„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”

Ukrajnai hétköznapok a háború árnyékában

2025. okt. 15.
#moszkvater

MEGOSZTÁS

Még 2025 januárjának közepén indultunk el ukrajnai körútunkra, Kijevbe. Hazafelé, amikor már Kárpátalján jártunk, a vonatozás tizedik órájában egymásra néztünk, és – először csak tréfából, a második sör után – feltettük a kérdést, mi lenne, ha a nyáron folytatnánk ezt a kalandot, és elutaznánk Odesszába?

Haiman Benedek írása a #moszkvater.com számára

Májusban, amikor tényleg indokolttá vált megszervezni az utat, újra felmerült bennünk a kérdés, biztos, hogy jó ötlet ez? Hosszasan vaciláltunk, hiszen tudtuk, nem lenne épp okos dolog ismét kockára tenni az életünket. Amikor azonban megérkeztünk Odesszába, elképesztő látvány fogadott minket. A magam részéről azt mondhatom, gyönyörű volt. A város egyszerre idézte fel bennem az egykori cári birodalmi világ pompáját és az amerikai sugárutak tágasságát. Olyan helyen jártunk, amely valóban él. A város minden fenyegetés, nehézség és szörnyűség ellenére lélegzett, egyben volt, az emberek pedig igyekeztek élni a mindennapjaikat. Ugyanakkor találkoztunk nagyon megviselt emberekkel, nyomasztó történetekkel is. Ezek emlékeztettek arra, hogy bár Odessza kitart és szembeszáll a fenyegetéssel, a háború súlya emberi sorsokban is mérhető, és nyomot hagy a mindennapokon.

Odessza, Patyomkin-lépcső #moszkvater

Odessza, Patyomkin-lépcső
A szerző felvétele

Odesszában, a híres Patyomkin-lépcső tetejéről nézve a Fekete-tenger látványa fogadott minket. Első pillantásra klasszikus tengerparti várost láttunk, a kikötőben mozgó hajókat, a vízen csillogó napfényt és a partot uraló magas épületet. A panoráma nyugodt és mediterrán hangulatot árasztott.

Néhány perc után azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a kép nem teljes. A háború nyomai itt is jelen vannak. A kikötő környezetében katonai jelenlétet sejtettünk, és az egész várost átjárta egyfajta feszültség. Turistaként egyszerre éreztük magunkat egy gyönyörű városban és egy fenyegetettség alatt álló helyszínen.

A Patyomkin-lépcső történelmi jelentősége mindvégig ott volt a szemünk előtt. Egykor forradalmi események színtere volt, most pedig mintha ismét egy feszült korszak tanúja lenne. Miközben élveztük a kilátást, végig bennünk volt a gondolat, hogy Odessza kitartása és ereje mellett a háború árnyéka mindent meghatároz.

Odesszai Nemzeti Operaház #moszkvater

Odesszai Nemzeti Operaház
A szerző felvétele

Odesszában napközben bejártuk a várost, és mindenütt éreztük a különleges hangulatát. A kávézók, a terek és az utcák tele voltak élettel, mégis volt egy furcsa hiányérzetünk, hiszen velünk egykorú fiatalokkal alig találkoztunk. Az utcán főként nők voltak, vagy olyan férfiak, akik legalább tíz évvel idősebbnek tűntek nálunk. Ez a látvány önmagában emlékeztetett arra, hogy háborús időkben járunk, és sok fiatal férfi valószínűleg a fronton van.

A séta közben értünk el az Odesszai Nemzeti Operaházhoz, amely a város egyik legikonikusabb épülete. Az 1887-ben befejezett épület a cári korszak pompáját idézi, és a neoreneszánsz stílusával Európa legszebb operaházai közé tartozik. A gazdagon díszített homlokzat és a szobrok a bejáratnál egyszerre sugározták a művészet iránti tiszteletet és a birodalmi múlt emlékét.

Amikor ott álltunk előtte, a naplemente fénye különösen széppé tette az épületet, de közben szinte éreztük, hogy mindez törékeny. A háború árnyéka itt is tánk vetül. Bármikor jöhet egy újabb fenyegetés, amely ezt a kulturális kincset is veszélyezteti. Mégis, a helyiek jártak-keltek, beszélgettek és éltek, mintha mindennapjaik természetes része lenne ez a feszültség.

Turistaként számunkra felemelő élmény volt látni, hogy egy ilyen város, amely a háború közepette áll, ennyire büszkén őrzi a kulturális örökségét. Az operaépület nemcsak egy színház, hanem szimbólum is. Annak a jele, hogy Odessza városa élni akar, és megmaradni a nehézségek ellenére is. Miközben csodáltuk a részleteit, bennünk volt a tudat, hogy minden pillanat, amikor békében láthatjuk ezt az épületet, ajándék.

Odessza, Nemo Hotel skybar #moszkvater

Odessza, Nemo Hotel skybar
A szerző felvétele

A háború ellenére különös élményben volt részünk. A Fekete-tenger partján napoztunk, közvetlenül szemben a Krím-félszigettel. Felfoghatatlan érzés volt, hogy miközben talán a túloldalon mások ugyanígy élvezik a tengert, mi itt, a frontvonal közelében próbáltunk kikapcsolódni. A türkiz napernyők és a nyugodt víz látványa szinte teljesen elfeledtette velünk, hogy háborús országban járunk.

Ez az idill azonban törékenynek bizonyult. Ahogy a távolba néztünk, tudtuk, hogy a fenyegetés ott van, közvetlenül előttünk. Mikolajiv felől először robbanások hangja ért el minket, majd később – ami nappal szokatlan volt – megszólaltak a szirénák. Nem sokkal utána a légvédelmi fegyverek tompa, de egyértelmű hangját is hallottuk. Az élmény így egyszerre volt felejthetetlen és nyomasztó. A tengerpart nyugalma és a háború közelsége olyan kontrasztot adott, amit nehéz szavakba önteni.

Odessza, a hotel óvóhelye #moszkvater

Odessza, a hotel óvóhelye
A szerző felvétele

Nem minden este volt bombázás vagy drón támadás Odesszában, de amikor igen, az borzasztó élmény volt. Nappal a város pezsgő, egy másik világ képét mutatja, éjszaka viszont teljesen más arcát láttuk. Drónok zúgását, fegyverek dörgését, robbanásokat hallottunk. A becsapódások után az ég vöröses-sárga fényben izzott, ami egyszerre volt lenyűgöző és félelmetes.

Ilyenkor nem lehetett pontosan tudni, mit kellene tenni, maradjunk a szobában, vagy menjünk lejjebb, biztonságosabb helyre. Az első éjszaka minden pillanat rémisztőnek hatott, a következőknél viszont – bármilyen furcsa – már kevésbé tűnt vészesnek. Az ember gyorsan hozzászokik a hangokhoz, még akkor is, ha tudja, hogy valódi veszélyt jelentenek. Az alagsori szobában a matracokon fekve minden zaj sokkal közelebbinek tűnt, mint valójában volt. A háború így vált kézzelfoghatóvá, nem a hírekben, hanem a saját mindennapjainkban.

Odessza #moszkvater

Odessza
A szerző felvétele

Odesszában sétálva hamar feltűnik, hogy a háború nyomai nem csak a hírekben léteznek. Egyik épület teljesen rendben van, a másik viszont úgy néz ki, mint ez a ház, kitört ablakok, leszakadt falak, üresen tátongó emeletek. Nem tudni pontosan, mikor érte találat, de a pusztítás egyértelmű.

Különös érzés volt, hogy közben az utcán zajlik az élet, autók mennek el, emberek rollereznek, mintha mindez természetes lenne. A kontraszt éles: a mindennapi nyüzsgés és a háború rombolása egyszerre van jelen. Ez az élmény világosan mutatta meg, hogy Odesszában a hétköznapok és a háború folyamatosan egymás mellett léteznek.

Shahed–136 kamikaze drón #moszkvater

Shahed–136 kamikaze drón
A szerző felvétele

Ez a kép egy lelőtt drón maradványát mutatja, kiállítva egy üvegdobozban, mögötte pedig egy kiégett páncélozott jármű látható. Az orosz-ukrán háborúban a drónoknak kiemelt szerepe lett: egyszerre használnak felderítő, célmegjelölő és támadó drónokat. Különösen hírhedtek az iráni gyártmányú Shahed–136 kamikaze drónok, amelyeket Oroszország nagy számban vet be. Ezek olcsóbbak, mint egy rakéta, de hatalmas pusztítást tudnak okozni, főleg energetikai infrastruktúrák és városi célpontok ellen.

Ukrajna az utóbbi időben szintén komoly drón programot indított, egyrészt védekezésre, másrészt támadásra is használják őket, például orosz olajfinomítók vagy katonai raktárak ellen. A drón háború egyik legfontosabb jellemzője, hogy folyamatosan változik. Mindkét fél igyekszik fejleszteni a technológiáját, a másik fél védelmét kijátszva.

A civilek számára a drónok a mindennapi élet egyik legnagyobb fenyegetését jelentik. A jellegzetes zúgásuk Odesszában és más ukrán városokban azonnal riadalmat kelt, mert sokszor csak másodpercek vannak hátra a becsapódásig. A kiállított roncsok ezért nemcsak katonai eszközök maradványai, hanem jelképek is, emlékeztetnek arra, hogy a háború modern hadviselése mennyire közel került a hétköznapi emberekhez.

Odessza #moszkvater

Odessza
A szerző felvétele

Odessza estefelé különösen szép arcát mutatta. A naplemente narancsos fénye bevilágította a teret, a régi épületek és a zászló fölött húzódó égbolt egyszerre volt nyugodt és felemelő. A színes zászlók és díszes lámpaoszlopok között sétálva olyan érzésünk volt, mintha a város erejét és eleganciáját egyszerre látnánk. Itt éreztük meg igazán, hogy Odessza nemcsak egy kikötőváros, hanem különleges hangulatú, élő közösség.

Lviv, Operaház #moszkvater

Lviv, Operaház
A szerző felvétele

Lviv volt a következő állomásunk, és egészen más képet mutatott Ukrajnáról, mint Kijev vagy Odessza. Két hónappal az odesszai látogatás után érkeztünk ide, és azonnal érezhető volt a különbség. Ez a város talán a „legukránabb” Ukrajnában. Az emberek többsége nem beszél oroszul, mindennapjaikban a nyelv, a kultúra és a hagyományok nagyon erősen kötődnek a nemzeti identitáshoz. A történelmi belváros az UNESCO világörökség része, gazdag építészete és pezsgő kávéházi élete pedig igazi közép-európai hangulatot áraszt.

Mégis, itt sem lehetett elfelejteni, hogy háborús országban járunk. Ottlétünkkor is volt drón támadás, amely párhuzamosan Munkácsot is érte. Bár a város igyekszik élni a maga hétköznapi életét, időről időre hirtelen áll meg minden. Egy-egy megemlékezés alkalmával egy perc csendre vált a tér, az utcák, és az emberek mozdulatlanul tisztelegnek. Ez a kettősség – a nyugodt, szinte békés városkép és a háború nyers valósága – Lvivben talán még élesebben mutatkozott meg, mint bárhol máshol Ukrajnában.

Odessza, a hotel teraszáról, reggel 4:30 fele #moszkvater

Odessza, a hotel teraszáról, reggel 4:30 fele
A szerző felvétele

Ez a kép egy hajnali drónt mutat az égen, 4:30-kor, egy reggeli támadás idején. A zúgásával együtt teljesen más világba visz át, ahol nem gondolkodsz, nem elemzel, csak a pillanatban vagy. Lefagysz, figyeled az eget, és érzed, hogy bármi történhet. Olyan élmény ez, amit könyvek, podcastek vagy videók soha nem tudnak átadni – csak akkor érted meg, ha mindezt átéled. Amikor a saját szemünkkel láttuk, és a saját fülünkkel hallottuk, hogy milyen egy drón az égen – az mindent megváltoztatott. Ilyenkor már nem hír, nem tartalom, hanem valóság, amit átélsz, és amitől más emberként mész tovább.

MEGOSZTÁS

#moszkvater

Hozzászólások kikapcsolva

  1. Bocsánat, de rákerestem a szerzőre, mert kíváncsi voltam az életkorára, és megerősítette a sejtésemet: huszonéveseink és harmincasaink már a nato-eu, youtube, tiktok, eu-konform tanerő bűvkörében szívják magukba a történelmet, és helyezik el magukat a világban. Olyan, mintha a szerző Odessza múltjáról semmit nem tudna a guglizáson túl: feltolult bennem a kérdés, hogy mely hagyományait őrzi a város a szerző szerint. Az oroszt vagy az ukránt. És, bocsánat, de nem furcsállta egy kicsit, hogy, saját elmondása alapján is, Odesszában mennyien beszélnek oroszul? Kényszerítették őket, hogy megtanulják? Vagy csak nem azért, mert oroszok? (Belegondoltam, hogy hasonló cipőben, ha Mo. sietne megvédeni a nemzettársait- amihez kevesek vagyunk, csak gondolatban tegyünk úgy, mintha-, és egy magyar-román háború közepén egy német/holland/eus tökmindegy újságíró Kolozsvárról tudósítana, vajon nem ugyanezzel az attitűddel tenné? Vajon nem Mo. lenne az agresszor?)

    • Nem furcsálta, mert lehet, hogy nem ért oroszul, ugyanis a NATO-ban a hivatalos nyelv az angol és a francia. Viszont hogy Lvovban a többség nem beszél oroszul azt kétlem, bár az utcán biztosan nem, persze lehet, hogy csak az emlékeimre hagyatkozom, mert amióta utoljára ott jártam felnőtt egy új generáció.

      Legutóbb 1986 május elején voltam Lvovban, kiszálltam a vonatból Leningrádból átutazóban, mert sokat állt a pályaudvaron, de a peronon kopejkákért főtt krumplit áruló bábuskák mind beszéltek oroszul. Az egyikkel össze is vesztem, mert szóvá tette hogy kilóg az ingem, de miért ne lógott volna ki, mikor egy perccel azelőtt ébredtem fel a nagy fékcsikorgásra, ajtónyikorgásra, meg hangoskodásra, örüljön hogy a gatyám rajtam volt, és más nem lógott ki.

      Azóta se kapcsolom fel este a villanyt, mert úgy világítok, mint a szentjános bogár, ugyanis egy héttel előtte történt Csernobil, ott jöttünk el mellette, de Lvov se úszta meg.

      Viszont a bábuskákról jut eszembe, hogy nemcsak én jártam így, mert egy orosz tévéműsorban az egyik sokcsillagos tábornok is panaszkodott rájuk, hogy amikor teljes harci díszben csilingelő kitüntetésekkel kiszállt a vonatból valamelyik állomáson, az egyik bábuska úgy b@szta le semmire se tekintettel, hogy még a pengős malac is elszégyelte volna magát tőle. A végén meg azt mondta bele a kamerába, hogy amíg ilyen bábuskái vannak az orosz rógyina mátuskának, addig Oroszország legyőzhetetlen – az ukrán bábuskák milyenek?

      Amúgy pedig szándékosan Lvovot írtam, és nem Lvivet, mert akkor azt úgy nevezték, de nem csak az oroszok, hanem idehaza is ez volt a város neve – magyarul. Legyen már annyi nemzeti büszkeségünk, hogy mi magunknak úgy nevezzük el a városokat, ahogy az nekünk megfelel, és nem változtatjuk meg politikai széljárásra, meg dipomáciai húzásra, mert én azt leszarom speciel. Persze Lemberg attól még lehetne, bár az németül van, hisz a város a monarchiában Ausztriához tartozott, viszont van annak ezer éves magyar neve, az még jobban megfelelne. Azzal azt is elkerülhetnénk, hogy mikor a lengyelek megint elfoglalják ismét átírjuk a nevét.

  2. Ezt a gyenge ukrán propagandaanyagot nem kellett volna publikálnia a portálnak, mivel az oldal színvonalát meglehetősen alacsony szintre degradálta!

    • Egyetértek!
      És hozzátenném: amúgy abban a kulturális örökségére oly büszke városban hova tűnt Katalin càrné szobra és ha igen, akkor vajon miért?

      • Katalin cárNŐ! CárNÉ csak fél évig volt az uralkodása kezdetén III. Péter cár feleségeként. Viszont mint a város alapítója tényleg megérdemel egy szép szobrot Ogyesszában, nem tudom miért távolították el, valószínűleg az a baja, hogy orosz volt, nesze neked kultúra, de inkább sovinizmus, történelem hamisítás és politika.

    • Ó, ez nem propaganda, csak az ukrán tesókat reklámozta, hogy mennyire szarnak a dolgokba, orosz stílus, nincs köztük vita!

  3. “2025 januárjának közepén indultunk el ukrajnai körútunkra, Kijevbe”

    Bámészkodni abba az ostromlott városba, amit naponta ér brutális drón és rakétatámadás?! Minden tiszteletem a halált megvető bátorságért, meg annak a több ezer nyugati politikusnak is hódolatom, akik évek óta sáskajárást tartanak Kijevben és szelfiznek az ottani főtéren. Persze a Viktor nem csinált ilyet, viszont azt sem láttam, hogy behúzta volna a nyakát, még a nyakkendője is szépen lógott, nem pedig himbálózott Zselé pulcsijával szemben.

    Merthogy nekem a médiából mindig az jön le, hogy az oroszok szétbombáznak mindent, a metrók és óvóhelyek tömve, a tűzoltók pedig a lángokat oltják, miközben éltes nagymamák a lakásukat és rokonaikat siratják. Naponta több száz drónt is küldhetnek, amiből egynek vagy néhánynak a becsapódásáról szólnak a hírek, azt sosem tudni, hogy a többivel mi lett, mindenesetre tuti, hogy civileket támad az orosz hadsereg.

    A Jútúbon több olyan csatorna van, habár az utóbbi hetekben már nem nézem, aminek az üzemeltetője azzal “szórakozik”, hogy naponta több órán keresztül vágatlanul felveszi videóra amikor megy a munkába, a boltba, vagy akárhova. Sokszor felszáll a buszra és filmezi a látnivalót, amin alig vannak romos házak, gyakorlatilag nincsenek, az emberek az utcán sétálnak és fagylaltoznak, a boltokban sorok nem kígyóznak, de drónokat sem mutattak vagy rakétadarabokat.

    Viszont ahogy látom a képeken ez Odesszában is így lehet, bár annyira azért nem merészkedek, hogy a parkban az üvegvitrin alatt bemutatott drónt múzeumi tárgynak tekintsem, vagy a lengyelek onnan lopták el? Merthogy károk, rombolások és áldozatok biztosan vannak, nem hiába alakították ki sebtében a luxus óvóhelyet a szállodában halált megvető bátorsággal, habár a strandon a napernyők és nyugágyak újaknak tűnnek, a robbanások nem tépázták meg.

    Persze én csak fotelharcos vagyok, és még a pezsgődurranásra is összerezzenek, forgolódnék is az ágyamban rendesen, ha lövöldöznének a közelben, az utcákon és a házak tetején pedig szirénáznának rendszeresen.

    Viszont hogy az oroszok miért teszik ezt, arról nem szólnak a hírek, mert a félelemtől és a haragtól eltekintve eredménye nem nagyon van, legalábbis a tévében, amit túl lehet élni egy kis szerencsével, mert nagy szerencse nem kell hozzá, még ha utána kialvatlan is az ember, remélem a körút résztvevői is hazatértek épségben.

    Persze az megrázó lehet, amikor “a saját szemünkkel láttuk, és a saját fülünkkel hallottuk, hogy milyen egy drón az égen – az mindent megváltoztatott”, a lényeg, hogy toljuk a félelmet, a kilátástalanságot és a pusztulást ezerrel, ami nem baj, mert ilyen is van, de hogy csak ilyen?

    Gázába mikor mennek el egy körútra, hogy az ottani helyzetről tudósítsanak, mert ahogy látom a tévében romokon és menekülteken kívül ott más nincsen, talán érdekelné az is az olvasókat. Habár azért Izraelben már Greta Thuberget is lecsukták, nem éppen veszélytelen vállalkozás, úgyhogy maradjunk csak Kijevnél, Odesszánál, Lembergnél meg a fagyinál, és élvezzük az ukrán demokráciát.

KAPCSOLODÓ CIKKEK

Ki tervezhetett gleiwitzi típusú provokációt Kalinyingrádban?

2026. nov. 22.
Ha feltételezzük, hogy Lengyelország valóban olyan hírszerzési információkhoz jutott, amelyek szerint ukránok beszivárgást terveztek Kalinyi...

Sencsen nem Jalta, de nem marad következmények nélkül

2026. nov. 21.
A sencseni hármas találkozónak szimbolikus jelentősége van. Egy olyan korszak végét jelzi, amikor a világnak csak egyetlen domináns hatalma ...

Sencsenben visszatért a nagyhatalmi diplomácia

2026. nov. 21.
A világ újrafelosztása elmaradt, nagy egyezmények sem születtek, ettől azonban Hszi Csin-ping, Donald Trump és Vlagyimir Putyin első hármas ...

LEGUTÓBBI CIKKEK

CÍMKÉK

© 2018-2026 - #moszkvater