A nyugati politikusok és szakértők, valamint a közvélemény, már jó ideje arról vitatkoznak, hogyan kellene befejezni az ukrajnai háborút. Megerősíthetem, hogy Oroszországban is hasonló beszélgetések zajlanak. Betekintés abba, mit vár Oroszország az Ukrajnával kötendő tűzszünettől, és mit nem. Anatol Lieven, a Quincy Institute for Responsible Statecraft Eurázsia Programjának igazgatója.

Anatol Lieven írása a #moszkvater.com-on

Nemrégiben lehetőségem volt bizalmasan beszélgetni az orosz vezetés számos tagjával, köztük volt diplomatákkal, tanácsadó szervezetek tagjaival, akadémikusokkal és üzletemberekkel, valamint a szélesebb nyilvánosság néhány tagjával. A háborúval kapcsolatos elképzeléseiket, és a lezárás lehetséges módját jobban meg kellene érteni Nyugaton és Ukrajnában is.

„Csak egy elenyésző kisebbség gondolta úgy, hogy Oroszországnak teljes győzelemre – beleértve új, nagy kiterjedésű ukrán területek annektálását, vagy egy kliensrendszer létrehozását Kijevben – kellene törekednie Ukrajnában”

A nagy többség egy korai tűzszünetet támogatott, nagyjából a jelenlegi harcvonalak mentén. Nagy a bizalom abban, hogy az ukrán hadsereg soha nem lesz képes áttörni, és az elveszített ukrajnai területek jelentős részét visszafoglalni.

A legtöbb beszélgetésemre az oroszországi kurszki régióba történt ukrán betörés előtt került sor. Megítélésem szerint ez az ukrán siker nem változtatta meg az alapvető orosz számításokat és nézeteket – nem utolsósorban azért, mert ezzel egy időben az orosz hadsereg jelentős előrelépést tett keletebbre a Donbasszban, ahol az oroszok közelednek a kulcsfontosságú Pokrovszk városához.

„A Kurszk elleni támadás segíthet Ukrajnának abban, hogy valamivel jobb feltételeket érjen el, de nem jelent valódi győzelmet. Előbb-utóbb ki kell vonulniuk Kurszkból, de mi soha nem fogunk kivonulni a Krímből és a Donbasszból”

– mondta egy orosz biztonsági szakértő. Az ukrán betörés Kurszknál kétségtelenül nagyon kellemetlen helyzetbe hozta Putyin kormányát. Más kínos kudarcok hosszú listáját tetézi, kezdve a kezdeti invázió megdöbbentően rossz tervezésével. A tájékozott orosz elit körében kevéssé érzem, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnököt valóban katonai vezetőként tisztelnék – ezzel szemben sokkal szélesebb körben elismerik a kormány gazdasági teljesítményét a nyugati szankciókkal szembeni ellenállásban, és az orosz ipar háborúra való átállításában.

„Beszélgetőpartnereim kompromisszum készségének egyik fontos oka az volt, hogy úgy vélték, Oroszországnak nem kellene – és valószínűleg nem is tudná fegyveres erővel véghezvinni -megkísérelni olyan ukrán nagyvárosok, mint Harkiv elfoglalását”

Rámutattak a hosszú időtartamra, a nagy veszteségekre, és a hatalmas pusztításra, amelyet még az olyan kisebb város, mint Bahmut elfoglalása is maga után vont az erős ukrán ellenállással szemben. Ezért a Harkiv tartományban elfoglalható vidéki területeket nem zsákmánynak, hanem alkupontnak kell tekinteni a jövőbeli tárgyalások során.

„E hozzáállás hátterében az a meggyőződés áll, hogy egy olyan orosz hadsereg létrehozása, amely elég nagy ahhoz, hogy megkíséreljen egy ilyen teljes győzelmet, újabb nagyszabású sorozást, és mozgósítást igényelne, ami talán az Ukrajnában most tapasztalható népi ellenálláshoz vezetne”

A kormány gondosan ügyelt arra, hogy elkerülje a moszkvai és szentpétervári emberek besorozását, és hogy nagy fizetést fizessen a szegényebb területekről besorozott katonáknak. E korlátok egyike sem tartható fenn teljes mozgósítás mellett. Részben ugyanebből az okból mindenki gúnyosan utasította el azt az ötletet, hogy Ukrajnán túlról indítsanak támadást a NATO ellen. Nekem azt mondták:

„Nézze, a NATO-nak szóló figyelmeztetések lényege az volt, hogy a NATO ne csatlakozzon az ellenünk Ukrajnában folytatott harchoz, mert ez szörnyű veszélyeket rejt magában. Mi az istenért támadnánk meg mi magunk a NATO-t, és hoznánk magunkra ezeket a veszélyeket? Mit várhatnánk ettől? Ez felfoghatatlan!”

Másfelől viszont mindenki, akivel beszéltem, azt mondta, hogy nem lehet visszavonulni az oroszok által tartott területekről abban a négy ukrajnai régióban, amelyeket Moszkva annektált. A többség azt javasolta, hogy a többi tartományban, például Harkivban lévő összes területet vissza lehetne adni Ukrajnának, ha cserébe demilitarizálnák azokat. Ez segítene garantálni a tűzszünetet, és Putyin azt is állíthatná, hogy szavatolta a szomszédos orosz tartományok biztonságát, amelyek az elmúlt hónapokban ukrán tűz alá kerültek. Néhány optimistább orosz úgy vélte, lehetséges lenne a harkivi területeket elcserélni a négy tartományban lévő területekre, amelyek közül jelenleg egyiket sem tartja teljes mértékben megszállva Oroszország.

Az általam megkérdezett emberek véleményének egyensúlyát eléggé hihetőnek találtam, mivel nagyjából megfelel az orosz közvéleménynek, ahogyan azt a múltban megbízhatónak bizonyult szervezetek által végzett közvélemény-kutatásokban kifejtették. Például a Levada Központ által tavaly végzett és a Chicagói Globális Ügyek Tanácsa által finanszírozott felmérésben

„a megkérdezettek közül pontosan ugyanannyian (62 százalék) kívánták az azonnali béketárgyalásokat, és ellenezték az elcsatolt területek Ukrajnának való visszaadását”

Megkérdezettjeim között nem volt véleménykülönbség az ukrán semlegesség kérdésében, amelyet mindenki alapvető fontosságúnak nevezett. Úgy tűnik azonban, hogy az orosz vezetés egy része komolyan elgondolkodik azon, hogyan lehetne biztosítani a békés rendezést hivatalos nyugati katonai garanciák, és Ukrajnának történő támogatások nélkül. Innen erednek az ENSZ Biztonsági Tanácsa és a BRICS-államok által ratifikált békeszerződés, valamint az ENSZ-erők által biztosított széleskörű demilitarizált övezetek széles körben vitatott elképzelései.Egy vezető orosz külpolitikai elemző azt mondta:

„Úgy tűnik, Nyugaton azt hiszik, hogy csak a katonai garanciák segítenek. De a politikai tényezők is meghatározóak. Hatalmas diplomáciai erőfeszítéseket tettünk, hogy fejlesszük kapcsolatainkat a <globális Dél> országaival, amelyek biztosan nem akarnak újabb háborút. Gondolja, hogy ha sikerülne egy olyan békemegállapodást kötnünk, amely megfelel az alapvető elvárásainknak, akkor mindezt eldobnánk egy háború kirobbantásával?”

A legtöbben azt mondták, hogyha a Nyugat a tárgyalások során elfogadja a legfontosabb orosz követeléseket, Oroszország a többit visszavenné. Például az Ukrajna „denacifikálására” vonatkozó orosz követeléssel kapcsolatban néhányan azt mondták, hogy Oroszországnak továbbra is „baráti” kormányra kellene törekednie Kijevben. Úgy tűnik, ez a rendszerváltás kódja, mivel nagyon nehéz elképzelni, hogy egy szabadon választott ukrán kormány még nagyon hosszú időre barátságos lenne Oroszországgal.

A nagy többség azonban támogatta, hogy Oroszország megelégedjen a neonáci pártok és szimbólumok betiltásáról szóló törvény elfogadásával, az 1955-ös osztrák államszerződés egyik záradékának mintájára, ha más területeken teljesülnek az orosz feltételek. Orosz tárgyalópartnereim itt a szerződésnek az osztrák fegyverek bizonyos kategóriáira vonatkozó korlátozásokra és a kisebbségi jogokra – Ukrajna esetében az orosz ajkú lakosság nyelvi és kulturális jogaira – vonatkozó rendelkezéseire utaltak.

„Egyetértés volt abban a fontos kérdésben, hogy az ukrán területek orosz annexiójának nemzetközi hivatalos és jogi elismerésére nincs esély, és hogy Oroszország nem fogja ezt szorgalmazni. Elismerték, hogy ezt nemcsak Ukrajna és a Nyugat utasítaná el, hanem Kína, India és Dél-Afrika is, amelyek közül egyik sem ismerte el a Krím 2014-es orosz annektálását”

Ezért remélhető, hogy a rendezés részeként e területek státuszának kérdését a jövőbeni végtelen tárgyalásokra halasztják – ahogyan azt az ukrán kormány 2022 márciusában a Krím kapcsán javasolta -, míg végül mindenki el nem felejti. Az Észak-Ciprusi Török Köztársaság (el nem ismert, de gyakorlatilag nem vitatott) példáját említették. Ez azt jelenti, hogy

„Ukrajnát nyilvánosan nem arra kérnék, hogy <adja fel> ezeket a területeket, hanem csupán arra, hogy ismerje el, hogy erőszakkal nem lehet visszavenni őket”

Végső soron persze Oroszország tárgyalási pozícióját Putyin határozza meg, akivel nem beszéltem. Nyilvános álláspontját a Nyugat júniusi svájci „béke-csúcstalálkozójának” előestéjén megfogalmazott „békejavaslatában” fejtette ki. Ebben azonnali tűzszünetet ajánlott, ha Ukrajna kivonja erőit az Oroszország által követelt fennmaradó ukrajnai tartományokból, és megígéri, hogy nem kérvényezi a NATO-tagságot.

Ez első látásra nevetséges. Ukrajna soha nem fogja önként feladni Herszon és Zaporizzsja városait. Putyin azonban nem mondta, hogy Oroszország ezután megszállja ezeket a területeket. Ez nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy Putyin elfogadna egy olyan megállapodást, amelyben ezeket a területeket demilitarizálnák, de ukrán közigazgatás alá helyeznék, és státuszuk – akárcsak a Herszon és Zaporizzsja tartományok oroszok által megszállt részeinek státusza – jövőbeli tárgyalások tárgya lenne.

„Senki sem állította beszélgetőpartnereim közül, hogy biztosan tudná, mit gondol Putyin. Egyetértettek azonban abban, hogy bár a háború elején szörnyű hibákat követett el, pragmatikus ember, aki képes katonai tanácsokat elfogadni, és felismerni a katonai realitásokat”

Amikor az orosz tábornokok 2022 novemberében azt tanácsolták neki, hogy Herszon városának megtartása katonai szempontból katasztrófához vezethet, annak ellenére elrendelte a visszavonulást, hogy Herszon olyan területen fekszik, amelyet Oroszország megszállt, saját kijelentése szerint el is csatolt, és amely Oroszország egyetlen hídfőállása a Dnyipro folyótól nyugatra. Herszon elvesztése jelentősen csökkentette az orosz reményeket Odessza és az ukrán partvidék többi részének elfoglalására.

„De még ha Putyin bele is menne egy kompromisszumos megoldásba, azok közül, akivel Moszkvában beszéltem, mindenki azt mondta, hogy az orosz követelések attól függnek majd, hogy mi történik a csatatéren”

Ha az ukránok nagyjából tartani tudják a jelenlegi vonalukat, akkor egy esetleges tűzszünet ezen a vonalon fog haladni. Ha azonban az ukránok összeomlanak, akkor – egy volt orosz katona szavaival élve – „Péter és Katalin még mindig várnak” – Nagy Péter és Nagy Katalin hódításait egybevéve megkapjuk a mai Kelet- és Dél-Ukrajna teljes területét.

(A cikk eredetileg itt jelent meg)

(Angolból fordította Péli Éva)