//Van megoldás, csak nem jó
Ukrán nacionalisták tüntetése Kijevben 2019.október 14-én #moszkvater

Van megoldás, csak nem jó

Kijevet szorítja az idő, és nyomás alatt tartják a nacionalisták. Moszkvának van ideje várni, ám azért szeretne szabadulni a szankcióktól, míg Párizs és Berlin lezárná már az ukrán konfliktust.

Ukrán nacionalisták tüntetése Kijevben 2019.október 14-én #moszkvater
Ukrán nacionalisták tüntetése Kijevben 2019.október 14-én
Fotó:EUROPRESS/GENYA SAVILOV/AFP

Csapdába került Volodimir Zelenszkij. Ha az ukrán elnök elfogadja a Donbasz konszolidálásának a minszki megállapodáson alapuló menetrendjét, akkor a kapitulációt kiáltó nacionalisták vádjaival kell szembenéznie. Ha viszont újabb és újabb feltételek támasztásával elszalasztja a jelenleg a megállapodáshoz kedvező pillanatot, akkor nem teljesíti a választóinak tett legfőbb ígéretét. Lesz-e így béke Kelet-Ukrajnában? A konfliktus gyors lezárása meglepetés lenne.

Talán már maga Frank-Walter Steinmeier sem emlékszik arra, hogy az évekkel ezelőtt általa még külügyminiszterként előterjesztett rendezési terv eredetileg hogyan is nézett ki. Az azóta már az elnöki székbe katapultált politikusról elnevezett menetrend lehet azonban a kelet-ukrajnai rendezésnek dobott mentőöv. Ennek értelmében Ukrajnának törvényt kell elfogadnia a Donyec-medence különleges státusáról, és annak ideiglenesen a szakadár területeken megtartandó választások napján kell hatályba lépnie. Állandó jelleggel pedig azután vezetnék be a jogszabályt, hogy az EBESZ kihirdeti a választások hitelesített eredményét. E formula erénye, hogy végrehajtásával úgy lehet kimozdítani a Donbaszban uralkodó helyzetet a holtpontról, hogy közben mindenki megőrzi az arcát. Ez volt a célja Steinmeiernak már e forgatókönyv felvetésekor is.

A kelet-ukrajnai konfliktus rendezését megoldani hivatott úgynevezett normandiai formátum nyugati résztvevői, Németország és Franciaország elmondhatnák, hogy öt év után sem állnak tehetetlenül, és képesek elősegíteni az európai országokra már teherként nehezedő Ukrajna stabilizálódását. Jól illeszkedne ez az egyre látványosabban európai vezetőként fellépő Emmanuel Macron francia államfő Oroszország felé nyitó politikájába is. Az öt hónapja megválasztott ukrán elnök választói legfőbb elvárását teljesítené a béke megteremtésével, orosz kollégája pedig enyhíthetné ezzel a rá nehezedő nyugati nyomást. Nem mellesleg, az EU államainak többsége is megkönnyebbülne, hogy az előrelépésre hivatkozva lazíthat az Oroszországgal szembeni, a számukra is terhes szankciókon. A helyzet azonban nem ennyire egyszerű, mert az úgynevezett Steinmeier-formulának a viszonylag megengedő keretekben rejlő erénye egyúttal a hátránya is. Ugyanis minden érintett úgy értelmezi, ahogy neki jó. Ez pedig az Ukrajna és Oroszország közé az elmúlt öt évben befészkelődött bizalmatlanság közepette azt jelenti, hogy még arról is nehéz megegyezni, amiben már mindenki egyetért.

Nem meglepő tehát, hogy már a nyár végén megmozdult az állóvíz a Donbasz körül, és szeptember elején még úgy tűnt, hogy a csúcs már a hónap vége felé közeledve megtartható. A következő dátum november 11-e volt, míg most a francia külügyminisztérium december 9-re tervezi a találkozót.

Az optimizmust megalapozta, hogy Volodimir Zelenszkij személyében elődjénél sokkal pragmatikusabbnak tűnő elnök irányítja Ukrajnát, ráadásul a megegyezés felé löki őt a társadalom döntő többségének elfáradása, békevágya is. Ehhez jött az európai politikusok, különösen Macron francia elnök aktivizálódása. Ráadásul úgy tűnt, hogy Vlagyimir Putyin is adna egy esélyt Volodimir Zelenszkijnek. Az egy irányba mutató érdekek mederbe terelésére került elő aztán az úgynevezett Steinmeier-formula.

Már csak azért is, mert Moszkva ragaszkodott ahhoz, hogy Kijev írásban kötelezze el magát a minszki megállapodás teljesítése mellett. Vlagyimir Putyin kikötötte, hogy enélkül nem ül asztalhoz. Az ukrán külügyminiszter be is jelentette, hogy Kijev elfogadja a Donbasz különleges státusának megteremtését előirányzó tervet, a minszki egyeztetőcsoportban Ukrajnát képviselő egykori államfő, Leonyid Kucsma azonban mégsem írta alá. Nem utolsósorban Berlin és Párizs nyomására október 1-jén került erre végül sor, ezután azonban felerősödött a menetrend értelmezése körüli vita.

Az aláírás aktivizálta a kis számú, ám annál hangosabb, politikai értelemben veszélyes ukrán nacionalista ellenzéket is. Tízezrek tüntettek a Majdanon Ukrajnát éltetve és halállal fenyegetve az árulókat. Volodimir Zelenszkij szerintük ugyanis ezzel a kompromisszummal, a minszki forgatókönyv elfogadásával kapitulált Oroszország előtt, és ezzel elárulta Ukrajnát. S ha az utca ismételt elfoglalása nem lenne elég, az orosz–ukrán megegyezést megakadályozandó a radikális szervezetek egyes tagjai fegyveresen benyomultak a kelet-ukrajnai front egyik olyan szakaszára, ahonnan az ukrán hadsereg már távozott. Így aztán lelassult a csapatok szétválasztásának folyamata is, amely a választások megtartásának egyik előfeltétele. Azóta a szélsőségeseket semlegesítették, és Petrivszknél is zajlik az ukrán csapatok kivonása.

Az egyre növekvő belpolitikai nyomás és népszerűségének hétszázalékos csökkenése után megkezdődött Volodimir Zelenszkij tojástánca. Kijev egyrészről azt hangsúlyozza, hogy elviekben egyetért a tervezettel, ám másrészről a megegyezés előfeltételének tekinti az úgynevezett Luganszki és a Donyecki Népköztársaság feloszlatását, a teljes tűzszünetet, az EBESZ hatékony ellenőrzésének bevezetését az ország egész területén, az ukrán pártok és sajtó megjelenését az érintett régióban, a határellenőrzés megvalósulását és az idegen erők és technika kivonását Ukrajnából. Kijev tehát egy sor előfeltételt szabott a megegyezéshez.

Megkezdődött a vita a szavakon is. A minszki tárgyalások egyik politikai alcsoportjában Ukrajna képviselői a különleges státus fogalmát föl kívánták cserélni a decentralizációéval. Nem sikerült megállapodni a csapatszétválasztás új időpontjában sem. S miközben a külügyminisztérium hazafelé üzenve a Stein­meier-formula alternatívájaként a büdzsé harmadát felemésztő országos mozgósításról beszél, Vadim Prisztajko külügyminiszer uniós kollégái előtt egy sor „vörös vonalat” húzott meg a Donbasz kérdésében. Mint leszögezte, Ukrajna egységes állam marad, nem fogja megváltoztatni az alkotmányát, semmiféle föderalizációt nem hajt végre, és a szeparatista területeken csak akkor tart választásokat – természetesen az ukrán törvények alapján, az EBESZ megfigyelésével és szabályaival összhangban –, ha a biztonsági helyzet lehetővé teszi.

Prisztajko emellett követelte, hogy teljes egészében vonják ki az orosz csapatokat, mindenféle félkatonai alakulatokat a Donbaszból, továbbá állítsák helyre Ukrajna ellenőrzését államhatára fölött. Erre a minszki megállapodás és az orosz értelmezés szerint csak a választások után kerülhet sor.

Ez az ösztönös félelem a kapituláció bélyegétől ismét elbizonytalanította az ukrán felet, amely már B tervként a békefenntartók korábban Moszkva által felvetett telepítését is lehetségesnek tartja. A huzavona közben csak feszültebbé tette az ukrán társadalmat is, amely a Rejting közvélemény-kutató felmérése alapján nagyjából azonos arányban támogatja a szakadárok kezén lévő területek számára a különleges státus megadását, miközben a megkérdezettek 60 százaléka már semmit sem ért az egészből. Az mindenesetre kiderült, hogy az elmúlt öt év eredményeképpen az ukránok békét akarnak, de nem mindenáron. Nem fogadnak el egy megalázó megállapodást, kérdés azonban, hogy mit éreznének annak.

Az anyag teljes terjedelmében a Demokratában olvasható

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.