Uniók végnapjai

Moszkva és Brüsszel párhuzama már-már elcsépeltnek hathat, az egykorvolt és a jelenlegi unió végnapjai közötti hasonlóság azonban valóban megfigyelhető. Az Európai Unió elmerült a bürokratizmusban és formalizmusban, az ideológiai klisék puffogtatásában, gazdasági rendszere egyre kevésbé felel meg a kor kihívásainak, az utóbbi időben pedig az elégedetlen hangok elhallgattatására irányuló törekvések is egyre inkább teret nyernek. Az EU-t elérte a „pangás” időszaka, és eléggé kérdéses, hogy lehetséges-e még a megújulás, avagy elkerülhetetlenül a széthullás felé tart a kontinentális szövetség.

Kosztur András írása a #moszkvater.com számára

„Hogy van-e így jövője az uniónak, ha igen, akkor milyen, és mennyire kell azt akarnunk, azt mindenki ítélje meg saját optimizmusa, pesszimizmusa, és persze ízlése tükrében”
Fotó:EUROPRESS/Daniel LEAL/AFP

Az Európai Unió válságát ma már nehéz lenne letagadni, ahogy azt is egyre nehezebb vitatni, hogy ez a válsághelyzet ma már az EU életének szinte minden területét, és tulajdonképpen minden tagállamát átjárja. Sokat írtak már – és talán a jövőben még többet fognak majd – a kontinens demográfiai hanyatlásáról, a migrációs politika következményeiről, az energiapolitika kudarcairól, a kontinens diplomáciai zsákutcáiról és nemzetközi térvesztéséről, a gazdasága lelassulásáról. Mindezek kapcsán pedig a történelmi párhuzamok is előkerülnek.

„A leggyakrabban talán a római történelem egyes szakaszaihoz – a késői köztársasághoz vagy az összeomló birodalomhoz – hasonlítják Európa mai állapotát. Most egy másik párhuzam lehetőségét vizsgáljuk meg, amely nem annyira tanmeseként, és főképp nem a spengleri <egyidejűség> példájaként hozunk fel, hanem egy hasonló történelmi helyzetből fakadóan hasonló kihívásokkal szembenézni kényszerülő hatalmi struktúrák sorsának összevetéseként”

A hidegháborúban a nyugati és a keleti blokk egymással versenyezve formálta is egymást, lépéseik nagyban meghatározták a másik fél cselekedeteit is. A versenyt egyértelműen a Nyugat nyerte. A szocialista országok többsége harc nélkül rendszert váltott, ahol pedig meg is maradt a kommunista pártok vezető szerepe, gyakran ott is jelentős piaci – azaz nyugati stílusú – reformokra került sor. A nyugati országok pedig úgy vélték, megspórolhatják a mélyreható, strukturális reformokat, sőt -győzelmükben saját politikai és gazdasági rendszerük vitathatatlan fölényét látván igazolva – azokat meg se fontolták. A nyugat-európai országokat az is segítette, hogy a közép- és kelet-európai országok kárára tudtak piacokat szerezni, miközben az euroatlanti integrációs ígéretekkel csalogatva a potenciális konkurenciától is megszabadultak.

„Mindez azonban elkényelmesedéshez vezetett, lassan pedig kiderült, hogy a Nyugat fölénye morális, gazdasági vagy politikai értelemben egyre inkább csupán marketing fogás maradt, a nyugati világot így pedig elérte a pangás, a brezsnyevi zasztoj időszakához hasonló állapot”

Az Egyesült Államok, amely mondhatni a felelősebb pozícióban volt 1991 után, persze hamarabb ismerte fel ezt a jelenséget, és más-más módokon, de Joe Biden és Donald Trump is valamiféle amerikai peresztrojkával próbálkozott/próbálkozik. Az Egyesült Államok gazdasági, katonai és politikai ereje még elég nagy ahhoz, hogy ez akár sikerrel is járjon, ha a belső ellentétek vagy éppen a túlzott külső ambíciók nem sodorják el ezeket a kísérleteket.

Európa azonban minden intő jel ellenére nem akarja felismerni önnön válságát, a stagnálást és az olykor szó szerint is omladozó vakolat nyomán keletkező lyukakat pedig valódi változások helyett azok látszatával próbálják elfedni. Így vált uralkodóvá Európában a formalizmus és az „ideológiailag helyes” álláspontok teátrális túlhangsúlyozása, amely mögött – ahogyan azt például az Oroszország elleni szankciók esetén látjuk – számos kiskapu és ügyeskedés elfér, csak az igazság kimondása jelent megbocsáthatatlan eltévelyedést.

„Így burjánzott el a bürokrácia, a fehér könyvek, tervezetek, határozatok, közös nyilatkozatok, különböző szintű jogszabályok, ajánlások és jógyakorlatok átláthatatlan tengere, az ezek ellenőrzésére hivatott számtalan hivatallal, ügyosztállyal, állandó és rendkívüli bizottsággal, az egymással majdnem megegyező nevű tanácsokkal és intézményekkel”

Ezek eredetileg az eltérő álláspontok közelebb hozására lettek volna hivatottak, a gyakorlatban azonban csak megbénítanak minden cselekvést. Olykor egészen a legalsóbb szintekig, gondoljunk csak a Louvre nem olyan régen történt kirablására, a világ egyik legismertebb múzeumának engedély nélkül működő, analóg kamerákkal felszerelt biztonsági rendszerével, amelynek felújítása a tervek szerint az évtized végéig húzódhat, miközben például Kínában ennyi idő alatt komplett városokat építenek fel.

„És így váltak a szabadpiaci elvek a gazdasági fejlődés gátjává”

Miközben ma már minden valamire való hatalom a rendelkezésére álló minden eszközzel saját cégeit igyekszik helyzetbe hozni, és a legnagyobb versenyt ígérő területeken óriási pénzösszegeket fektetnek be az államok egészen nyíltan, addig az Európai Unió nem tudott továbblépni abból az időszakból, amikor még a világ gazdasági motorja volt, és a belső versenyszabályok fenntartásával – amelyek anno a nyugati cégek kelet-európaiakkal szembeni fölényét voltak hivatottak biztosítani – a kontinens a világ többi részével szembeni versenyt veszíti el.

Bár az életszínvonal tekintetében az Európai Unió kétségkívül jobban fest még, mint a Szovjetunió a maga utolsó éveiben, a technológiai verseny területén már nem olyan biztos, hogy ugyanilyen irányban dőlne el egy összehasonlítás. Az EU nem annyira az Egyesült Államok és Kína, mintsem Oroszország és India ligájában játszik már a technológiai újítások terén, számos tekintetben legalábbis biztosan. Gondoljunk csak arra, hogyan tűntek el néhány év alatt az európai mobiltelefonok szinte teljes egészében a piacról, anélkül, hogy az okostechnológiák versenyébe valaha is érdemben beleszóltak volna.

„Vannak egészen nevetséges vagy inkább szomorú esetek is, például a mostanában felkapottá vált védelmi ipar területén. Miközben Európa vezetői az ukrajnai háború kirobbanása óta hangos kardcsörtetésbe kezdtek, és a valóság egyetlen fordulata sem képes eltántorítani őket ettől a póztól, a gyakorlatban a kontinens védelmi iparával egyre kevésbé lehet büszkélkedni”

Jellemző példa az Eurodrone program kudarca, amelyből Franciaország már ki is lépett. A németekkel, olaszokkal és spanyolokkal közösen egy olyan nagyobb méretű drónt terveztek kifejleszteni, amely felderítésre és bombateher célbajuttatására is alkalmas. Olyan eszközt terveztek tehát, mint a hírhedtté vált Bayraktar drónok, csak nagyobbat, a 2015-ben kezdődő projekt megvalósulását a franciák kihátrálása előtt 2027-2028-ra várták. Mindeközben Oroszország és Ukrajna néhány év alatt kis túlzással generációkat ugrott előre a drón hadviselésben, éppenséggel pont nem a nagyméretű szállító-felderítő drónok felé mozdulva el. Részben emiatt is léptek ki a franciák, drágának és elavultnak ítélve meg a programot, és emiatt fektetnek be most a németek is a nagy hatótávolságú csapásmérő drónok fejlesztésébe. Ezek már olyan eszközök, amiket a mostani háborúban is tömegével vetnek be, így akár azt is gondolhatnánk, van remény, az európaiak mégiscsak fejlődőképesek.

„Igen ám, csakhogy az első teszt eredményei nem adnak túl sok okot az optimizmusra azoknak, akik Európa védelmi képességeiért aggódnának”

A három pályázó cégből csak az egyik, a Helsing tudott sikeres repülést produkálni (tizenhetet), a Stark drónjai finoman szólva is célt tévesztettek (150 méterrel, ami kínosan sok ebben a műfajban), a Rheinmetall viszont nem zavartatta magát, és részt se vett a német védelmi minisztérium tesztjén. Mindez nem zavarta Boris Pistoriusékat, a 900 millió eurós szerződésből mindhárom cég részesült azért.

„De azért nem mindenben haladnak a Szovjetunió útján Európa vezetői. A véleménynyilvánítás szabadsága és a demokratikus választások tisztasága terén például úgy tűnik, pont az ellenkező irányban indultak el, mint a szovjetek az utolsó években, amikor egyre több minden volt megengedett”

Európában ezzel szemben éppen most jött divatba a jogi eszközök politikai riválisok elleni bevetése, a status quo fenntartása érdekében a választásokon győztes pártok koalíciós kigolyózása, a hatósági megfélemlítés, ki- és betiltás. Romániától Franciaországon és Ausztrián át Németországig hosszasan lehetne sorolni az eseteket, és néha úgy tűnhet, Moldova és Ukrajna európai integrációját az ottani újabb politikai gyakorlatok Európába történő átültetésével képzelik el.

„Hogy van-e így jövője az uniónak, ha igen, akkor milyen, és mennyire kell azt akarnunk, azt mindenki ítélje meg saját optimizmusa, pesszimizmusa, és persze ízlése tükrében”

Ami biztos, hogy a kontinentális szövetség nem fest valami jól, és ha nem változik valami a közeljövőben, akkor fennmaradva is csak a vesztesek között kaphat majd helyet.

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com