvával szembeni bizalmatlanság hatására úgy látja garantálva saját biztonságát, ha a Fehér Házzal is szembe menve Ukrajnában köti le és gyengíti továbbra is Oroszországot. Ez ugyanis olcsóbb, mint Norvégiától Törökországig védeni a határokat Legalábbis ez tűnik az egyetlen észszerű magyarázatnak Kijev további pénzügyi és fegyveres támogatására, majd felgyorsított integrációjára”

E háború farvizén persze az egyes európai hatalmak is játsszák a maguk kis játékát. A Németország mélyrepülésével támadt vákuumot Párizs igyekszik kihasználni arra, hogy összefogja a tagországokat, így az Európai Unió élére álljon. A „hajlandóak” csoportjának másik motorja, Nagy-Britannia motivációi ennél is globálisabbak. London sok tekintetben még mindig birodalomként próbál viselkedni, vagy legalábbis visszaszerezni valamit egykori befolyásából, amely a brexittel tovább gyengült. A kilépést mára megbánó britek azonban nem akarják feladni európai pozícióikat, így az elmúlt években látványosan megnövelték az aktivitásukat a kontinensen. Különösen annak keleti perifériáján, így London az ukrajnai háború egyik fő aktorává vált.

„Boris Johnsontól Keir Starmerig konszenzus van abban, hogy az Ukrajnában dúló háborút kihasználják a brit pozíciók erősítésére”

Ennek jegyében az ukrán elitben az amerikaiak mellett a briteknek vannak saját emberei, és az események alakításában is e két ország járt a nyugati blokkban az élen. Eleinte a szerepeket részben leosztva meglehetős összhangban lépett fel az angolszász tengely, ez a harmónia azonban Trump visszatérésével végleg megtörni látszik. De a nagy egység mögött Párizzsal vagy Berlinnel ellentétben a britek valójában kezdettől a saját játékukat játszották. Egészen odáig, hogy jelenleg London tűnik a leginkább érdekeltnek abban, hogy az Egyesült Államokat ne engedje kiszállni a háborúból, az Európai Uniót pedig mindinkább belehúzza az Oroszországgal szembeni konfliktusba. A brexit után a britek egyre hangsúlyosabban megjelentek Ukrajnában, és ez szép lassan megváltoztatta a status quot is. Egyre több szó esett a Krím,-félsziget hovatartozásáról, és gyengült a minszki megállapodásokat garantáló német-francia tengely narratívája. A háború kirobbanásakor ez a brit aktivitás turbó fokozatba kapcsolt, London ugyanis meglátta az ukrajnai konfliktusban a lehetőséget arra, hogy a birodalmi aktivitás és a befolyás erősítése jegyében itt konfrontálódjanak történelmi ellenfelükkel, Oroszországgal.

„Az évszázados stratégiai tradíció él tovább abban a törekvésben, hogy az angolok/britek mindig igyekeztek meggyengíteni azt az államot – hol a franciákat, hol az oroszokat -, amely erőben a legközelebb volt hozzájuk”

Látványos példája ennek a politikának az elmúlt időszakból, hogy az isztambuli tárgyalások közepette egy titkos lengyel és egy kevésbé titkos amerikai küldöttséggel párhuzamosan Boris Johnson is gyorsan elrohant Kijevbe, hogy a háború folytatása bíztassa, és a támogatásáról biztosítsa Zelenszkijt.

„S hogy ez mennyire így van, azt a világhálón terjedő dokumentumok is igazolják”

Egyik legutóbbi írásában Kit Klarenberg foglalkozott részletesen azzal a GreyZone portálon, hogy Nagy-Britannia már a háború kirobbanásának első napjaiban kidolgozta azt a stratégiát, amelynek lényege, hogy minél több országot vonjon be a konfliktusba. A portál által megszerzett, kiszivárgott dokumentumok feltárták egy brit katonai-hírszerzési akció létezését, amely az ukrajnai proxy háború kezdete óta azt tervezte, hogy „mindenáron” meghosszabbítja a konfliktust. Az Alchemy (Alkímia) projekt néven ismert titkos sejtet a brit védelmi minisztérium felügyelete alatt hívták össze, és egy magas rangú altábornagy, Charlie Stickland felügyelte.

„Az Alkimia Projekt egy sor rendkívül agresszív tervet terjesztett elő, a kibertámadásoktól kezdve a <diszkrét műveleteken> át a nyílt terrorizmusig, a cél pedig egyértelműen Ukrajna <harcban tartása> volt. Még arra is figyeltek, hogy az ezt zavaró médiumokat ellehetetlenítsék”

E napvilágra került terveket az idő később több ponton is igazolta. Emlékezzünk csak arra, hogy London járt az élen abban, hogy Kijev szabotálja az isztambuli tárgyalásokat, majd Volodimir Zelenszkijjel törvénybe foglaltatták a párbeszéd tiltását Moszkvával. A brit felderítés közben kidolgozta a Kercsi-híd felrobbantásának a tervét, és az információs térben nagyot „durranó” krími és oroszországi diverzáns akciókat is. DE említhetnénk azt is, hogy Starmerék egyébként a parlament megkérdezése nélkül sürgették a Storm Shadow rakéták használatának engedélyezését Ukrajnának orosz mélységi célpontok ellen.

Oroszország és az orosz hatalom azonban nem omlott össze, és a brit birodalom csillaga sem csillog fényesebben. Jelenleg a fő kérdés az, hogy London kész-e szembe menni a fent említett terveket teljesen romba döntő új amerikai hatalommal. Vállalják-e annak a kockázatát, hogy Trump elképzeléseinek sikere esetén Zelenszkij és köre az elszámoltatástól tartva kétségbeesésében kitálal a britek mozgásáról is.

„Keir Starmer munkáspárti kormányának azzal is számolnia kell, hogy a béketeremtésben érdekelt Donald Trump és köre mindent megtesz majd annak érdekében, hogy semlegesítse a brit zavaró repüléseket”

Elon Musk beavatkozása a brit belpolitikába egyértelmű figyelmeztetés, és azt jelzi, hogy Washington adott esetben Starmer megbuktatásától sem riad vissza. Musk odáig ment, hogy 206 milliós követő táborával közölte az X-en, hogy Nagy-Britannia következő miniszterelnöke Nigel Farage lesz, és erre kész akár 100 millió dollárt is áldozni. Ebben a kontextusban érdemes megemlíteni, hogy Trump kiváló viszonyt ápol a Farage-al, akinek pártja, a Reform a legutóbbi parlamenti választásokon 14 százalékot szerzett, a választási rendszer miatt azonban ez csupán öt mandátumot jelentett. Előretörése azonban egyértelmű.

Egy biztos, az egyesek által London minden ellenkezése ellenére az Egyesült Államok 51. államának csúfolt Nagy-Britannia túlzott önállóskodását, és nyílt szembefordulását az amerikai érdekekkel a Fehér Ház nem nézi jó szemmel.

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com