Most, hogy minden kapcsolatot megszakítottak Oroszországgal, csak egy járható út maradt – a művészeté. Ezek Tino Eisbrenner dalköltő szavai, aki magát „béketudósítónak” és „hídépítőnek” nevezi. A 44 éve aktív művész kora gyermekkora óta érdeklődik a szláv világ iránt. Számára az ukrajnai háború nem ok arra, hogy ne utazzon Oroszországba. Inkább indíték, hogy a „Zene háború helyett” kezdeményezés társalapítójaként még inkább elkötelezze magát a béke és a kölcsönös megértés mellett. Művészként kreatív módokat talál erre – mindazt figyelmen kívül hagyva, ami politikailag Németország és Oroszország között történik. Nem riad vissza egy fellépéstől a Kreml-palotában vagy a berlini Orosz Nagykövetség meghívásától sem. Péli Éva június közepén egy koncert előtt beszélgetett vele Berlinben, hogy megtudja, honnan veszi a bátorságot és az erőt ehhez, és mi az, ami motiválja.
Péli Éva írása a #moszkvater.com-on
Fotó:Gregor Krampitz
– Évtizedek óta azon dolgozik, hogy Oroszország és Németország között békés és barátságos kapcsolat alakuljon ki. Honnan ered ez a törekvése? Mi volt az indítéka?
– Gyerekkoromban Bulgáriában éltem, mert a szüleim ott dolgoztak. Apám tanár volt, anyám óvónő a követségi óvodában. Ott ismerkedtem meg a szláv kultúrával. Szóval én azok közé tartozom, akik nem riadnak vissza tőle. Ott tanultam oroszul harmadik osztálytól, aztán az NDK-ban folytattam tizenkettedik osztályig. Mindannyian sokat tanultunk Oroszországról – az akkori Szovjetunióról – a szocializáción keresztül. Ismerjük az orosz vagy szovjet írókat, orosz meséket, a zenét, filmeket a Nagy Honvédő Háborúról. Amikor pedig elkezdtem rockzenét játszani, turnéztam a „Jessica” nevű rockzenekarral a Szovjetunióban.
„Aztán jöttek a kilencvenes évek, amikor béke volt, mert Jelcin önkiszolgáló boltként adta át Oroszországot a Nyugatnak. Amikor Putyin elkezdte ezt korrigálni, Oroszországot újra ellenségnek nyilvánították”
Ez motivált engem, mint művészt, hogy segítsek az embereknek kapcsolatban maradni az országgal. Orosz dalokat fordítottam németre, így kis idő elteltével megint beindult a turnézás.
– Fesztiválokon lépett fel Oroszországban, többek között a Krímben is. 2023-ban részt vett a „Doroga na Jaltu” (Út Jaltára) versenyen a „Darvak” című dallal, és második helyezést ért el. Idén pedig már a zsűriben ült. Hogyan jött ez egyáltalán létre?
– Egyszerűen jelentkeztem a fesztiválra. Valaki mesélt nekem a Nagy Honvédő Háborúból származó, és az arról szóló dalokat tartalmazó nemzetközi versenyről. A résztvevőket arra kérték, hogy énekeljenek egy dalt a saját nyelvükön. Az én javaslatom a „Darvak” volt.
„Ez a téma egyik legismerttebb dala. S ezt németül, az akkori ellenség nyelvén énekelni, el lehet képzelni micsoda szimbolikus ereje lehet! Különösen ma, amikor Németország semmiféle békejeleket nem mutat Oroszország felé”
És ezt a dalt még soha nem énekelték német változatban. Amikor a Kreml-palota döntőjében az orosz sztár énekesnővel, Zarával együtt a színpadon álltam, és elkezdtem németül énekelni, 6000 ember állt fel a teremben, hogy megmutassa: „Értjük, miért vagy itt. S tudjuk, hogy miért épp ezt a dalt énekled.” Válaszul „kitárjuk a szívünket”. Az ott kibontakozó energia vezetett oda, hogy 2024-ben újra meghívtak. Megkérdezték, hogy részt vennék-e a zsűriben. Megint ez a kéznyújtás – mindannak ellenére, ami politikailag Németország és Oroszország között zajlik.
– Milyen volt a dal fogadtatása Oroszországban és Németországban?
– Nagyon sok orosz szólított meg idén, néha még az utcán is. Az egész műsort a televízió is közvetítette, és többször megismételték Tino Eisbrenner és Zara – egy német és egy orosz – klipjét. A „Darvak”, oroszul „Журавли” valahogy a saját dalom is lett. Az eseménnyel kapcsolatos könyvem is ezt a címet viseli, mindkét nyelven. (Szerk: Ami Németországban manapság provokációnak számít.)
– Természetesen vannak olyan emberek Németországban, akik egyáltalán nem értik, hogy most lehet utazni Oroszországba, akik nem értik, hogy a kultúra tulajdonképpen az utolsó híd, ami még maradt, hogy talán kiutat találjunk ebből az eszkalációból. A sportot kikapcsolták, a gazdaságot kikapcsolták, a politika a másik irányba eszkalál. Felteszem a kérdést, mi a baj azzal, ha a művészek egy ilyen, a szakadékokon átívelő kéznyújtásról gondoskodnak, és a béke üzenetét hozzák-viszik az országok között? De több mint egy éve nem telt el úgy nap, hogy ne kerestek volna meg azzal a szándékkal, hogy köszönetet nyilvánítsanak azért, hogy „kiálltál a széllel szemben, s még le is írtad nekünk a történetet a könyvedben“. Nagyon hálás vagyok ezért, mert ez mindig erőt ad.
– Ön alapította a „Zene a háború helyett” kezdeményezést. Hogyan jött ez az ötlet?
– Egy, a mostanihoz hasonló helyzetből. Németországban 2001 és 2003 között az volt az egyik fő téma, hogy részt vegyünk-e az Egyesült Államok Irak elleni háborújában. Akkoriban sokan megértették, hogy az úgynevezett „gonosz tengelye” csak alibi volt Irak lerohanásához, és az olajkutak elfoglalásához. Németországban akkoriban nagyon erős békemozgalom volt. Voltak terrortámadások, és ezért sokan féltek. Aztán bementem egy menekültközpontba Neubrandenburgban, ahol élek (Berlin közelében), és azt mondtam, hogy arab, lehetőleg iraki zenészeket keresek, akik szeretnének velem turnézni. Így két iraki zenésszel – volt még a németek mellett egy afrikai és egy bolgár is a zenekaromban – elmentem turnézni, és azt mondtam,
„tessék, itt a <gonosz tengelye>, meg lehet érinteni”
Ennek a turnénak az volt a mottója, hogy „Zene a háború helyett”. Ezt aztán leírtuk arab betűkkel, és így jött létre a logónk. Úgy gondolom, hogy ha mindenki arról beszél, hogy a másik oldalon mindenki gonosz, akkor meg kell próbálni megismerni őket. Ugyanezt az elvet alkalmaztam Oroszországban is, és ugyanezt szerettem volna tenni Ukrajnában is. De ha Oroszországban játszottál, és például a Krímben is jártál, akkor most sajnos veszélyes Ukrajnába utazni. Ezért csak Németország és Oroszország között építhetem a hidat. És meg vagyok győződve arról, hogy ezek a törekvések Ukrajna békeszerető népének is a szolgálatára lesznek, akik a békében reménykednek. A mi feladatunk és kötelességünk, hogy megtaláljuk a kiutat a háború spiráljából, és ezt csak megértéssel lehet elérni.
– Ukrajna 2022. februári orosz megtámadása óta háború van az országban. Mi motiválja Önt, hogy továbbra is a békéért énekeljen? Milyen következményekkel jár ez a művészi munkájára nézve?
– A kérdésben lévő apró hibát figyelmen kívül hagyom, mert tudom, mire gondol. És mindketten tudjuk, hogy nem 2022 februárja óta van háború az országban. De amikor megvalósult az, amire az összes békeaktivista végig figyelmeztetett, az először minket is sokkolt, mert mi magunk is mindig is reméltük, hogy Oroszország csak nem fogja …
„De aztán megtörtént, és véleményem szerint ennek meg kellett történnie”
Ha figyelembe vesszük, hogy 200 ezer katona állt a határ előtt, és Ukrajna elnöke azt harsogta, hogy most visszaveszi a Donbasszt, amely nyolc éve harcolt és vérzett a függetlenségéért. Vagy ott van a Krím, amely a 2014-es gyors döntésnek köszönhetően Oroszország része lett, s így valóban békés maradt, és nem akarja, hogy Kijev „felszabadítsa”. Kétszer jártam ott, és sokan próbálták elmagyarázni nekem: „Ti németek miért nem fogjátok már fel? A népszavazásunknak és az Oroszországhoz tartozásunkról szóló döntésünknek köszönhetően még mindig békében vagyunk, különben itt lenne Donbassz”. De „a németek” ezt nem akarták megérteni … És egyszer csak mi, akik mindig hajtogattuk, hogy legyen béke Oroszországgal, azt halljuk, hogy békét akartok kötni azokkal, akik a háborút elkezdték?
„De legkésőbb, amikor a Nord Stream 2 felrobbant, a legtöbben elkezdték a fejüket használni”
Sajnos még mindig nincsenek abban a helyzetben, hogy az utcára vonuljanak, és azt mondják: „Most pedig tűnjetek el innen, és keressetek egy helyet, ahol tárgyalni tudtok”. De határozottan más a felfogásuk, mint 2022-ben, amikor gyakorlatilag mindent kékre és sárgára festettek. Az emberek most már tisztábban látnak, és rájöttek, hogy többről van szó, mint a két színről. Éppen tegnap Rod Stewart egy hatalmas Zelenszkij fotóval tisztelgett lipcsei koncertjén – és több ezren kifütyülték.
– Ön évek óta énekli Vlagyimir Viszockij, Bulat Okudzsava és más szovjet művészek dalait. Miért, mi késztette erre?
– A 2000-es évek óta egy űr tátong e tekintetben, Németországban az emberek az 1990-es évektől az „amerikai életmódnak” hódoltak, és már alig érdeklődtek Oroszország iránt. Egyre kevesebbet tudtunk a kultúrájukról, az orosz lélekről, a mindennapi költészetről. Ezért kezdtem el megkeresni ezeket a dalokat, és átültetni őket a mi nyelvünkre.
„Mindig olyan dalokat kerestem, amelyek számunkra aktuálisak, hogy egyszerűen felismerjük, aha, ők sem gondolkodnak másképp, ők is ugyanúgy szeretnek és élnek, mint mi, ugyanazok a mindennapi gondjaik, ugyanazok az álmaik, ők is ugyanolyan emberek. Ha ismerjük egymást, akkor nincs okunk a félelemre!”
És hirtelen elkezdtek jönni a meghívások Oroszországból, Grúziából, Belaruszból, sőt Lengyelországból, Csehországból és Szlovákiából is. „Egy német énekli a dalainkat a konfliktus, a szankciók ellenére, és a koncertjein bemutatja az orosz lelket. Nem kellene meghívnunk őt?” A turnékon sok embert megismertem. Hirtelen dalajánlásokat kaptam. „Ez egy tökéletes dal lenne neked, de ez is, meg amaz is.” Ezek után 2023-ban jött az ajánlás, hogy vegyek részt a fesztiválon, ami egy teljesen új szintű nyilvánosságot jelentett.
– Június 5-én Tobias Morgensternnel együtt Berlinben Oroszország Nagykövetségen lépett fel. Alekszander Puskin orosz költő 225. születésnapja alkalmából egy részletet adtak elő a közös Puskin-programjukból. Hogyan jött létre ez az esemény?
– Így van ez, ha az emberek egymásról tudomást vesznek. Természetesen a nagykövetségre elmegy annak a híre, ha egy német énekes-dalszerző elkötelezi magát a népek közötti megértés előmozdításáért. Így született az ötlet, hogy Puskin születésnapjának előestéjén hivatalos ünnepséget tervezzünk, amelyen részleteket adnánk elő az orosz nemzeti költőről szóló műsorunkból. Most persze megint ugrálhatnak az emberek, és mondhatják,
„hogy lehet ilyen időkben az orosz nagykövetségen énekelni, ezt nem teheti meg az ember. De ez ugyanolyan ostobaság, mint az, hogy Moszkvában nem lehet énekelni, vagy Szentpéterváron, Szmolenszkben nem lehet fellépni. Pedig hidakat kell építenünk”
Ebben azonnal egyetértettem Tobias Morgensternnel. Egyébként a mi Puskin-programunk nem csak Puskin alkotásaiból áll. Az dominál, de hagyjuk Puskin költő utódjait is szóhoz jutni, amelyeket szintén saját feldolgozásomban és eredeti orosz idézetekkel énekelek. Például Bulat Okudzsavát, aki idén szintén évfordulót ünnepel, mégpedig a 100. születésnapját. Gyakran kérdezik tőlem, hogy kerültél te tulajdonképpen Oroszországba? Lehet egyáltalán autóval oda utazni vagy repülővel?. Persze, hogy lehet. Csak éppen a német légitársaságok megszüntették járataikat. De akkor keres az ember valami mást. S kerülőút létezik.
– Egy interjúban azt mondta, meg kell tanulnunk, hogyan kell újra békét teremteni. Hogyan lehetséges ez a politikában, a médiában és a társadalomban növekvő háborús hisztéria mellett?
– Emlékeztetnünk kell a jelenleg hatalmon lévő politikusainkat arra, amit a kancellár esküjében megfogadott, nevezetesen azt, hogy nem okoz kárt a német népnek. Semmiképpen sem szabad megpróbálnunk Oroszország elpusztítását a következő három hónap, három év vagy 30 év alatt. Ez nem fog sikerülni, mert az oroszok már rég felismerték, hogy az államuk léte forog kockán, és ha ebben a kérdésben hátukkal a falhoz szorítják, akkor ennek megfelelően fognak reagálni.
„Jelenleg mindannyian befoghatjuk a szánkat, mert az oroszok nagyon józanul reagálnak”
Természetesen most olyan háborút folytatnak, amit senki nem akart, de nem ők kezdték a háborút. Tehát az „agresszív támadó háború” kifejezés nem helytálló. Nem ők támadtak, nem ők kezdték. A háború már folyt, mégpedig az orosz kultúra és nyelv ellen, és mindenki ellen, aki kiállt a védelmükben. És Oroszország azután avatkozott be ebbe a háborúba, hogy Kijev teljesen figyelmen kívül hagyta a Minszk II. megállapodást, amelyet Németországnak, Franciaországnak és Oroszországnak kellett és kellett volna garantálnia. A történelemben sokszor előfordult már, hogy egy háborúba azért avatkoztak be, hogy véget vessenek neki. Oroszország nem az első ország, amely ezt tette, és nem is az első ország, amely háborúzik. De mi belehergeljük magunkat, hogy kimondottan Oroszországgal szemben érvényesítsük tiszta erkölcsünket.
„De ha nagyítóval nézzük az eseményeket, rájövünk, hogy már semmiféle erkölcsünk sincs. Mindezt a pénzért tesszük és a hasznokért, amelyekről azt hisszük, hogy feltárulnak előttünk”
És ismétlem magam, legkésőbb a Nord Stream 2 óta minden valamennyire is gondolkodni képes német rájött, hogy kinek az érdekeiről is van itt szó, és kinek a furulya szavára táncolnak a politikusaink.
– Egyszer azt is mondta, hogy a művészetnek és a kultúrának az a feladata, hogy ösztönözze a társadalmi diskurzust. A jelek szerint azonban egyre szűkül ez a tér, kifejezetten a korona válság óta, és most már a háborús hisztéria miatt is. Hogyan tudja a művészet és a kultúra nyitva tartani, és tágítani ezeket tereket?
– Elég gyakran elhangzik a felhívás, hogy a művészek vegyék a kezükbe a zászlót, hogy mindenki futhasson utánuk. A művészet feladata azonban az, hogy kísérje és tükrözze a dolgokat. És ha a forradalom ideje eljön, akkor majd előkerül a bárd is, hogy megírja a megfelelő himnuszt, mert ő is része a mozgalomnak és a társadalmi küzdelemnek. De nem a művészek vonulnak elöl a zászlóval, miközben a nép mögöttük gyűlik össze. A költő, Pablo Neruda, aki egykor a chilei kommunista mozgalom élén állt, az Unidad Popular megalakulásakor a politikus Allende kezébe adta a vezetést, és művészként, kulturális nagykövetként kísérte őt – egészen annak haláláig …
„De visszatérve a kérdésére. Természetesen nem véletlen, hogy a politikusok a koronavírus válság idején először a művészetet zárták le, és ezzel bezárták azokat a tereket, ahol a diskurzus zajlik”
A művészet sokkal tovább volt zárva, mint például a sport, ahol senki sem beszél, mindenki csak kiabál, akár gólt lőnek, akár nem. Ahol az emberek beszélnek, ahol a gondolkodást és az oktatást elősegítik, tehát elsőként zárták be, és utolsóként nyitották meg újra, attól való félelmükben, hogy ellenállás vagy legalábbis ellentmondás alakulhat ki.
„A politikusok nagyon gyakran nem értik a művészet szerepét a társadalomban, ahogyan a politika szerepét sem értik. A politikának keresnie és lehetővé kell tennie a konszenzust. Ezt nem megbélyegzéssel és kirekesztéssel, hanem diplomáciával lehet elérni”
Ha a politikusok megértenék, mire képes a művészet és a kultúra, nevezetesen, hogy ezek az emberség legmarkánsabb jellemzői, és ezért emberséghez vezetnek, ahol hagyják őket virágozni, akkor nem lenne kétséges, hogy mennyire helytelen orosz művészeket kiutasítani hazánkból, megtagadni az orosz diákok bejutását egyetemünkre, betiltani orosz filmeket vagy könyveket, vagy éppen ellenkezőleg, megnehezíteni a német művészek életét, amikor kulturális hidakat próbálnak fenntartani Oroszország felé.
„A művészet felhasználható az ilyen és más nemzetközi hidak újjáépítésére”
Ha a politikusok – akik mindig az ellenkezőjét állították – azt mondanák: „Oké, Moszkva, ideje leülnünk és beszélnünk”, Moszkva valószínűleg először feltenné a kérdést: „Hol itt a bökkenő?”. De az olyan emberek, mint én, akik mindvégig azt mondták: „Szükségünk van a hídra”, természetesen nagyobb bizalmat élveznének. Ebben a tekintetben a művészet segíthet a politikusoknak, hogy visszataláljanak a béke melletti érvekhez, és letérjenek a háborús érvek útjáról.
– A kulcsszó Cancel Culture. Ezt Ön is megtapasztalta, még egy békeversenyről is kitiltották az álláspontja miatt. Mi történt ott, és miért lehetséges, hogy valakit a béke és a megértés iránti elkötelezettsége miatt rágalmaznak?
– Mert az embereknek különböző elképzeléseik vannak arról, hogyan lehet a békét elérni, és mit jelent valójában a béke. Számomra a béke nem csak elvont dolog. Azt akarom, hogy a háborúnak vége legyen. De sokan – különösen a politikailag ambiciózus vagy felelős emberek – azon a véleményen vannak, mint azok, akik engem kitessékeltek, hogy most Ukrajna mellett kell döntenünk. A legjobb módja annak, hogy Ukrajnának segítsünk, az, hogy meghosszabbítjuk a háborút. Ukrajna maga nem tudja meghosszabbítani. De mi meghosszabbíthatjuk azzal, hogy fegyvereket szállítunk.
„Ez számomra érthetetlen. Hiszem, hogy a béke ott kezdődik, ahol a lövöldözés abbamarad”
„Igen, de akkor az oroszok győztek” – jön az ellenérv. És „akkor gyakorlatilag hagyjuk, hogy azt csináljanak, amit akarnak”. Ezzel feltételezik, hogy az oroszok akarták ezt a háborút. De ez nem így van. Évekig küzdöttek ellene, ajánlatokat tettek, még az bevonulást követő első hetek után is. De Zelenszkij nem hagyhatta abba, folytatnia kellett. A már megkezdett béketárgyalások alatt is betoppant az ajtón Boris Johnson, és fenyegetett: „Ha most itt békét köttök, felmondhatjuk a hitelszerződéseket.” A nyugati oldalról mindig csak a háború meghosszabbításáról volt szó – csak így tovább! Így több pénzt lehet keresni. „Talán mégiscsak térdre tudjuk valahogy kényszeríteni az oroszokat”. És ezek pedig, kérem szépen, nem béketervek.
– Miért hallani ma olyan keveset a zenészektől és művészektől, ha a békéről van szó, azoktól, akik fegyverekkel akarnak békét teremteni? Régen ez másképp volt.
– Remélem, hogy most többen lesznek. Augusztus 18-án lesz egy nagy békekoncert Németországban, a türingiai Suhlban, ahol olyan művészek lépnek fel, akiknek nagyon különböző nézeteik vannak a jóról és a rosszról, vagy arról, hogyan kell a békét elérni. Ennek ellenére sikerült elérni, hogy együtt kiálljunk egy színpadra. De az Ön kérdése fölösleges, ha figyelembe vesszük, hogy a jelenlegi politikánk hogyan reagál azokra az emberekre, akik ellenzik a kormányunk elveit, és hogyan bélyegzi, és rekeszti ki őket – még az üzletüket is tönkreteszi.
Ugyanez a helyzet a zenészekkel is. Az elmúlt két évben mindent megtapasztaltam. Rendezvényszervezők, akik 30 évnyi közös munka után hirtelen már nem ismernek, vagy olyanok, akik még ismernek, és felhívnak, hogy
„Tino, helyesen cselekszel, teljesen egyetértünk veled, de mi az önkormányzattól is kapunk pénzt. Ha most felveszünk a programba, attól félünk, hogy megvonják a pénzünket”
Tino Eisbrenner és Zara a Kreml-palotában
De vannak olyan szervezők is – és ez az optimista oldala a dolognak -, akik így szólnak: „Eddig nem ismertünk, de köszönjük az elkötelezettségedet, és nem tudnál velünk játszani?”. Vagy olyanok, akik azt mondják: „Mindig is együtt dolgoztunk veled, és kiállunk melletted. És most úgy döntöttünk, hogy nem fogadunk el több pénzt a önkormányzattól, nem írunk ki több pályázatot, így szabadon dönthetünk arról, hogy az olyan művészeket, mint te, megtartjuk-e a színpadainkon.“
„Van tehát minden. De minden egyes zenésznek magának kell eldöntenie, hogy mennyire erős a saját meggyőződése. Tényleg nagyon erős meggyőződés kell, különben nem lehet kibírni. De ez nem mindenkinek van meg, és az ebből fakadó bátorság, ezért sokan nem szólalnak meg”
De sokan vannak olyanok is, akik a két év alatt tényleg gondolkodóba estek. És még egyszer megismétlem, legkésőbb a Nord Stream 2 felrobbantásakor sokan hirtelen felébredtek, és döbbenten kérdezik: „Mi folyik itt? Ha az oroszok lettek volna, akkor lett volna egy média felháborodás, hatalmas cirkusz …”. De biztosak lehetünk benne, hogy nem az oroszok voltak. Ezért senki sem beszél róla. A politika olyan mértékben leplezte le magát, hogy ez olyan választási eredményekhez vezet, mint amilyen most volt.
– Ön 44 éve utazik zenészként, dalszerzőként és szerzőként. Hogyan helyezi el eddigi művészi pályafutásában azt, amivel most foglalkozik?
– Mindenekelőtt egyfajta sajnálkozás tölt el. Mert persze szebb a szabadság érzéséből kiindulva költői gondolatokat kifejleszteni, a szerelemről énekelni, mint belekeveredni a politikába, mert rájössz, hogy valahogy minden tönkre megy. Mostanában sokat idézem Bertolt Brecht egyik versét:
„Mik ezek az idők,
Amikor a fákról beszélni szinte bűn,
Mert annyi rosszaságról hallgatni kell!”
És ez az a helyzet, amiben most vagyunk. Hihetetlenül nehéz számomra dalt vagy verset írni a fákról; bulizni, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne a világgal – hihetetlenül nehéz. És mindig keresem az új utakat, mit tehetek, hogyan segíthetnék abban, hogy valahogy megbéküljön a helyzet, hogy vége legyen ennek a háborúnak, ahelyett, hogy eszkalálódna. Ez természetesen hatással van a művészi munkámra.
„Másrészt ez is inspirálja a munkámat. A tudat, hogy szükség van rád – és nem csak néhány <subiduval> a következő bulira, hogy aztán két órával később elfelejtsenek. Gyakran hallom, hogy az emberek azt mondják nekem, együtt élnek a dalaimmal, filozófiát és reményt jelentenek a számukra, a remény filozófiáját”
És persze nem én vagyok az egyetlen művész, aki így érez, még ha valószínűleg kisebbségben is vagyunk. Ahogy Goethe mondta: „Két szív dobog ó a keblemben”. Az egyik a vágy, hogy egyszerűen csak a fákról, a levelek zizegéséről írhassak. A másik a felelősség önmagunkkal és azokkal szemben, akiknek énekelünk, itt és Oroszországban is. A felelősség maga a művészet iránt, mint hídépítő, és ahogy én nevezem magam, mint béketudósító.
