//Túlélte a háborút, belehalt a békébe
Ruszlan Jamadajev 2005-ben #moszkvater

Túlélte a háborút, belehalt a békébe

MEGOSZTÁS

A harctéri parancsnokból lett dumaképviselő, de a Moszkva központjában lelőtt Ruszlan Jamadajev már nem élhette meg Csecsenföld felvirágzását

Ruszlan Jamadajev 2005-ben #moszkvater
Ruszlan Jamadajev (balra) 2005-ben
Fotó:EUROPRESS/AFP/Gutziev Said/Sputnik

Fáradtan léptem be az akkor még álló Rosszija szálló egyik emeleti bárjába. Aznap ez már a harmadik interjú volt, s ez Moszkvában néha az átlagosnál is megterhelőbb. Főleg, ha kedves emberekkel találkozunk, s errefelé akad belőlük bőven. Két tagbaszakadt testőr állta az utamat, pedig a szállóban „hazai pályán” voltak. Jamadajev azonban elém jött, s nyugtatásul megkérdezte, hogy mit kérek. „Amit Ön!” – vágtam rá azonnal, s biztos voltam benne, hogy teát iszunk. Az asztalhoz érve megrökönyödve azonban hozzátettem, „csak vodka nélkül”. Ekkor kezdtem megérteni, mit is jelent az iszlám Csecsenföldön, s ez a felismerés teljesen megváltoztatta az interjú menetét. Eltűnt közülünk a kultúrális szakadék, Jamadajev megnyílt, és a szó szoros értelmében beszélgetni kezdtünk. „Boldog lennék, ha tíz év múlva legalább úgy élnénk, mint az első háború előtt, amikor még nagy reményekkel vágtunk a szabad jövőnek. A jelenlegi állapotokból kiindulva mindez a két elvesztegetett évtized ellenére is komoly eredmény lenne” – érzékeltette az álmok viszonylagosságát már a beszélgetésünk elején a sokak szerint akkor nagy jövő előtt álló, ezidőtájt Csecsenföldet a dumában képviselő, a háborúk során a front mindkét oldalát megjárt Ruszlan Jamadajev. A csecsen harcosból lett politikussal 2005-ben beszélgettünk, a szép új világot, Csecsenföld felvirágzását azonban nem érhette meg. Beszélgetésünk után három évvel, 2008. szeptemberében Moszkva központjában szitává lőtték a Mercedesében. Így ez az interjú ma már történelem, kordokumentum, amely betekintést enged a két csecsen háború viszonyaiba.

– Az évtizedes öldöklés lassan már elhomályosítja az eredeti célokat. Milyen álmokkal, elképzelésekkel vágtak neki egykor lcskéria kikiáltásakor a függetlenségi harc újabb fejezetének?

– Ekkor még létezett, utolsó hónapjait élte a Szovjetunió, s Csecsenföld első embere ekkor a Mihail Gorbacsov által kinevezett helyi első titkár, Doku Zavgajev volt, aki alapvetően a szövetségi köztársaság státusának kivívásában gondolkodott. Erre minden alap meg is volt. Borisz Jelcin csapatának azonban ez az elképzelés nem nagyon tetszett és mindent megtettek Zavgajev megbuktatása érdekében. Ez sikerült is, és a hatalomba segítették a másik, Dzsohar Dudajev és Zelimhan Jandarbijev nevével fémjelzett oldalt. A moszkvai hatalmi játszmák e tekintetben tehát Csecsenföld sorsát is befolyásolták.

– Sokan úgy emlékeznek erre az időszakra, mint a káosz kezdetére. Valóban ilyen volt a helyzet?

– Ezt akkor egyáltalán nem így éreztük. Tele voltak az emberek lelkesedéssel, reménnyel és ez a hullám emelte a hatalomba Dudajevet is. Jobb életben bíztunk, elsősorban abban, hogy javulnak az életkörülmények. A munkanélküliség ugyanis a szovjet éra utolsó éveiben már nagyon érzékenyen sújtotta az embereket. Havonta 30 ezren hagyták el a köztársaságot és mentek főképp az orosz területekre dolgozni. Én is az Urálból – ahol építéseken dolgoztam – mentem haza, amikor kikiáltották Csecsenföld függetlenségét. Úgy éreztem ugyanis, hogy ott a helyem, segítenem kell. Arról álmodtunk, hogy a miénk lesz a legfejlettebb, a leginkább törvénytisztelő és a legstabilabb köztársaság a posztszovjet térségben. Úgy gondoltuk, hogy az elszakadás az egész nép javára válik. Az első időkben úgy is tűnt, hogy valóban jobbra fordul a sorsunk. A változások érezhetőek voltak, például mindenki ingyenes kenyér- és benzinjegyet kapott. Ezért 50 liter üzemanyagot adtak egy hónapban. Nem volt baj a közbiztonsággal sem, 1993-tól azonban alapvetően megváltozott a helyzet. Pedig úgy nézett ki, másképp alakul minden. Egyre szebb, gazdagabb lett az ország. Tele voltak a boltok török, emírségekbeli és máshonnan érkezett árukkal. Csecsenföldre járt vásárolni az egész Kaukázus. Kezdett magához térni a gazdaság. A banditizmus feléledése azonban kettétört mindent. A köztársaságba jöttek a börtönből szabadult fegyveres maffiózók, olyanok, mint Lobozanov, és ez kiélezte a belső viszonyokat. Dudajev egyre kevésbé uralta a helyzetet, egyre mélyült a válság. Gantamirov az elnök ellen fordult, a parlamentben egymásnak mentek, megkezdődött a torta véres felosztása. Az olaj és más lehetőségek megvadítottak mindenkit, és a köztársaság egyre inkább a kriminalitás mocsarába süllyedt.

– Ez azt jelenti, hogy a nyolcvanas évek végére a moszkvai alvilágot lényegében uraló csecsen maffia hazaérkezett?

– Azért azt nem gondolnám, hogy a csecsének uralták Moszkvát. Hiszen hol van ma ez a maffia? Szétverve, megsemmisítve és a börtönben. S kik váltak eközben milliárdosokká? Guszinszkij, Berezovszkij, Hodorkovszkij és a többiek. Ez az igazi maffia! Miközben minket üldöznek, ránk mutogatnak, mint a második világháborúban a zsidókra!

– Azért a moszkvai csecsenek közül is többen milliárdosok lettek, hogy csak Umar Dzsabrailov vagy Malik Szajdullajev nevét említsem… 

– Túloz. Legfeljebb milliomosokról van szó. Elképzelhető azonban, hogy ők is müliárdosok lehettek volna, ha nem csecsének.

– Álljunk meg egy pillanatra még magának a függetlenségnek a kivívásánál. Hogyan képzelték el az új berendezkedést, miként viszonyultak Oroszországhoz?

– Eleinte egyáltalán nem úgy gondoltuk, hogy teljesen függetlenedünk Oroszországtól, ez ugyanis teljesen irreális lett volna. Összekötött bennünket az infrastruktúra, a gazdaság, tehát sok minden. Hogy mást ne mondjak, Moszkvába jártunk fel vásárolni. Olyan szerződést akartunk kötni Oroszországgal, amelynek értelmében a fő dolgok, így például a hadsereg közös lett volna. Ez azonban Moszkvában sokaknak nem állt érdekében. A zavarosban ugyanis jobban lehet halászni, a legfőbb cél pedig ekkor Oroszország szétrablása volt.

– E tekintetben az érzékelhetően a törvényen kívüliség mocsarába süllyedő Csecsenföld kitűnő terepként kínálta fel magát nem csupán a helyi hatalom, hanem az orosz elit egy része számára is. Többen, köztük komoly elemzők magát az első csecsen háború kitörését is jelentős részben az ekkor Moszkvában dúló banditaháború egyfajta leágazásának, folyományának tartják. Miként látszott mindez belülről, Csecsenföldről?

– Ez a háború szintén nagyon sokaknak jött jól minden oldalon. Mondok egy példát. A Kelet-Németországból kivonuló szovjet csapatok fegyverzetét igencsak megdézsmálták azok, akiknek erre lehetőségük adódott. Tankok, páncélosok, helikopterek tűntek el kézen- közön, s a háborúban mindezt le lehetett írni veszteségként, legalizálni lehetett, hogy aztán ez az áru immár „kimosva” dollár százezrekért, milliókért cseréljen gazdát és kerüljön a válságövezetekbe, például a Balkánra.

– Emiatt, a Pavel Gracsov akkori védelmi minisztert érintő leleplezések miatt kellett meghalnia az újságíró Holodovnak is…

– S nem csak neki…

– A szép remények tehát hamar elillantak, s a csecsenek az oly várt jobb élet helyett egy véres háború közepébe csöppentek. Másokkal egyetemben ön is fegyvert fogott, és harctéri parancsnokként küzdött az oroszok ellen.

– Biztos voltam abban, hogy győzünk. Tudtam ugyanis, hogy igazunk van! Mi bármilyen áron megegyeztünk volna, csakhogy elkerüljük a háborút. Mi megelégedtünk volna a szövetségi köztársaság státusával. A háború azonban elkezdődött, s egyre több vér folyt. Az orosz társadalom demokratikus része azonban nem támogatta ezt az öldöklést. Higgye el, a katonákkal is megértettük egymást, ha kellett, még segítettünk is. Ez a háború ugyanis a többség számára érthetetlen volt. Nem bántottunk mi senkit, mégis lőttek bennünket. Szenvedett a bombáktól, a repeszektől mindenki, legyen csecsen avagy orosz.

– Csak véget ért azonban ez a háború is,s a haszavjürti béke után ismét felcsillant a remény. Az ország irányítását a csecsének vehették saját kezükbe, ezzel a lehetőséggel azonban nem tudtak élni. Miért?

– Aszlan Maszhadov becsületes választásokon lett elnök, nem volt azonban olyan karakán, ha úgy tetszik, államférfi, hogy a hadurakat – Baszajevet, Radujevet, Gelajevet – kordában tartsa. Elöntött mindent a bűnözés, s nem csupán külföldieket vagy oroszokat raboltak el lép- ten-nyomon, hanem csecseneket is. Jellemző, hogy az emberrablás valóságos iparággá vált. Ekkor vált igazán szembetűnővé az arab harcosok jelenléte is Csecsenföldön. Őket valójában Oroszország meggyengítésére, felbomlasztására küldték ide egyes erők. Gyorsan teret nyert a vahhabizmus is, s 1997-re már keményen rátelepedett az államra. Ahmad Kadirovval együtt kértük Maszhadovot, hogy legalább határolódjon el nyilvánosan az ügyet eszközként használó, önálló életre kelt Hattabéktól, Baszajevéktől, s a többit már mi elintézzük. Ő azonban ezt nem tette meg.

– Gondolom, ezért állt át a másik oldalra. Otthon ezért soha nem tartották árulónak?

– Először is ne felejtse el, hogy amikor én 1998-ban Samil Baszajev ellen fordultam, akkor Csecsenföldön nem voltak orosz katonák. Mi tehát a testvéremmel sehova sem álltunk át. Harcoltunk a vahhabiták ellen, és senki sem segített nekünk. Ekkor tört be Baszajev Dagesztánba, s kezdődött meg a második csecsen háború. Az oroszok megkerestek bennünket, tárgyaltunk velük és megegyeztünk. Ennek értelmében a saját területünket, Gudermeszt megtisztítottuk a szeparatistáktól.

– Normális, hogy csecsen csecsen ellen fordul?

– Nézze, én is olyan ember vagyok, mint ön vagy más, aki élni akar, élvezni az életet. Olyan, aki szeretne tanulni, autót, repülőt venni, síelni vagy éppen jó bort inni. Ezt azonban mások nem engedik.

– Bocsánat, jól értettem, bort inni? Tudom, hogy a csecsenföldi iszlám vallásgyakorlat e tekintetben elég megengedő, most értem azonban meg igazán, miért fogadták olyan ellenségesen a köztársaságban megjelenő vahhabitákat…

– Nézze meg Afganisztánt a tálibok idején, vagy Csecsenföldet a vahhabiták tombolásakor. Mit tettek az emberekkel? Kidobatták a rádiót, televíziót… A kőkorszakba vetették vissza a társadalmat.

– Úgy látom, alapjában ez terelte a front másik oldalára a második háborúban…

– Igen, ez az eszeveszettség a legfontosabb okok között volt. Nem lehet ugyanis egy néppel ezt tenni! Mi normálisan akarunk élni! Demokratikusan. Aki akar, imádkozik, aki nem, az nem. Ha megkívánok egy pohár bort, akkor megiszom. Erre ezek mit tettek? Ha valaki ivott, 40 botütést kapott, s bebörtönözték. Normális ez?

– A régi harcostársak útjai tehát itt végleg elváltak. Előtte hányszor találkozott Aszlan Maszhadowal?

– Legalább tízszer.

– Milyen embernek tartotta?

– Többé-kevésbé becsületesnek, ám túlságosan puhának, mondhatni gyávának. Olyan, aki 25 évet szolgált a szovjet hadseregben. Hangsúlyozom, szolgált és nem vezetett! Nem is lett belőle államférfi. Ha igazi elnök lett volna, egykettőre kitekeri a banditák, Baszajev és Hattab nyakát. Én államfőként ezt tettem volna, és elviszem a fejüket Jelcinnek. Az első háború utáni határozatlanságával káoszba sodorta, bűnbarlanggá tette Csecsenföldet, így a mai helyzet kialakulásáért súlyos felelősség terheli. Maszhadov gyenge volt, s jobban járt volna mindenki, ha nem ezt az utat választja, s elmegy, mondjuk Belaruszba nagykövetnek.

– Ez a hajó azonban elment. Maszhadovot likvidálták. Ez milyen következményekkel járha t?

– Nézze, egyértelmű volt, hogy a nemzetközi terrorizmussal összefonódott szeparatisták politikai zászlóként tartották maguk előtt Maszhadovot. Valójában azonban csupán az orosz ellenesség kötötte össze ezt a két embert. Halálával a csecsen lakosság fellélegezhet, Baszajevéknek pedig komoly gondjaik lesznek a nemzetközi politikai és pénzügyi támogatás további megszerzésével. Maszhadov halála ugyanis lényegesen megnehezíti a dolgukat. Ez a tény tehát a köztársaság stabilizálódása felé hat.

– Nem gondolja, hogy éppen ellenkezőleg, megerősödik a bosszúvágy és újabb véres terrorakciók várhatók?

– Mint Beszlan példája is mutatta, ez már nem ettől függ. Baszajevék mindenre képesek. Maszhadov kiesésével azonban nehezebben juthatnak támogatáshoz.

– Nyugaton sokan vélik úgy, hogy Maszhadov halálával a tárgyalások esélye is a múlté…

– Ennek soha nem volt esélye. Maszhadovnak egyrészt már eleve nem volt befolyása a szeparatis- tákra sem, másrészt, aki tárgyalásokra biztatott, az az exelnök címét azért meg tudta volna adni?

– Ebből is látszik, az igazi nagy hal Samil Baszajev. Róla mit tart?

– Eleve harcosnak született, akinek életeleme az öldöklés. Ő a háborúban érzi otthon magát. Ezért ment el annak idején Abháziába is. Ehhez jön, hogy egy, a Kaszpi-tengertől a Fekete-tengerig terjedő kalifátus álmát kergeti.

– S amikor együtt harcoltak, akkor is ezeket gondolta róla?

– Nem tudtam, hogy ilyen rossz ember. Az elején nem is látszott annak. Ahogy azonban megerősödött, kimutatta a foga fehérjét. Mint az alacsony emberek általában, ő is szeret uralkodni. Ráadásul a nemzetségében is benne van ez a vadság.

– Ez a vadság azonban, mint azt Beszlan példája is mutatta, még okozhat gondot. Sokan mondják, hogy ez ellen a leghatékonyabb fegyver az élet normalizálása, a helyzet stabilizálása. Az újjáépítést azonban nehezíti, hogy a korrupció miatt az erre szánt pénzek legfeljebb 30 százaléka jut el valóban Csecsenföldre. Hogyan állnak ezen a fronton?

– A feladatokat nagyjából ugyanígy látom, de hetven év terhes örökségét nem könnyű levetni magunkról, így a korrupció visszaszorítása sem megy egyik napról a másikra. Mint ahogy egy ilyen évtized után az újjáépítés is hatalmas erőfeszítéseket igényel. Tisztában vagyunk azonban azzal, hogy a háborúval szemben az élet alternatíváját kell felmutatnunk, hiszen például ahol az emberek rosszul élnek, ott mindig találni olyat, aki pár száz dollárért bármit felrobbant. Ezért a gazdaság fellendítése, az élet normalizálása első számú feladat. Ahogy a választóimnak mondani szoktam, Baszajev a Kaszpi-tengertől a Fekete-tengerig terjedő kalifa- tust ígér, míg én a Balti-tengertől a Csendes-óceánig a jobb élet, a tanulás, a kereskedés és az utazás lehetőségét kínálom.

RUSZLAN JAMADAJEV a gudermeszi törzsi-nemzetségi csoport (tejp) tagjaként közel állt az exmuftiból lett elnök, a meggyilkolt Ahmad Kadirov klánjához. lcskéria kikiáltása, a Szovjetunió felbomlása az Urálban éri, ahol építkezéseken dolgozik, a hírre azonban azonnal hazatér szülőföldjére. Az első csecsen háborúban Dzsohar Dudajev oldalán harcol a szövetségi csapatok ellen. A ’90-es évek utolsó harmadában látványossá vált vahhabita térnyerés szembefordítja Baszajewel és Maszhadowal, s a második háborút már ellenük harcolja végig. Az ő és testvére vezette egység nevéhez köthető Gudermesz megtisztítása a szeparatistáktól, 2001-től pedig már a csecsenföldi katonai kommendáns helyetteseként vesz részt a helyzet stabilizálásában. A 2003-as dumaválasztások után az Egységes Oroszország soraiban Csecsenföld képviselője az orosz alsóházban, a párt csecsenföldi elnöke. A külügyi bizottság tagja. Ahmad Kadirov csecsen elnök meggyilkolása után felmerült a neve az esélyes utódjelöltek között is, s 127 ezer aláírást gyűjtenek össze a támogatására, ő azonban eláll a megmérettetéstől. Megfigyelők szerint ez az ugrás akkor túl nagy lett volna számára, ám utalva arra, hogy ezután beiratkozott az orosz elnök mellett működő államigazgatási főiskolára, szép jövőt jósoltak neki. Ezt csak alátámasztotta, hogy Putyin elnök az Oroszország Hőse címmel tüntette ki. A szépen felfelé ívelő karriert azonban derékba törte a 2008-ban ellene elkövetett merénylet. Moszkva központjában lelőtték. Gyilkosait 20, 15 és 14 év szabadságvesztésre ítélte a moszkvai városi bíróság, de a perben nem derült ki, hogy mi volt a gyilkosság indítéka, illetve hogy nem bérgyilkosság történt-e. Nem sokkal később Dubajban meggyilkolták testvérét Szulimot is. Mindkét gyilkosságot Ramzan Kadirov csecsen elnökkel hozták összefüggésbe. A második gyilkosság után a legfiatalabb Jamadajev fivér Isza bocsánatot kért Kadirovtól, és a két klán békét kötött.
MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.