//Hogyan szerezte meg Kína a Varjagot?
A kínai flotta egyik zászlóshajója a Liaoning hongkongi vizeken 2017-ben #moszkvater

Hogyan szerezte meg Kína a Varjagot?

A kínai haderőn belül az elmúlt 25-30 év a gazdaságinál is nagyobb fejlődést hozott, amely azt a harmadik világ szintjéről sok téren a csúcstechnológiákig repítette. Mindez eleinte nem lett volna lehetséges a külföldi haditechnika megvásárlása, lemásolása nélkül. Jó példa erre a flotta egyik zászlóshajójának tartott Liaoning, avagy ex-Varjag. A Varjag történetében összekapcsolódik a ’90-es évek posztszovjet vadkeleti világa és a kínai leleményesség.

Hidegkuti Konstantin írása a #moszkvater.com számára

A kínai flotta egyik zászlóshajója a Liaoning hongkongi vizeken 2017-ben #moszkvater
A kínai flotta egyik zászlóshajója a Liaoning hongkongi vizeken 2017-ben
Fotó:EUROPRESS/Anthony WALLACE/AFP

Kína nagyhatalommá válásával a Dél-kínai-tenger térsége válik geopolitikai értelemben Ázsia egyik legforróbb területévé, amelyből – élén természetesen a Középső Birodalommal – minden környező állam a saját érdekeinek megfelelően kíván lehetőleg minél nagyobb részt szerezni. Peking számára mind a térségbeli, mind a globális jelenlét előfeltétele a gazdasági erejét kiegészítő katonai kapacitások növelése. Ha csak a flottát nézzük, még két évtizede is egy a jelenleginél sokkal elmaradottabb és gyengébb haditengerészettel találtuk volna szemben magunkat. Ez a helyzet nem változhatott volna meg, ha a saját fejlesztések mellett így-úgy nem szerzik meg a külföldi – főleg szovjet – technológiát.

„Ennek a modernizálásnak és fejlesztésnek a módjait jól példázza a Varjag, ismertebb nevén Liaoning hordozó esete”

Az újonnan függetlenné vált egykori tagköztársaságok – de még egyes orosz tervezőirodák is – a súlyos gazdasági nehézségeik enyhítése érdekében előszeretettel árusították ki a szovjet idők legfejlettebb haditechnikáját mind a nyugati, mind pedig a keleti partnerek felé. Így kerültek többek közt amerikai tulajdonba a csúcstechnológiát jelentő MiG-29 és Szu-27 vadászgépek, az Sz-300 légvédelmi rendszer egyes példányai, de még a harckocsikhoz teljesen ki nem fejlesztett Drozd-2 aktív védelmi rendszer is. Ennek a kiárusításnak kétséget kizáróan a legnagyobb szereplője Ukrajna volt, mely nem csak jelentős haditechnikai, de egyben gyártói, illetve fejlesztői örökséggel is rendelkezett.

„Az egykori ellenfél haditechnikájának gyors tanulmányozása után az Egyesült Államok érdeklődése csökkent, és helyébe az ekkor már dinamikusan növekvő Kína lépett”

Akárcsak a Szovjetunió, így Kína is hosszú ideje kívánt hordozó kapacitást kiépíteni haditengerészete számára, ennek végrehajtására azonban a szűkös anyagi és technikai feltételek miatt a lehetőségek nem voltak adottak. Az egyszeri alkalomként jelentkező lehetőséget 1992-93 adta, mikor Moszkva és Kijev megállapodtak, hogy a 70 százalékos készültségi fokú Projekt 1134.6 Kuznyecov-osztályú Varjag Ukrajna tulajdonába kerül. Oroszország ugyanis ekkor még a meglévő hajóegységeit sem tudta igazán finanszírozni, nemhogy egy el sem készült hordozót hadrendbe állítani.

A hordozó karrierjét az Admiral Kuznyecov – akkor éppen Leonyid Brezsnyev – testvérhajójaként a nyikolajevi Fekete-tengeri Hajógyárban kezdte 1985-ben Riga néven. A Kuznyecovhoz hasonlóan hamar elérte az átnevezés, az egykori varég harcosok után Varjagra. Az eredeti tervek szerint a Kuznyecovval együtt lettek volna a flotta zászlóshajói, megadva ezzel a régóta hiányzó hajófedélzeti repülőképességet.

„A Szovjetunió felbomlása azonban keresztbe tett az elképzeléseknek”

Már 1992 folyamán megérkezett az első kínai katonai küldöttség Nyikolajevbe, hogy megtekintse a nem sokkal azelőtt félbehagyott hordozót, amelyet akkor kifejezetten jó állapotban talált. A Tienanmen téri események utóhatása, valamint az ennek kapcsán bevezetett szankciós rezsim azonban még érezhető nyomást helyezett a központi vezetésre, mely a nem megfelelő politikai környezet miatt végül elállt a vásárlástól. Mindenesetre a haditengerészet látta a Varjagban rejlő lehetőséget, ám anyagi és politikai támogatás hiányában nem tudta alakítani az eseményeket. Szokatlansága és merészsége miatt a problémára adott válasz a mai napig egyfajta anekdotaként él a haditechnika iránt érdeklődők közt.

Az Admiral Kuznyecov, illetve testvérhajója a Varjag a nyikolajevi hajógyárban 1990-ben #moszkvater
Az Admiral Kuznyecov, illetve testvérhajója a Varjag a nyikolajevi hajógyárban 1990-ben
Forrás:airbase.ru

Egy Hszu Csing-ping nevű hongkongi, a haditengerészetnél szolgált egykori kosárlabdázóból lett üzletembert kerestek fel 1997 áprilisában a flotta képviselői. Azzal bízták meg, hogy egy fedőcéget létrehozva vásárolja meg Ukrajnától, és szállítsa Kínába a hordozót. Hszu elvállalta a missziót, ám korán rá jött, hogy az ukrán fél nem kíván üzletet kötni a hajó katonai célú eladására.

„Megoldásként Hszu egy makaói fedőcégen keresztül kaszinó engedélyhez jutva úgy mutatta be terveit a hivatalnokoknak, mintha egy kaszinóhajóvá és szórakoztatóközponttá alakítaná át a meglévő hajótestet”

A kaszinóhajóként hasznosítás a Varjag esetében nem tűnt teljesen ördögtől valónak, ugyanis az előd Kijev osztály két tagját – a névadó Kijevet és a Minszket – hasonlóan kínai befektetők vásárolták meg és alakították át szállodahajónak. Ezek közül a Minszk – bár időközben csődbe ment – a mai napig megtekinthető Csouszanban. A ’90-es évek vadkeletének megfelelően az üzletkötést korrupció olajozta, így több éves egyeztetést követően sikerült egy nyílt, ám erősen Hszu irányába hajló liciten mindössze 20 millió dolláros összegért megvásárolni az ekkor már egyre romosabb hajót.

„Az üzlet pillanatában a megegyezés igazi nyertesének Ukrajna tűnt, ugyanis kijevi források, illetve nyugati szakértők egybehangzó véleménye szerint egy éppen, hogy csak úszóképes félkész romhalmazt tudott a kínai vevőre rásózni”

Bár a vevő személye körül már akkoriban is voltak fenntartások, mivel egy komolyabb múlttal nem rendelkező, szinte elérhetetlen vállalatról volt szó, melynek tulajdonosai közt a Kínai Haditengerészet számos egykori tagja szerepelt. Akkori állásfoglalások szerint mégis a harcképességtől olyan messze maradt el a Varjag, hogy a hajót nem is tekintették igazán menthetőnek. A történet viszont ennél bonyolultabb. Az üzlet részeként állítólagosan kiszerelt, katonai szempontból kiemelt jelentőségű rendszerek ugyanis nem, hogy érintetlen állapotban, de egyes esetekben még a szovjet gyári pecsétekkel ellátva várták sorsuk jobbra fordulását. Legfontosabbként a 8 darab KVG-4 olajkazán, és a hozzájuk tartozó gőzturbinák érdemelnek említést, mivel áruk egyenként meghaladta a hajó teljes vételárát. Arról nem is beszélve, hogy hatalmas technológiai ugrást jelentettek a kínai analógokhoz képest.

„A hordozó Kínába szállítása izgalmasabbnak ígérkezett, mint maga a tulajdonjog megszerzése. A Varjag ugyanis önálló mozgásra képtelen állapotban volt, a szállításra pedig politikailag kritikus időszakban, nem sokkal Kína belgrádi nagykövetségét ért bombázása után került sor”

A legnagyobb akadályt Törökország állította, mivel a hajózás biztonságára hivatkozva erős amerikai nyomásra nem engedte át a Boszporuszon a hordozót vontató köteléket. A Varjag 16 hónapnyi várakozás, egy sor diplomáciai egyeztetés, kereskedelmi valamint turisztikai egyezmények, és a kínai államfő ankarai látogatása után végül zöld utat kapott az áthaladásra. Az út így is a tervezettnél hosszabbra sikerült, mivel az Égei-tengeren egy viharba kerülve – több tengerész halálát is okozva – leszakadt a vontatóitól, majd az áthaladást Egyiptom szintén megtagadta. A Szuezi-csatorna szabályzata ugyanis nem engedélyezi a mozgásképtelen hajók tranzitját, így a kötelék Afrika megkerülésével az aukció után több, mint 4 évvel ért Talien kikötővárosába. Hszu elmondása szerint a fedőtevékenységért semmilyen ellentételezésben nem részesült, pedig saját számításai szerint csak a vétel és a szállítás, illetve egyéb adminisztratív költségei közel 120 millió dollárt emésztettek fel.

Az erősen rozsdás fedélzetű Varjag átvontatása a Boszporuszon 2001-ben.

Egy közel 6 éves modernizációs és felújítási folyamatot követően immár Liaoning néven végül 2012-ben állt hadrendbe a Varjag. Az összképhez hozzátartozik, hogy a Liaoning fedélzetén szolgáló J-15B vadászgépek szintén szovjet alapokon nyugszanak.

„Kína ugyanis egyrészt ismét csak Ukrajnától megvásárolta a Kuznyecov fő csapásmérőjét adó Szu-33 egyik prototípusát, másrészt Oroszországtól a Szu-27SzK típust, melyet a licensz lejárta után engedély nélkül J-11B néven gyárt”

Kiszerelve az offenzív fegyverzet többségét – így helyet nyitva a hangár megnagyobbításához -, a Kuznyecovhoz képest jelentősen átalakult a hajó belseje. A befogadó képesség továbbra is 50 repülő maradt, de ebben nagyobb arányt képviselnek a merevszárnyú vadászgépek. S bár a sikerült jelentősen növelni a hordozó hadrafoghatóságát, még így sem elkerülhetőek a leginkább a meghajtó rendszert érintő konstrukció alapvető hibái. Egyes elemzők a Kuznyecov után a második legproblémásabb hordozóként hivatkoznak a Liaoningre.

„A kínai flotta jövője szempontjából kritikus jelentőségű fegyvertény volt a Varjag közel 40 tonnányi tervdokumentációjának megvásárlása”

Erre alapozva készült el a haditengerészet, már teljesen kínai gyártású második hordozója. Még a saját irányukba elfogult kínai források is elismerik, hogy a Varjaggal közel 15 évnyi fejlesztést spórolt meg Peking. A jövőbeli egységek is részben az egykori szovjet terveken alapulnak, de saját fejlesztései mellett a legnagyobb üzemeltetőnek számító Egyesült Államoktól is számos tervezési elvet átvett Kína. El kell viszont mondani, hogy a hordozó fejlesztés rendkívül drága folyamat, mely még a látszólag kimerülhetetlen forrásokkal gazdálkodó Kína számára is fejtörést okoz. A korábbi tervekkel szemben a 2020-as évek folyamán vélhetően csak hat hordozó állhat hadrendbe. Ebből a Liaoning szerepe határozottabban a kiképzőhajó irányába módosul.

„Bár Washingtonnal szemben Kína a közeljövőben növekvő konkurenciát támaszt, globálisan még el fog maradni az amerikai – illetve tengeralattjárók szintjén az orosz – haditengerészeti képességektől”

Zárszóként a kínai haditechnikai fejlesztések kapcsán érdemes megjegyezni, hogy a zavaros ’90-es évek során nem csak az egykori Szovjetunió területéről szerzett be fejlett technológiákat, de a gazdasági érdekeit előtérbe helyezve Európa és a Nyugat is önként adott át ismereteket Pekingnek. A kínai haderő az 1990-es és a 2000-es évek ügyes üzleti politizálása, és a békésnek látszó külpolitikai környezete nélkül ma fejlettségben jelentősen hátrébb találná magát. Ez pedig komoly hatással lenne mind Kína nagyhatalmi ambicióira, mind pedig a befolyás kiterjesztésének a lehetőségeire.

MEGOSZTÁS