A Huawei céget övező botrány hatására fellángoltak a technológiai függésről szóló viták. Az LN munkatársa Jan Macháček a következő kérdéseket tette fel: Miért fél a Nyugat a külföldi nagyhatalmaktól való technológiai függéstől? Mit mondhat el egy közgazdász a technológiai függés fogalmáról?
Nem vagyunk titkosszolgálat, ezért nem tudjuk megítélni, el van-e rejtve a Huawei cég technológiájában valamilyen kiskapu vagy kémberendezés. Érthető ennek ellenére, hogy a telekommunikációs hálózatok kulcsfontosságú területén a Nyugat aggódik a külföldi nagyhatalmaktól való technológiai függőség miatt? Mit mondhat el egy közgazdász a „technológiai függőség” fogalmáról? Egyesek úgy gondolják, hogy az eljövendő korszak már nem a Hayek-féle szabad piac, hanem a technológiák párharca és a technológiai dominanciáért folytatott küzdelem korszaka lesz. Ön mit gondol erről? |
Lubomír Lízal, az AAU rektora, az Expobank és a ČEZ felügyelőbizottságának tagja
Ki áll a kapuban?
A technológiai függés (vagy inkább a fogyasztó technológiai elszigetelése) gazdasági szempontból csak akkor lehetséges, ha a más megoldásra való átállásnak hatalmas fix költségei vannak. A múltban ez volt a helyzet például az MS Windows esetében, ma a Google-t szokták emlegetni. Az alternatívára átállás elméletileg lehetséges, azonban gyakran drágább és kevesebb hasznot hoz. Bizonyos értelemben a természetes monopóliumhelyzethez hasonló helyzetről van szó. A párhuzamos struktúrák kiépítése, vagy az áttérés a más megoldásra pénzügyileg olyannyira megterhelő, hogy nem is reális. Szeretném Önöket emlékeztetni a metrikus és az angolszász rendszer mindmáig problematikus párhuzamos létezésére – a Whitworth-menettel ellátott amerikai csavarok nem passzolnak az európai metrikus anyacsavarokba. A váltás költségei azonban annyira magasak, hogy senki sem akar belevágni. Ezek a tényleges technológiai elszigetelés létező megoldásai.
Manapság egzisztenciálisan függünk az elektromos energiától és a megbízható kommunikációtól. Számos folyamathoz állandó kapcsolatra vagy szinte azonnali válaszadásra van szükség, még ha automatizált kommunikáció formájában is. Ezért a telekommunikáció esetében másfajta veszélyről van szó.
„A kommunikációs kapcsolat, amely nélkül ma egy állam vagy cég sem lenne képes működni, a középkori várak kapujához hasonlít. Aki a belépést (csatlakozást) ellenőrzi, az birtokolja a várat (az adatokat és folyamatokat), a váron keresztül pedig az egész királyságot”
Más szavakkal, a kommunikáció megszakításának vagy egyéb befolyásolásának lehetősége működésképtelenséghez vezethet. Ezért állítom, hogy biztonsági kérdésről van szó, és nem (csak) a technológiai függés problémájáról.
Dušan Tříska, a VŠE Nemzetgazdasági Kara
Libertariánusok és globalizáció
Az egyszerűség kedvéért kezdhetném azzal, mennyire függenek a nyugati demokráciák az olyan országok kőolaj- és földgázellátásától, amelyek sosem lesznek tökéletesen demokratikusak. Ráadásul maguk is függnek a még nagyobb demokratikus hiányosságoktól szenvedő országokból érkező munkaerőtől. Ha eltekintünk attól a ténytől, hogy egyre inkább függünk a Távol-Keleten gyermekek által gyártott textilipari termékektől, olyan nehézségekbe ütközünk, amelyek arra kényszeríthetik az ukrán kormányt, hogy hívja vissza külföldről a munkaerejét. Ráadásul itt vannak a Microsoft-típusú óriások is, melyek vezetői a nyugati értékeket vallják ugyan, azonban tulajdonosaik (képletesen szólva) bármikor megőrülhetnek. Természetesen a gyorsuló globalizációval párhuzamosan minden ilyen kockázat nő, úgyhogy ne feledjük el, hogy annak kritikusai közé nemcsak a szocialista baloldal képviselői tartoznak, hanem az igaz libertariánusok is.
„Szemléltetésképp: a függetlenség biztosítása céljából minden autógyártónak következetesen diverzifikálnia kellene például a kárpitgyártók között arra az esetre, ha valamelyikük jobb ügyfelet talál, vagy hirtelen úgy dönt, hogy mostantól minden idejét a családi problémáinak szenteli”
És mivel semmi nincs ingyen, ennek az autógyártónak meg kell értenie, hogy a diverzifikáció nyújtotta biztonság valamibe kerül. Az állam feladata ezután csupán annyi, hogy a kockázatcsökkentést egyáltalán lehetővé tegye, azaz hogy a gazdaságot a szolgáltatók lehető legszélesebb köre számára nyissa meg – elviekben függetlenül attól, mit ír elő számukra a saját országuk alkotmánya.
Edvard Outrata, nyugalmazott köztisztviselő
Pihenő a meredek emelkedőn
A technológiai függés természetesen létezik, és már az ősidők óta megfigyelhető. Legjobban mindig a hadiiparban nyilvánult meg, ahol az országok (esetenként ellenálló vagy terrorista csoportok vagy polgárháborús ellenfelek) alaposan megfontolták, kitől kell fegyvereket venni ahhoz, hogy ne váljanak függővé az egyik vagy másik nagyhatalomtól. E tény mellesleg nagyban hozzájárult a csehszlovák és belga fegyvergyártók sikeréhez a két világháború között, mivel aki tőlük vásárolt, nem került egyik nagyhatalom technológiai függésébe sem.
„Az országok (elsősorban a nagyhatalmak) ehhez hasonlóan önellátásra törekszenek a kulcsfontosságú gazdasági területeken, hogy egy háború kitörése esetén ne fenyegesse őket annak veszélye, hogy a gazdaságuk nem lesz képes gyorsan átállni a hadviseléshez szükséges termelésre”
Az Egyesült Államok ma védővámokat vet ki bizonyos termékekre a termelés és a specializáció védelme érdekében, amelyekre a leginkább szükség lenne, ha az amerikai gazdaságnak át kéne állnia a hadiiparra (fémfeldolgozás, autógyártás). Egyébként az európai integráció azzal a gondolattal kezdődött, hogy technológiailag kölcsönösen függővé kell tenni Franciaországot és Németországot a szén és acél területén – éppen azért, hogy ne tudjanak háborút viselni egymással szemben.
„Egy olyan időszakban, amikor megjelent a bizarr hibrid vagy digitális háborúk veszélye, logikus módon további szektorok válnak kulcsfontosságúvá, amelyek felett az államok (elsősorban a nagyhatalmak) szeretnék megtartani a kontrollt”
Ezzel csorbát szenved az az elképzelés, hogy az ideális hayeki világ felé tartunk. Hogy erre mekkora mértékben fog sor kerülni, mit jelent mindez, és mennyire számít, még meglátjuk. Ne feledjük azonban, hogy a világ az elmúlt harminc évben hatalmas lépést tett előre a kereskedelmi korlátok eltávolítása terén, és korábban soha nem volt olyan szabad a világpiac, mint most. Reméljük, hogy néhány pihenő ezen a meredek emelkedőn nem tesz súlyos kárt az elveikben és értékeinkben.
Michal Brožka, a CYRRUS vezető közgazdásza, a Unicorn College lektora
Logikus állami beavatkozás
Bár a technológiai függés nem egy sokat ragozott fogalom a közgazdaságban, azért korántsem ismeretlen. Az ipari forradalomtól kezdve a technológiai függés a növekvő specializációval párhuzamosan nő. Az ilyen függés önmagában nem rossz. Alapvetően ezt hívják fejlődésnek.
Bizonyos tekintetben azonban az államok igyekeznek elkerülni, hogy teljesen kitegyék magukat e függésnek. Miért támogatnák például olyannyira az európai mezőgazdasági termelőket, ha külföldről sokkal olcsóbban behozhatjuk az élelmiszert? Az EU-s mezőgazdasági támogatások csökkentése számos fejlődő országon segítene, az EU pedig a saját erősségeire fordíthatná az erőforrásait. Itt a fő érv éppen az élelmiszer-biztonság.
„A telekommunikációs hálózatoktól való függésre hasonlóan tekinthetünk. Az ilyen függés gazdasági szempontból előnyös lehet. A fogyasztó számára az a legjobb, ha a legjobb szolgáltatás és minőség, illetve a legalacsonyabb ár alapján választhat. De ha a biztonság veszélybe kerül, erre is oda kell figyelni, és ekkor a piaci mechanizmusokba értelemszerűen az állam is beavatkozik”
A biztonságot fenyegető veszély helyes megítélése kulcsfontosságú. Ha az üzleti konfliktus feleslegesen alakult ki, a másik fél visszavág, a konfliktus eszkalálódik, és ez sajnos az erőforrások pazarlásával jár.
Martin Pánek, a Liberální institut igazgatója
Az állam nem viselkedik cégként
Megértem az olyan cégektől való függéssel kapcsolatos félelmeket, amelyek állami tulajdonban vannak vagy azzal szorosan összefonódnak – ilyenek például a kínai nagyvállalatok, vagy ilyen lenne (feltehetőleg) bármilyen állami postaszolgálat, ha a szolgáltatásait külföldre exportálná. Amikor az állami vagyont állami tulajdonban lévő cégeknek adják el, nem is beszélhetünk privatizációról, hiszen a szereplők között nincs magántulajdonos.
Az állam ugyanis – akár közvetlenül vagy cégeken keresztül közvetetten – nem viselkedik cégként. Az ügyfél elégedettségén kívül más mutatókat is figyelembe vesz. Az állami postaszolgálat esetén szó lehetne például e posta tulajdonosa számára kellemetlen vélemények cenzúrájáról. Hasonló aggályok merültek fel a Huawei esetében is, amelyeket tovább erősít a kémkedés veszélye, illetve annak lehetősége, hogy a megfelelő pillanatban eltávolítják a kritikus infrastruktúrát.
„A félelem tehát (jogosan) abból ered, hogy nem tisztán magánjellegű játékosról van szó. A magáncégek esetén (beleértve az olyan cégóriásokat, mint az Apple, a Microsoft, a Google vagy a Coca-Cola) e félelmek nem megalapozottak”
A már említett Hayektől tudjuk ugyanis, hogy az információk a cégóriások számára is hozzáférhetetlenek, hiszen ma már hét és fél milliárd ember fejében és környezetében oszlanak el. Oda a gépi tanulással és big data-val felfegyverzett technológiai óriások is csak nagyon nehezen tudnak beférkőzni.
És ha az egyik óriás rosszul értékeli ki az adatokat, a másik rájön, hogyan nyújtson jobb szolgáltatást. Ennél fogva a hayeki szabad piacon állandó lesz a konkurencia. Emlékszünk még, hogyan riogattak minket a Nokia és a MySpace legyőzhetetlen egyeduralmával?
Pavel Kohout, Robot Asset Management SICAV
Másodrangú nagyhatalom
Az utolsó, valóban jelentős európai technológiai vállalat a ’80-as években jött létre Nagy-Britanniában. Az ARM Holdings társaságról van szó, amely mobiltelefonokban használt alacsony energiafogyasztású mikroprocesszorok fejlesztésével és licenszelésével foglalkozik. Jelenleg azonban a japánok rendelkeznek többségi tulajdonrésszel e társaságban, és a ’80-as évektől kezdve Európa nem sokra vitte a technológia területén.
„Az EU nagy figyelmet fordított a külföldi technológiai óriások megadóztatására és megbírságolására, ő maga azonban egy helyben toporog”
A 2000-ben induló úgynevezett lisszaboni stratégia célja „a világ legversenyképesebb és legdinamikusabb tudásalapú társadalmának megteremtése” volt, amely képes „a fenntartható növekedés, a jobb munkakörülmények és a nagyobb társadalmi kohézió biztosítására”, e szavakból azonban semmi nem valósult meg. A lisszaboni stratégia csendben feledésbe merült, ahogyan a következő kezdeményezés, az Európa 2020 is.
Tény, hogy az összetett technológiák tartalmazhatnak „kiskapukat” vagy trójai falovakat, nevezzük akárhogy ezeket a biztonsági kockázatokat. A rendkívül összetett rendszereknél ezek felfedése tulajdonképpen meghaladja az emberi képességeket. A Kínából importált stratégiai fontosságú rendszerek esetében nincsenek illúzióink – és semmilyen vírusirtóra nem számíthatunk. Európa másodrangú nagyhatalommá vált. Szomorú megállapítás ez egy olyan kontinensre nézve, amely nem is olyan régen még a tudomány és a technika éllovasa volt.
Dominik Stroukal, a Roklen csoport vezető közgazdásza
Szokásos félelem
Az állam érthető módon fél a kockázatok elemzésekor. Efelől nincs kétség, bár az sokkal érzékenyebben érinti, ha tévesen méri fel a veszélyeket, és ezzel csak rontja a szolgáltató hírnevét. Ez spekulációkhoz vezethet azzal kapcsolatban, hogy a rossz reklám nem egy másik konkrét szereplő megrendelésére készült-e, aki ebből profitál. Tudjuk, hogy erre időről időre sok kerül.
„A technológiai függéstől azonban csak azokon a piacokon kell tartanunk, ahol monopolhelyzet uralkodik. Amíg megvan a szabad választás lehetősége, nincs mitől félnünk. Egyelőre még megvan – ezért inkább félelemről, mint tényleges függésről van szó”
Attól félünk, hogy nem vagyunk urai a helyzetnek. De tegyük a kezünket a szívünkre: már régóta ez a helyzet. A függés annyira nem zavar minket, sőt, el is kényelmesedtünk általa. Csak nem szívesen ismerjük be, hogy egy aprócska fémdoboz többet tudhat rólunk, mint a nemzeti titkosszolgálatok.
Tűzzük ki célul a szabad választás lehetőségét! A konkurencia egy nagy hatalmú boszorkány, aki gyakran fondorlatoskodik, de általában jobbá varázsolja a világot. Ezután nem csak a félelmeink múlnak el, hanem – nevezzük így – a függésünk is megszűnik.
Petr Zahradník, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság (Brüsszel) tagja; a Česká spořitelna közgazdásza
Versenyelőny
A technológiai fejlődés mára már a gazdasági szervezetek elválaszthatatlan részét képezi, így alapjaiban megváltoztatja a hayeki szabad piacot. Legalábbis abban az értelemben, hogy a racionális döntéshozatalhoz szükséges információk megszerzése – amelyek alapján egyensúlyi áron bonyolítunk le üzleti tranzakciókat – más lesz, mint korábban.
„A technológiai függés növeli az információs aszimmetria kockázatát, ami növelheti a meghozott döntések irracionalitását. Bizonyos csoportok hosszú távú versenyelőnyhöz fognak jutni a technológiai monopolhelyzetnek köszönhetően. Azok, akik nem alkalmazkodnak, hosszú távú versenyhátrányban találhatják magukat”
A kérdés az, milyen mértékig lesz lehetősége az átlagos piaci szereplőnek az egyes technológiai megoldások közötti választásra. Mindegyikhez további kompetenciák elsajátítására lesz szükség, amelyek elengedhetetlenek az adott technológiai megoldáson alapuló folyamatok megértése szempontjából. Aki elsajátítja ezeket a kompetenciákat, versenyelőnybe kerül, aki azonban nem, kénytelen a meglévő rendszerre támaszkodni, amely azonban nagy valószínűséggel egyre inkább elvékonyodik.
Mindenesetre elkezdünk mozogni a tradicionális, illetve a technológiára épülő gazdasági és társadalmi folyamatok közti törésvonalon. Roppant valószínű, hogy a jövő generációi természetes módon belesimulnak ebbe a technológiai társadalomba, és nem úgy fognak rá tekinteni, mint a hayeki felfogástól való eltérésre, hanem mint egy olyan közegre, amely implicit módon tartalmazza a hayeki felfogást. Kétség kívül kockázatos azonban az a helyzet, amikor e technológiai társadalom egy geopolitikai versengés részét képezi.