Vaganykovói virágok

Ennek az írásnak az első változatát húsz évvel ezelőtt vetettem papírra, amikor többedszer erőszakolta meg a hatalom kedvenc lapomat, és egyben munkahelyemet. Akkor engem látszólag nem döngölt földbe a dübörgő gépezet. Aztán 18 évvel később életem lapjának egy másik tragikus pillanatában számot vetve megértettem, hogy én sem menekülhettem. A politika minden kicsit is nagyobbra nőtt fűszálat kegyetlenül lenyír. Nem szereti a sorból bárhogyan kilógókat, a lojalitásban alulteljesítőket, és általában véve a függetlenséget. Ekkor jutott eszembe ez az életem egy szakaszát egykor lezáró, már a megszületése pillanatában sem igazán Oroszországról szóló, azóta pedig új értelmet nyert írás.

Vlad Lisztyev, az 1995-ben meggyilkolt legendás újságíró portréja az osztankinoi tv-székházon 2015-ben
Fotó:EUROPRESS/Maksim Blinov/Sputnik

Nem szeretem a temetőket. Még kevésbé a temetéseket. Moszkvában járva azonban immár évek óta mindig elballagok a vaganykovói temetőbe. Két sírhoz vezet az utam. A költő Szergej Jeszenyinéhez s a dalnok-színészkirály Vlagyimir Viszockijéhoz. Régi ismerőseimhez, akik először tárták fel előttem Oroszhon lelkét, s halálukban is óvják vakmerőn magabiztos, avagy épp botladozó lépteim. Legendák, akik sohasem halnak meg. Örökké ott élnek a szívekben, erőt s hitet adva. S hogy így van, azt mindennél szebben bizonyítják a hála fagyban és kánikulában is mindig friss virágai.

„Jó ideje azonban már egy harmadik sírhantot is elborítanak a mítoszteremtés virágai. Egy kollégáét, Vlad Lisztyevét, aki a ’90-es évek újságírásba is betörő vadkapitalizmusára, s e szakma meggyalázott becsületére emlékezteti Oroszországot”

A zűrzavaros reklámpiacon rendet vágni akaró Lisztyevvel, az orosz televíziózás egyik legkiemelkedőbb csillagával a lépcsőházban végeztek. A szovjet hadsereg kelet-németországi kivonulása körüli sötét üzletekről, ezzel kapcsolatban a későbbi védelmi miniszter, Pavel Gracsov Mercedeseiről a leplet lerántó Gyima Holodov kezében a táska robbant fel. Az elmúlt harminc év többi, újságíró-áldozata hasonlóképpen végezte. A vaganykovói sírra hulló virágok nekik is szólnak.

Ma már Oroszországban sem így állítják félre az útból a sokat akadékoskodó újságírókat. A hatalom, az oligarchák eszközei talán finomabbak, de legalább olyan hatásosak. De jól tudjuk, így működik ez máshol is, ezért aztán jobb, ha a magunk háza táján söprögetünk.

„A pénzcsapokon át érvényesülő érdekek – politikaiak, üzletiek – kötik ma gúzsba az orosz – s koránt sem csak az orosz – újságírást”

S e tekintetben mindegy volt, hogy valaki egykor Berezovszkij, Guszinszkij vagy éppen Vjahirev érdekeltségeiben, ma pedig a Gazprom vagy más állami leágazás tulajdonolta szerkesztőségekben üti a billentyűket.

„S a megosztott és leigázott, mindenféle szolidaritást elfelejtett „negyedik hatalom” hűen teljesíti kötelességét”

Ha kell, a semmiből emeli az egekbe, választatja újra Jelcint, ha pedig a parancs úgy szól, akkor megpróbálja a víz alá nyomni. Mint például a ’90-es évek végén a Kreml pénzügyeinek kiteregetésekor, vagy később mások felemelésével, majd elsüllyesztésével. Ilyenkor természetesen a hatalom nehézfegyverei is tüzelni kezdenek, s a vége logikusan a minden korábbinál mocskosabb választási kampányok sora.

Ennek a kornak hírhedt orosz alakja volt a műsoronként 45 ezer dolláros fellépti díjért fröcskölődő „tévékiller”, Szergej Dorenko, aki az eszközökben nem válogatva, mélyrepülésben a másik oldal géppuskásait felülmúlva, szinte egymaga futtatja zátonyra a Primakov- Luzskov kettős Kreml felé haladó hajóját.

„De azóta már látjuk, hogy Dorenko utódai sem kispályások. S megint csak nem Oroszországra jellemzően, hanem másutt is”

Hol van már a híres „kapuőr” szerep, a hatalomnak tükröt tartó attitűd? Sok helyen zeng a hatalmat, egyik vagy másik politikai oldalt dicsőítő kórus, mindennapivá vált a lejáratás, tökélyre fejlesztve tombol a propaganda, és a megmondó emberek sokszor az egekbe emelik azt is, ami megbocsáthatatlan.

A sajtó áldozatait ma már senki sem számolja. De annak, hogy információ alapú világunkban a hatalom talán minden eddiginél fontosabb eszköze lett a sajtó, a legnagyobb áldozata maga a média.

„De ezen már kevesen sajnálkoznak, és a morális hulláknak nem jár virág”

Azért Vlad Lisztyev sírjánál járva én még elszoruló szívvel gondolok arra, hogy volt egyszer egy újságírás. Amelynek eltűnésében még csak nem is Oroszország jár az élen.

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com