//Vrangeltől a kopasz cowboyig
Yul Brynner #moszkvater

Vrangeltől a kopasz cowboyig

MEGOSZTÁS

Emigrációs hullámok az orosz történelemben . Az orosz társadalmat a 20. században négy nagy emigrációs hullám terhelte meg, amely összességében több mint 10 millió ember életét érintette közvetlenül, közvetve pedig – gyakorlatilag mindenkiét.  Írásunk február 8., az orosz tudomány napja örömére és tiszteletére született.

Gyimesi Zsuzsanna írása a #moszkvater.com számára

Yul Brynner #moszkvater
Yul Brynner 1980-ban
Fotó:EUROPRESS/MYCHELE DANIAU/AFP

A 20. század négy nagy orosz emigrációs hulláma alatt olyan folyamatokat értünk, amelyek során tömegek hagyták el szülőföldjüket Oroszországban, illetve a Szovjetunióban, és kerestek maguknak menedéket a világ legkülönbözőbb pontjain.

„Az elsőnek nevezett emigrációs hullámot az 1917-es forradalmakban kicsúcsosodó radikális társadalmi átalakulások váltották ki, nagyságrendileg 2 millió ember elmenekülését vonva magukkal”

Az úgynevezett második emigrációs hullám a második világháború lezárása után alakult ki. 1945-ben mintegy 7 millió szovjet állampolgár rekedt a Szovjetunió határain kívül, akiknek a sorsáról a jaltai konferencia döntött, és vissza kellett térniük a Szovjetunióba. A hazatelepítés – és a repressziók – elől azonban nagyjából 300 ezer ember elmenekült, többségükben az Egyesült Államok és Latin-Amerika irányába.

A harmadik orosz emigrációs hullám az 1960–70-es évekre tehető, és szoros összefüggésben állt a hidegháborúval. Megkülönböztető jegye volt, hogy megteremtődtek a jogi keretek az ország elhagyására, vagyis a szovjet állampolgárok előtt megnyílt az út, hogy hivatalosan kérvényezhessék a kitelepedést. A folyamat rendkívül körülményes volt, de nem lehetetlen. Több mint félmillióan járták végig az utat, és telepedtek le jellemzően az Egyesült Államokban és Izraelben.

A negyedik emigrációs hullám a peresztrojka idején indult el, amikor jelentős adminisztratív könnyítések léptek életbe a kitelepüléssel kapcsolatban. A Szovjetunió széthullását követően a folyamat tovább gyorsult, 1990–2000 között nagyjából 1,1 millió fő kapott engedélyt az áttelepedésre.

„De kezdjük az elején, s nézzük meg közelebbről, milyen volt a 20. században az első orosz emigrációs hullám. Az 1917-es forradalmak és a polgárháborús évek alatt annyira ellehetetlenültek az életkörülmények, olyan komoly ideológiai szorongás alakult ki a társadalom széles rétegeiben – nem beszélve meghatározott társadalmi osztályokról, akiket de facto életellenes retorziók fenyegettek –, hogy sok százezer ember szánta rá magát a távozásra”

A legnagyobb csoportos menekülésre 1920 végén került sor. Ez volt a krími evakuáció, amely során Pjotr Vrangel tábornok irányítása alatt megszervezték a Fehér Hadsereg tagjainak és hozzátartozóinak kimenekítését Szovjet-Oroszországból a Fekete-tengeren keresztül. 1920. november 12–16. között majdnem 150 ezer főt evakuáltak vízi úton. Ezzel összefüggésben nevezik ezt a hullámot fehér emigrációs hullámnak is, noha az 1920-as évek közepéig közel két millióan hagyták el az országot, zömében civilek.

„Megrázó epizódja volt az emigrációnak a filozófusok hajójaként emlegetett eseménysorozat”

A krími esetet leszámítva 1922-ig a tömeges kivándorlások nagy része egyéni kezdeményezésre és szervezésben zajlott, egzisztenciális félelemből, ideológiai tiltakozásból, 1922-ben viszont csoportos kitoloncolásra is sor került. A szovjet hatalom meg akart szabadulni attól az értelmiségi rétegtől, akiknek a gondolkodásában, az átnevelhetőségében nem bíztak, akiknek az ismert meggyőződése, munkássága veszélyeztette a bolsevik ideológia presztízsét.

„Ennek a törekvésnek lett az emblematikus eseménye a filozófusok hajója. 1922 júniusa és decembere között 4 hajón és két vonaton távoztak az országból azok a kitoloncoltak, akiknek a listáját Lenin kezdeményezésére állította össze Kamenyev, Dzerzsinszkij és Sztálin”

Igor Hrisztoforov levéltáros kutatási adatai alapján Moszkvából, Petrográdból és Ukrajna területéről 78-81 főt és családtagjaikat, összesen minimum 228, maximum 272 főt utasítottak ki az országból. A célszemélyeket először letartóztatták, majd felszólították őket az emigrálásra. Orvosok, kutatók, pedagógusok, közgazdászok, agronómusok, irodalmárok, jogászok, mérnökök, politikusok, vallási vezetők és diákok, és persze filozófusok kaptak kitelepülési parancsot, köztük Nyikolaj Bergyajev, Szergej Bulgakov, Szemjon Frank, Ivan Iljin, Nyikolaj Losszkij… A kitoloncolás nem számszerűleg volt jelentős, hanem precedens értéke miatt. A filozófusok hajójának odüsszeijája megadta az alaphangot a szovjet hatalom, és a független értelmiség közötti kapcsolatnak.  A kitoloncoltakat megfosztották állampolgárságuktól, többé egyikük sem térhetett haza, noha valamennyien reménykedtek abban, hogy egyszer véget ér ez a száműzetés.

„A kivándorlók teljes szegmensére jellemző volt, hogy képviselőiket áthatotta a közösséghez tartozás érzése. Akárhol is telepedtek le, úgy érezték, hogy mindannyian egy nagy ország, az <orosz külhon> lakói (<russzkoje zarubezsje>), akiknek az a feladata, hogy megőrizzék, illetve újrateremtsék azokat a struktúrákat, amelyek pótolhatják az elvesztett, és a bolsevikok által megsemmisített orosz hazát”

Missziónak tekintették az oroszság megőrzését és fenntartását, amelynek legfontosabb hordozója az anyanyelv. Így érthető, hogy az orosz emigránsok életében kiemelkedő szerepet töltött be az irodalom. Statisztikailag az irodalmárok természetesen nem voltak túlsúlyban, mégis ők lettek az emigrációs lét meghatározó alakjai, szoros összefüggésben az orosz nyelv megőrzésének szinte vallásosan emelkedett vágyával. Az irodalom erejébe vetett hitet csak fokozta, hogy Ivan Bunyin 1933-ban irodalmi Nobel-díjat kapott. Ez egyben azt is jelezte, hogy Nyugat-Európa komolyan vette az orosz emigránsok kultúraalakító erejét.

„Noha a szülőföldhöz, az oroszsághoz ragaszkodás összefogta a diaszpórában élő emigráció tagjait, politikailag nem voltak egységesek, és köreikben – különösen Lenin halála után – komoly törésvonalak alakultak ki”

A Szovjetunió nemzetközi elismerése és Petrográd átnevezése Leningráddá nagy csapás volt a külföldre kényszerült oroszoknak.  Több pártra szakadtak Voltak a kérlelhetetlenek, akik hallani sem akartak a kapcsolatteremtésről a Szovjetunióval, de hallatták a hangjukat a kompromisszumkeresők is, akik szerint érdemes lett volna kibékülni az új hatalommal. Az emigrációs misszió megfogalmazásának, és a politikai megosztottság felszámolásának mérföldköve lett Ivan Bunyin 1924-ben Párizsban tartott, „Az orosz emigráció küldetése” című előadása, amely azonban nem érte el célját, nem sikerült közös nevezőre jutni a Szovjetunióhoz viszonyulás kérdésében.

„A legnagyobb orosz emigrációs központok Párizsban, Berlinben, Prágában, Szófiában, Belgrádban, Rigában, Helsinkiben, valamint a Távol-Keleten, Harbinban alakultak ki”

Ezekben a városokban orosz iskolák, egyetemek, színházak, könyvtárak, kiadók, kutatóintézetek, hivatalok, egyházi intézmények, szakmai és civil szervezetek, egyházi közösségek és hivatalok jöttek létre. Az emigráció tagjai megpróbálták tehát rekonstruálni az orosz élet kulturális, szociális és politikai rétegeit. Nem törekedtek az integrációra, és rendületlenül várták az időt, hogy visszatérhessenek a szülőföldre. Rendkívül sokrétű, minőségi és népszerű irodalmi valamint művészeti élet alakult ki valamennyi központban, és ez folyamatosan reflektált a kulturális hagyományokra, a Szovjetunióban zajló történésekre, és az emigrációs lét nagy kérdéseire. Vagyis a külföldre áramlott orosz kulturális és intellektuális javak nem sorvadtak el, hanem intenzíven „működtek”.

A külföldre kerülők viszonya nagyon aktív maradt az otthonnal, amit táplált a hazatérés vágya, és a versengés, hogy ki az igazi orosz. Szembehelyezkedtek a Szovjetunióval, és magukat tartották az igazi orosz lélek és szellemiség hordozóinak.

„Értelemszerűen minderre a Szovjetunió ellenséges-rivális folyamatként tekintett, mára viszont az orosz kultúra és civilizáció szerves és értékes részeként van számon tartva a teljes <russzkoje zarubezsje>”

Ezt jól mutatja, hogy Oroszországban 2020-ban nagy hangsúlyt fektettek az orosz emigráció első hullámának 100 éves évfordulójára, és különböző akciók valamint pályázatok segítségével próbálták a témára irányítani a hazai és nemzetközi kutatói érdeklődést.

Ennek a törekvésnek az eredményeként jött létre az ELTÉ-n „Az orosz emigráció első hulláma” kutatócsoport, amely négy darabból álló, nemzetközi interdiszciplináris műhelykonferencia sorozatot szervezett 2020-21-ben, speciális tematikus kurzust tartott egyetemi hallgatóknak, tudományos-ismeretterjesztő kiállítást rendezett az orosz emigráció első hullámának jeles, de Magyarországon alig ismert képviselőiről, és hamarosan megjelenteti e portrékat egy albumban.

„A bemutatott személyek sorsán keresztül arra a kérdésre lehet választ kapni, milyen egyéni motivációk vezethettek Oroszország elhagyásához, melyek voltak ezt a döntést meghatározó sorsfordító pillanatok, illetve ezeket a döntéseket mennyire befolyásolta a családi, rokoni és ismeretségi háló”

Arkagyij Tyimofejevics Avercsenko szatirkus író, a nevetés királya, Ivan Fjodorovics Nazsivin, a Raszputyin-ügy első krónikása, Szergej Nyikolajevics Prokopovics közgazdász, a számok szerelmese, Ivan Tyimofejevics Beljajev, Paraguay nemzeti hőse, Dmitrij Ivanovics Tolsztoj, a Cári Ermitázs utolsó igazgatója, Ljudmila Vilkina műfordító, Shakespeare és Maeterlinck orosz tolmácsolója, Leonyid Oszipovics Paszternak festőművész, Borisz édesapja, Immanuil Velikovszkij tudós, a modern katasztrofizmus előfutára, Nyikolaj Nyikolajevics Cserepnyin, az Ezüstkor elfeledett zeneszerzője, Yul Brynner legendás színész, a kopasz cowboy, Ivan Szergejevics Smeljov, a majdnem Nobel-díjas író, Ahmet-Zaki Validov néprajzkutató, a baskírok büszkesége és mások életútjával lehet majd megismerkedni a kötetből.

MEGOSZTÁS