//„Vissza kellett adni a pofont”
Dani Zoltán #moszkvater

„Vissza kellett adni a pofont”

MEGOSZTÁS

Volt egyszer egy háború… A Jugoszlávia bombázásakor az amerikai F-117-est leszedő Dani Zoltánnal beszélgettünk az akkori eseményekről, későbbi félreállításáról, és arról, hogyan lett belőle végül pék

Dávid és Góliát harca – sokan így jellemezték Jugoszlávia és a NATO küzdelmét 1999-ben, hiszen egy szankciókkal, háborúkkal kivéreztetett ország vette fel a harcot a világ legerősebb katonai hatalmával. Március 27-én aztán el is jött a válaszcsapás: a jugoszláv légvédelem lelőtte a NATO láthatatlannak hitt „lopakodóját”. Dani Zoltánnal, az amerikai F-117-es lelövőjével beszélgettünk az akkori eseményekről.

Dani Zoltán #moszkvater
Dani Zoltán
Fotó:Majláth Ronald

– Amikor a NATO 1999. március 24-én bombázni kezdte Jugoszláviát, sokan úgy gondolták, teljesen egyenlőtlen ez a küzdelem. Ön akkor hogyan látta, van értelme az ellenállásnak?

– Természetesen, hiszen amikor elkezdtem dolgozni a hadseregnél, alaposan megtanultuk, hogyan kell használni a légvédelmi eszközöket. Most pedig eljött a pillanat, hogy megmutassuk, mivel is foglalkoztunk és hogyan tudjuk ezeket használni. Ha viszont politikailag nézzük ezt a küzdelmet, látni kell, hogy ebben az időben Jugoszlávia egy sziget volt a NATO-tagországok tengerében. Vagyis a környező országok vagy a NATO tagállamai voltak, vagy pedig rendelkezésre bocsátották a területeiket a Jugoszlávia elleni támadáshoz. Így senki nem volt, aki segíthetett volna rajtunk. Ennek ellenére mindvégig arra gondoltam, hogy valamilyen módon vissza kell a NATO-nak adni a pofont. Tudtam, hogy nehéz lesz, de lehetőség mindig van.

– Kevesen tudják, hogy a jugoszláv hadsereg nem csak szerbekből állt, hanem más nemzetiségek is harcoltak a soraiban. Az Ön egységében is voltak más nemzetiségekhez tartozók?

– Igen, olyannyira, hogy nem csak szlovákok, hanem még muzulmánok is harcoltak velünk. Vagyis több nemzetből álltunk össze, ez pedig semmilyen problémát nem okozott.

– Mi történt azon a március 27-i napon?

– A NATO-támadás megindítása után a legfontosabb feladatunk az álcázás volt, hogy semmiképpen ne tudjanak minket bemérni. Így még a radart sem használhattuk, hiszen ezzel láthatóvá váltunk volna. Március 27-én délután hat órakor aztán megérkezett a parancs, hogy kapcsoljuk be a rendszert. Egy óránk volt arra, hogy az eszközöket készenlétbe helyezzük, így hét órakor már jelentettem is a feletteseimnek, hogy elsőfokú harci készültségben vagyunk, várjuk a további parancsot. Akkor a P-18-as radarunkkal bemértünk egy ellenséges repülőgépet, ami a megsemmisítő zóna felé közeledett. Ezért engedélyt kértem, hogy kilőhessük a rakétáinkat. Mikor ezt megkaptam, szóltam a rávezető tisztnek, hogy lőjön. Itt fontos tudni, hogy ilyenkor nem a rakéta találja el a gépet, hanem amikor az megközelíti a célpontot, akkor felrobban a robbanófeje. Pontosan ez történt itt is, az F-117-es bal szárnya azonnal letört, majd lezuhant a gép.

– Hogyan reagáltak a felettesei?

– Mikor lelőttük a vadászbombázót, nem volt arra lehetőség, hogy ünnepeljünk, hiszen ezzel csak támadási felületet adtunk volna. Ehelyett gyorsan kikapcsoltuk a készülékeinket, hogy ne legyünk bemérhetők. Csak hallgattunk. Majd leadtam a jelentést a központnak, hogy eltaláltuk a gépet, és nagyjából hol találják meg a roncsokat. Ugyanekkor engedélyt is kértem, hogy mihamarabb távozzunk a helyszínről. A következő tüzelőállásra mentünk, ahol ismét összeállítottuk az eszközeinket. Másnap aztán hajnalban megérkezett egy tiszt, aki hozta a következő parancsot. Majd megkérdezte: „Hallod-e, tudod, mit lőttetek le?” Azt válaszoltam, hogy egy ellenséges repülőt, de nem tudjuk, milyen típusút. Mire ő: „Egy F-117-est!” Erre azt mondtam: Bingó! Ezután gratuláltak, én pedig átadtam ezt az egységemnek. Március végén ezért a találatért engem ezredessé léptettek elő.

– Van egy darabja a lelőtt lopakodóból?

– Igen, épp a leszakadt bal szárny egy részét kaptam meg.

– Miért döntött a nyugdíjba vonulás mellett?

– Több oka is volt ennek. A háború 78 napja idején kitűnő eredményeink voltak, és nem csak azért, mert több gépet is lelőttünk. Ez idő alatt minket egy találat sem ért, szemben más légvédelmi egységekkel. Viszont a katonai lapokban nem szerepelhettem a nevemen, ehelyett egy szerb álnevet kaptam. Mikor kérdeztem, miért nem lehetek Dani Zoltán, biztonsági okokra hivatkoztak, hogy ne legyen ebből probléma. Mikor visszakérdeztem, akkor miért nem magyar álnéven említenek, nem adtak értelmes választ. Ebből sejtettem, hogy inkább nacionalista megfontolásból próbálnak szerbnek beállítani. Folytatódott azzal, hogy ezután logisztikai területre helyeztek át, ami nagyjából annyit jelentett, hogy raktárról raktárra kellett járni, számolni a ládákat. Hiába mondtam, hogy további kiképzésre szeretnék menni, nem engedtek. Azt mondták, a légierő főparancsnoka nem engedélyezi ezt, ezért bementem hozzá, hogy rákérdezzek ennek az okára. Ő egy magyar tábornok volt, Farkas Géza, aki egyszerűen kijelentette, hogy amíg ő él, nem lesz rajta kívül más magyar tábornok a szerb hadseregben – pedig akkor még nem is volt ilyen, csak jugoszláv hadsereg. Ezután a logisztika területéről is félretettek, hogy a katonai akadémián tartsak előadásokat, viszont el sem indították a kurzust. Be kellett járnom, de nem kellett csinálnom semmit. Egy idő után inkább már meg sem jelentem, inkább kértem a nyugdíjazásomat.

– Ezek után pedig pékséget indított. Honnan jött ez az ötlet?

– Amikor 1993-ban meghalt az édesapám Svédországban, Jugoszláviában óriási infláció volt. A havi fizetésem mindössze 10 német márkának felelt meg, de mindenképpen el akartam menni a temetésre. A repülőjegy ára 570 márka volt, ezért kölcsön kellett kérnem valakitől. Vagyis 57 hónapra lett volna szükség, hogy törlesszem. Mivel ez nagyon nehéz lett volna, jelezték, hogy a pékségben éppen kellene egy segédmunkás, így le tudom dolgozni a tartozást. Gyorsan belejöttem, így ismertem meg a pékségek munkáját. Ami viszont nem tetszett, hogy a pékeknek éjszaka kell dolgozniuk, így teljesen felborul az életük. Ezért döntöttem úgy, hogy inkább tésztagyártásba kezdek, ami eleve kisebb befektetést igényelt. A tésztagyúró gépet például egy betonkeverőből állítottuk össze, természetesen rozsdamentes acélból. Így a pékségünk rétestésztát gyárt mind a mai napig.

– Kérték már Szerbiában, hogy térjen vissza a hadsereg kötelékébe?

– Nem.

– És más országok biztonsági szolgálatai próbálták már megnyerni maguknak?

– Igen. Voltak köztük nagyon gazdag országok is, amelyek óriási pénzt ajánlottak fel. Viszont ezeknek mind nemet mondtam. Ugyanis mivel már nyugdíjas vagyok, egyedül csak magamra számíthatnék, ha védelemre lenne szükségem. Így ha elmennék külföldre dolgozni valamelyik fegyveres erőhöz, többé nem védene meg senki. Ha valaki ott megismeri a légvédelmi rendszereket, nem egykönnyen engedik többé haza, hiszen rengeteg titkot tud meg ott. De még ha haza is térhetnék, itt azonnal arról kérdeznének, mit is láttam odakinn. Ezek az ajánlatok tehát csak egyetlen irányba vezettek. Én ugyan nem vagyok szerb, de szeretem ezt az országot, itt élnek a gyermekeim, így arra jutottam, hogy inkább itt találom fel magam.

– Szerbia ma igyekszik katonailag semleges maradni. Hogyan látja, van értelme a szerb különutasságnak?

– Szerbia mostanra még inkább körül van véve NATO-tagországokkal, mint korábban, hiszen Észak-Macedónia már benyújtotta a kérvényt a csatlakozáshoz, Bosznia-Hercegovina pedig egyedül a boszniai Szerb Köztársaság ellenállása miatt nem tag még. Mégsem javasolnám, hogy Szerbia is a NATO tagja legyen. Szerbiában az emberek még mindig emlékeznek a 20 évvel ezelőtti háborúra, ami nagyon sok emberéletet követelt. Ezek a sebek még mindig fájnak. De legalább ennyire fontos a szuverenitás kérdése. Törökország például most elhatározta, hogy orosz légvédelmi rendszert vesz, ami miatt Amerika ellenlépéseket helyezett kilátásba. Ebből is látszik, hogy amelyik ország csatlakozik a NATO-hoz, az elveszíti a szuverenitásának egy igen nagy részét. A szerbek viszont egészen máshogy gondolkodnak: egyszerűen szeretik, ha nem függnek senkitől. Vagyis nem kell vásárolniuk a NATO-tagországoktól fegyvereket. Ez is alátámasztja a szerb különutasság létjogosultságát, hiszen így Szerbia orosz fegyvereket is vehet. Márpedig továbbra is az oroszoknak vannak a legjobb légvédelmi rendszereik.

MEGOSZTÁS

Külpolitikai elemző, közgazdász, politológus. Korábban a Magyar Nemzet napilap, jelenleg a Magyar Hang hetilap külpolitikai újságírója, emellett számos tudományos cikk szerzője. Angolul, szerbül és horvátul beszél. Elsődleges területe a Balkán és annak politikai-gazdasági viszonyai, különös tekintettel az ex-jugoszláv országokra. Másodlagos területe a Közel-Kelet, emellett a világ konfliktus-övezeteivel foglalkozik. Tudományos tevékenységének fókuszában a politikaelmélet áll, ezen belül a politika matematizálási módszereit kutatja.