„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
„Európa úgy vált ebben a konfliktusban Ukrajna mellett Amerika proxijává, hogy észre sem vette”
Fotó:EUROPRESS/THIERRY CHARLIER/AFP
A háború és béke kérdésében még a nyugati blokkon belül sincs egység. Az Egyesült Államok úgy szeretné megtartani a globális hegemón szerepét, hogy ettől a konfliktustól arcvesztés nélkül hátrébb lép és újra rendezi a sorait, míg az új helyzet által sokkolt európaiak, pontosabban a „tettrekészek” koalíciója Washingtonnal szembe menve Ukrajna további támogatásán keresztül még mindig Oroszország feltartóztatására, gyengítésére koncentrál. Kijev a csodában bízva egyszerre igyekszik megtartani Donald Trump jóindulatát, és az európai fősodorral a háta mögött addig húzni a tárgyalásokat, amíg minimum jobb pozícióból komoly biztonsági garanciákkal köthet békét. De Moszkva sem tett le arról, hogy akár a tárgyalásokon elért alkuval, akár a terepen még tovább nyomulva ellehetetlenítse Ukrajna ellen Oroszországgá válását, és ebben a stratégiai szempontból számára kiemelten fontos régióban távol tartsa a határaitól a NATO-t.
„Ezektől a céloktól még mindenki elég távol van – akkor a konfliktus lezárásának a részleteiről még nem is beszéltünk -, s ez megnehezíti a háború lezárását. Mint ahogy Trumpék elbizonytalanodása sem sietteti a megegyezést. Egyrészről az érintettek szeretnék kihasználni ezt a tétovaságot, másrészt még mindig nem biztosak abban, hogy Donald Trump képes lesz-e garantálni azt, amit a tárgyalásokon ígér”
Kezdjük az Egyesült Államokkal, amely elismerten proxy félként a konfliktus egyik kulcsszereplője, és messze nem tett meg mindent a háború kirobbanásának az elkerüléséért, majd 2022 tavaszán egyike volt azon erőknek, amelyek megakadályozták a gyors békekötést. Amerika ugyanis mindenek előtt Oroszország, rajta keresztül Kína és az úgynevezett globális Dél gyengítését, így a világban elfoglalt kiemelt helyének megtartását, a hegemón szerep gyengülésének lassítását tartotta szem előtt. Ukrajna ennek a globális geopolitikai játszmának egyik, az elmúlt években prioritást élvező terepe, a nyomásgyakorlás eszköze volt.
„Az Egyesült Államok a háború kirobbanása óta eltelt időben stratégiai célok sorát érte el”
Így mindenek előtt ellentmondást nem tűrően erősítette meg a nyugati blokkon belüli vezető szerepét, és a NATO védőernyője alatt sorakoztatta fel maga mögött az európai országokat. Ennek eléréséhez kellően kiszolgáltatott helyzetbe hozta az Európai Unió tagjait az eurázsiai geopolitikai térség két pólusa közötti kapcsolatok megszakításával. Ezzel régi stratégiai célja valósult meg, amellyel egyszerre gyengített Oroszországot és a Németország vezette Európát. Ennek egyik legfontosabb eszközeként nem mellesleg lényegében kiszorította az európai energetikai piacról Oroszországot, amely lépés egyszerre hozott számára geopolitikai és gazdasági előnyöket. Közben meggyőzte a szövetségeseit arról, hogy a keleti veszély visszaverése érdekében fegyverkezzenek. A korlátozott atomháború lehetőségének lebegtetése kiváló lehetőség arra, hogy Európa a „felkészülés” jegyében még több amerikai rakéta rendszert vásároljon. Így Európa az energiahordozók mellett a katonai technika fokozott importján keresztül is erősíti az amerikai gazdaságot. De ha ez még nem lenne elegendő, az ehhez eszközként szolgáló ukrajnai kaland anyagi terheit is egyre inkább ráterhelte Európára, amelyet a globális instabilitás másik negatív hozadéka, a migráció tovább gyengített. S akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a konfliktus biztonságpolitikai kockázatai is Európa vállát nyomják.
„Európa úgy vált ebben a konfliktusban Ukrajna mellett Amerika proxijává, hogy észre sem vette”
Drámaian megromlottak a kapcsolatai Oroszországgal, gyengülnek emellett a versenyképesség másik lábát jelentő Kínával, miközben Trump visszatérésével e versenyképesség biztonságpolitikai lába is megroggyant. Ráadásul a régi-új amerikai vezetés és az európai fősodor között kirobbant egy ideológiai háború, amely még inkább mélyíti a transzatlanti kapcsolatok válságát.
„Az új realitásokkal kétségbeesetten szembesülő Európa immár nemcsak Oroszországgal és Kínával fordult szembe, hanem az Egyesült Államokkal is”
Erre a helyzetre és biztonságpolitikai kihívásokra a védelmi képességek erősítésének logikus lépése mellett az adott realitások között az egyik legrosszabb választ adva az európai liberális globalista fősodor Ukrajna támogatásának fokozása mellett tör lándzsát. A békefenntartás örvén csapatok küldését lebegteti, ami amerikai támogatás nélkül eleve irreális elképzelés, ráadásul ezt Oroszország sem fogadja el. Trump persze tisztában van vele, hogy a NATO-ból való kilépéssel fenyegetve az európaiakat gyorsan visszahozhatja a földre, addig azonban a „tettrekészek” még lassíthatják a békefolyamatot. Annak ellenére, hogy csúcstalálkozóik inkább tűnnek csoportterápiás üléseknek, ahol a páciensek a szenvedéseikről beszélnek, és megígérik egymásnak, hogy határozottan lépni fognak. Ez a koalíció nem több mint papírtigris, amelynek vezetését egyfajta posztbirodalmi hévtől hajtva a britek és a franciák is vállalták, ennek kapcsán azonban jegyezzük azért meg, hogy az impozáns szavakon kívül eddig keveset tettek Ukrajna védelméért.
„Az eddig lényegében Washington farvizén sodródó európai <tettrekészek> az új kihívásokra reagálva lényegében azt találta ki, hogy az amerikai taktikát átvéve saját proxyjává teszi Ukrajnát, ezzel pedig az <áruló> Trumppal szembe fordulva fékezi a béke erőfeszítéseket”
Ezzel azonban saját rosszul meghatározott célját, Oroszország gyengítését, esetleg legyőzését nem tudja elérni, legfeljebb ebben a konfliktusban minél tovább leköti Oroszországot, közben pedig erősíti a védelmi képességeit. Egyelőre az nehezen eldönthető, hogy ehhez az „orosz veszélyt” csak retorikai eszközként használja, avagy el is hiszi, hogy Oroszország a megtámadására készül.
Ez a politika azonban amellett, hogy az ukrajnai konfliktust tekintve nagyrészt irreális célokat tűz ki maga elé, akadályozza legfőbb szövetségesét a saját céljai gyors elérésében. Trump Amerikája ugyanis a hagyományos konzervatív értékekre alapozott, a nyers erőpolitikán keresztüli realista megközelítéssel már nem a globális hegemón szerep megőrzésére, hanem belül megerősödve – ehhez pedig most időre, a számára kisebb prioritásokkal bíró konfliktusok lecsavarására van szüksége -, hanem sokkal inkább arra készül, hogy az új multipoláris világrendben képes legyen a legerősebb hatalom pozícióját magához ragadni.
„Ez a logika érvényesül abban is, hogy Trump a jelenlegi béketeremtéskor Ukrajnánál jóval tágabb kontextusban gondolkozik, és több elképzelése van a világ újrafelosztásával, az ehhez szükséges politikai és gazdasági alkukkal, mint az oda vezető úttal, magának az ukrajnai konfliktusnak a rendezésével kapcsolatban”
Washington úgy látja, stratégiai céljait lényegében elérte, pontosabban kihozta a helyzetből mindazt, amit lehetett. Felismerte, hogy Oroszországot jobban meggyöngíteni nem lehet, inkább a jövőbeni erőviszonyok alakítása szempontjából előnyös, és a stabilitást, ezzel az üzletet segítő alkukat kell kötni vele. Közben pedig lehetőség szerint visszaszerezni az ukrajnai kalandba befektetett pénzt. Az amerikai gazdaságnak ugyanis most erre is nagy szüksége van.
„Ehhez azonban paradox módon éppen a saját céljait sok tekintetben rosszul kijelölő Európa ellenállását kell a gyors haladás érdekében – az idő tényező ugyanis fontos – megtörni”
Ráadásul ezen az úton nemcsak legnagyobb szövetségese hátráltatja, hanem a „tettrekészek” kiállásán felbátorodva az ukrán vezetés is. Annak ellenére, hogy a legnagyobb szüksége talán Ukrajnának lenne arra, hogy minél gyorsabban véget érjen ez a háború. Ez az akadékoskodás Kijev Washington által vártnál nagyobb ellenállása ellenére is könnyen legyűrhető, főképp, ha Európát is rövid pórázra fogja a Fehér Ház. A kihívást inkább az jelenti, hogy közben Amerika ne rombolja a kelleténél jobban a megbízható szövetséges imázsát. De azért Zelenszkij ráncba szedése is időt és energiát éget, ebből pedig egyre kevesebb van. S mivel Ukrajna a céljaitól – területi egységének megőrzése, vagy éppen a szemében megbízható biztonsági garanciák elérése – távol van, képességei határáig ellent fog állni a gyors békekötésnek. Ezen az alapálláson radikálisan csak a támogatások megvonása változtathat.
„S természetesen a békéhez e proxy háború másik kulcsszereplőjének az akarata is szükséges. Oroszország úgy gondolja, hogy az idő neki dolgozik, és még két-három évig képes lenne folytatni a jelenlegi felőrlést, ám megfelelő ajánlat esetén le is állíthatja a hadműveleteket”
Időre mindenképpen szüksége lenne a területi értelemben alapvető cél, legalább a Donbassz feletti ellenőrzés megszerzése miatt, de még rutinos diplomáciája mellett is idő kell az érdekeinek megfelelő alku letárgyalásához. A végső cél a stabil békemegállapodás, amely feltételezi a Moszkva szempontjából elengedhetetlen biztonsági és politikai garanciák – ukrán semlegesség, legalább részleges demilitarizáció, orosz kisebbségek és oroszajkúak jogainak helyreállítása – biztosítását. A stabil béke feltételezi az európai biztonsági struktúra újragondolását is, amelyhez szintén idő szükséges.
A másik oldalon Oroszország közben már elérte, Ukrajna már hosszú távon nem lehet a stratégiai konkurense, mint ahogy azt is, hogy számolni kell vele a világ újrafelosztásában. Ha ehhez még hozzávesszük a zárolt javak feloldását és a szankciók felszámolásának megkezdését, a Trump által megvillantott közös üzleteket, Moszkva egy ilyen, egyáltalán nem elképzelhetetlen forgatókönyv mellett akár győztesnek is érezheti magát, és aláírhatja a békemegállapodást. Persze, ez még messze van, mint ahogy a tűzszünetig is lépésről lépésre halad.
Mindezeket figyelembe véve akár reálisnak is tűnhet az IMF előrejelzése, hogy 2026-ig leállhat a háború. Ehhez azonban tegyük még hozzá, hogy a stabil béke megteremtéséig még több idő kell. Addig is a felek az információs fronton egymásra igyekeznek tolni a tárgyalások lassúságáért a felelősséget.
(A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg, itt olvasható.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
Tuco says:
Ezt a cikket tényleg akár Moszkvában is írhatták volna. Tökéletesen tükrözi az orosz narratívát.