„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Dmirij Trenyin írása a #moszkvater.com-on
„Trump vezetése alatt Washington nem visszavonul, hanem erőt gyűjt és fókuszál”
Fotó:EUROPRESS/Mandel NGAN/AFP
Milyen örökséggel szakít Trump?
A védelmi stratégiában a Pentagon elveti a „szabályokon alapuló világrend” filozófiáját, amelyet Trump politikai ellenfelei képviseltek, és ezzel párhuzamosan távolságot tart a nemzetközi jog elveinek követésétől is. A stratégia végleg szakít a liberális „nemzetépítés” ideológiájával, amely korábban a „rezsimváltásokra” és idegen társadalmak nyugati mintájú átalakítására irányult. Mivel a gyakorlatban a rezsimváltásokat követő nemzetépítés „végtelen háborúkhoz” vezetett – amilyen a húszéves afganisztáni kudarc is volt –, az ilyen típusú hadjáratokat doktrinálisan elutasítják.
„Ezek az irányváltások logikusan vezetnek oda, hogy az Egyesült Államoknak mérsékelnie kell a globális ambícióit, amelyek a jelenlegi multipoláris világban már fenntarthatatlanok”
Felismerve az erőforrások koncentrálásának szükségességét, és az „Amerika az első” elvből kiindulva, a Trump-féle Pentagon lemond a szövetségesek iránti túlzott kötelezettségvállalásokról, amelyek Washington szerint káros függőséget eredményeztek. A szövetségeseknek így több feladatot és nagyobb anyagi terhet kell vállalniuk, anélkül, hogy ezért cserébe több jogot vagy nagyobb döntési szabadságot kapnának.
Mit kínál Washington cserébe?
A Pentagon stratégiája a „józan észre” hivatkozik, ám valójában a „történelem legnagyobb nemzetének” nyers erőfölényére épít. Washington célkitűzése az „erőn alapuló béke”. A megközelítés tisztán hatalmi logikát követ. A dokumentumból látványosan hiányoznak a „demokrácia” és a „Nyugat” hagyományos ideológiai hívószavai.
„Washington nem az izolacionizmus felé hajlik. Az amerikai intervencionizmus csupán formát vált, a hegemónia pedig új földrajzi kereteket keres. Bár elismerik a multipoláris valóságot – Kína és Oroszország felemelkedését –, az Egyesült Államokat továbbra is az elsődleges globális pólusként definiálják, amely képes akaratát bárki másra rákényszeríteni”
A liberális „rezsimváltás” és a társadalmi mérnöki munka korszaka leáldozott, de a politikai vezetések erőszakos eltávolítása (Venezuela, potenciálisan Irán) vagy gazdasági fojtogatás útján történő megdöntése (Kuba) továbbra is az eszköztár része. Sőt, ezeket nemcsak megengedettnek tekintik, hanem aktívan gyakorolják vagy tervezik is.
„Ez Trump sajátos értelmezése a <többpólusú világról>”
Trump és csapata számára az ideológia lényegtelen, ha nagyhatalmi ellenfelekről van szó, ám döntő jelentőséget nyer a szövetségeseknél. Tőlük elvárják Washington példájának és politikájának feltétlen követését. A szövetségesek „fegyelmezésének” és politikai korrekciójának fő eszköze pedig a vámpolitika lett.
„A kimerítő, hosszú háborúk elutasítása egyáltalán nem jelenti a fegyveres konfliktusok elvi elvetését – nem véletlen a Védelmi Minisztérium szimbolikus átnevezése Háborús Minisztériummá”
Második hivatali idejének első évében Trump több ízben rendelt el korlátozott katonai műveleteket világszerte. Ezek a támadások – rakéták és légibombák tömeges bevetésével – a területfoglalás és megszállás elkerülése mellett mértek csapást olyan célpontokra, mint Afganisztán, Venezuela, Irán, Jemen, Nigéria és Szíria.
A prioritások áthangolása
A nemzeti terület biztonsága minden állam legfőbb prioritása. A Pentagon új stratégiájában ez az alapelv tovább erősödött. A nyugati félteke – azaz az Egyesült Államok közvetlen geopolitikai környezete – biztonsága immár elválaszthatatlan az Egyesült Államok katonai biztonságától. Trump „Monroe-doktrína 2.0” irányvonala az amerikai katonai dominancia abszolút helyreállítását hirdeti meg az amerikai kontinensen. Ez a hegemónia kiterjed a kulcsfontosságú stratégiai pontok teljes ellenőrzésére, így a Panama-csatornára, a Mexikói-öbölre és Grönlandra egyaránt. Washington kategorikusan tiltja a régión kívüli hatalmak katonai jelenlétét vagy befolyásszerzését, ami egyértelműen Kína gazdasági terjeszkedése (az „Egy övezet, egy út” kezdeményezés) ellen irányul Latin-Amerikában.
„Tavaly Washington viszonylag könnyen szorította ki a kínai vállalatokat a Panama-csatorna igazgatásából, az év eleji venezuelai katonai akció pedig szintén a kínai érdekek ellen irányult”
Jelenleg Washington arra törekszik, hogy a venezuelai vezetést a szolgálatába állítsa, vagy egy proamerikai kormánnyal váltsa fel. Ezzel párhuzamosan Kuba energetikai blokádjára készülnek a havannai kormány megdöntése érdekében, visszakényszerítve a szigetet abba a befolyási övezetbe, amelyből 1959-ben kilépett. Hasonlóan nehéz idők várnak a nicaraguai és a kolumbiai kormányra is.
„Dániára és az európaiakra gyakorolt nyomás révén Washington már megszerezte a stratégiai ellenőrzést Grönland felett, ami létfontosságú a <Golden Dome> (Arany Kupola) rakétavédelmi rendszer kiépítéséhez”
Kanadát a Kínával fenntartott gazdasági kapcsolatai korlátozására kényszerítik, miközben Trump nyíltan provokálja Ottawát a két ország egyesülésének gondolatával, Scott Bessent pénzügyminiszter pedig az olajban gazdag Alberta tartomány szeparatizmusát szítja.
Kína visszatartása és az indiai-óceáni térség
„Az amerikai kontinens feletti teljes kontroll után a második prioritás Kína feltartóztatása”
Washington igyekszik egy számára kedvező erőegyensúlyt fenntartani az indiai-óceáni és csendes-óceáni régióban, ahol a globális GDP több mint fele koncentrálódik. A stratégia szerint a hazai gazdaság jóléte és a birodalom jövője közvetlenül e térség feletti geopolitikai dominanciától függ.
„A cél Peking elrettentése”
Meg kell akadályozni Tajvan egyesítését és Kína kitörését az „első szigetvonalon” túlra. Bár a Trump-adminisztráció hangoztatja, hogy elkerülné a közvetlen konfrontációt, kizárólag erőpozícióból hajlandó tárgyalni Pekinggel, ez a megközelítés azonban aligha lesz elfogadható Kína számára.
A szövetségesek és az „orosz fenyegetés” kezelése
„A stratégia harmadik prioritása a védelmi terhek áthárítása a szövetségesekre”
Európa súlyának csökkenésével párhuzamosan Washington korlátozza segélynyújtását, miközben elvárja a katonai kiadások GDP-arányos 5 százalékra emelését. A szövetségesektől elvárják a feltétlen politikai hűséget és a fegyvervásárlásokat, cserébe viszont nem kapnak stratégiai autonómiát. A NATO megmarad, de elveszíti az 1950-es évek óta élvezett kitüntetett szerepét az amerikai katonai tervezésben.
„A nemzetvédelmi stratégia ugyan említi az <orosz fenyegetést>, ám annak súlyát nemcsak a hidegháború időszakához, hanem a Biden- és Obama-adminisztrációkhoz képest is jelentősen mérsékelték”
Oroszországot a szöveg már nem tekinti az Egyesült Államok számára közvetlen és aktuális veszélynek. Ugyanakkor – a nemzetbiztonsági stratégiával ellentétben – ezt a fenyegetést „állandónak” minősítik, de kizárólag a NATO keleti szárnyának országaira vonatkoztatva.
Az amerikai dokumentum orosz fordításában a fenyegetés „szabályozhatóként” szerepel, ám valójában nem a fenyegetés kézben tarthatóságáról (ki és hogyan szabályozná?) van szó. A Pentagon logikája szerint a NATO-tagállamok – általános US-amerikai támogatás mellett – képesek önállóan is megbirkózni ezzel a kihívással, amennyiben (saját költségükön) megerősítik védelmi képességeiket.
„Washingtoni elemzők szerint Oroszország az erőforrások hiánya miatt nem válhat az egész európai szubkontinens hegemónjává, ami a hidegháborús félelmek ukrajnai háború során újjáélesztett változata”
Az Egyesült Államok célja tehát egyértelmű, az Oroszországgal való szembenállás felelősségét és terheit áthárítja európai szövetségeseire, hogy saját erejét a fő stratégiai ellenfélre, Kínára összpontosíthassa.
Irán és Észak-Korea: két eltérő válaszstratégia
„Iránnal szemben Washington fellépése kíméletlen”
A Pentagon kategorikusan kijelenti, hogy nem tűri el a nukleáris program újraindítását, pláne nem a fegyvergyártást. Ebben a felállásban Izraelt „példás szövetségesként”, az Ábrahám-megállapodásokban részt vevő arab államokat pedig a regionális erőegyensúly kulcspartnereiként kezelik. Miután tavaly US-amerikai csapások érték az iráni nukleáris létesítményeket, 2026 elejére egy újabb, átfogó támadás tervei körvonalazódnak Teherán ellen.
Ezzel szemben Észak-Koreát, amely már rendelkezik az Egyesült Államok területét is elérni képes nukleáris rakéta arzenállal, Washington kész tényként kezeli. Bár Phenjan közvetlen fenyegetést jelent, Washington a védekezés felelősségének oroszlánrészét itt is Szöulra hárítja. A Koreai-félszigeten állomásozó US-amerikai kontingenst pedig már nem csupán elrettentésre használják, hanem funkciójukat kiterjesztve egy lehetséges Tajvan körüli válságra tartalékolják őket.
„Észak-Korea példája így rendkívül veszélyes üzenetet közvetít a világ felé. A stratégia cinikus logikája szerint jelenleg egyedül a nukleáris fegyver birtoklása nyújt valódi garanciát és védelmet az amerikai katonai beavatkozással szemben”
Mit jelent mindez Oroszország számára?
Washington nem csupán elméleti síkon, hanem a nyers reálpolitika szintjén is arra törekszik, hogy Trump vezetése alatt megfordítsa az elmúlt két évtized hanyatló tendenciáit. Az amerikai stratégia deklarált célja a nemzeti hatalmi alapok radikális megerősítése, a nyugati félteke teljes ellenőrzés alá vonása – mint geopolitikai hátország –, valamint a szövetségesi rendszer „optimalizálása”. Ez utóbbi a Washington részéről túlzottnak ítélt támogatások megvonását és a partnerek hatékonyabb, az US-amerikai érdekeknek alárendelt mozgósítását jelenti.
„Mindez nem csupán a hegemónia átalakítása, hanem határozott kísérlet annak globális restaurációjára”
Trump „többpólusúsága” ugyan kénytelen elismerni olyan nagyhatalmak létét, amelyek nem állnak közvetlen washingtoni kontroll alatt – mint Kína vagy Oroszország -, de feltételezi, hogy ezek a szereplők önként alávetik magukat az amerikai fölénynek. Washington elvárása, hogy az egyéb pólusok „maradjanak a kijelölt kereteken belül”, és tanúsítsanak „ésszerű” önmérsékletet. Ez lényegében a „békés együttélés” képlete – de kizárólag Amerika feltételei szerint. Ennek jegyében, miközben Washington a teljes nyugati féltekét saját exkluzív befolyási övezetének tekinti, esze ágában sincs elismerni Kína biztonsági érdekeit Tajvan kapcsán.
„A következtetés egyértelmű. Az új stratégia nem az egyenjogúságon alapuló partnerséget kínálja, sem Kína, sem Oroszország számára”
A stratégiai stabilitás alkonya
A Washington és Moszkva közötti stratégiai stabilitás, amely több mint fél évszázadon át a globális nukleáris rend alapköve volt, látványosan háttérbe szorult a Nemzetvédelmi Stratégiában. Bár a dokumentum érinti a témát, és vélhetően a készülő Nukleáris Politikai Felülvizsgálat is foglalkozik majd vele, maga a „stratégiai stabilitás” szakkifejezés mindössze egyszer bukkan fel a szövegben – és akkor is kizárólag az USA–Kína viszonylatban.
„Minden jel arra mutat, hogy Washington – elvetve a korábbi korlátozásokat – szabad kezet kíván kapni stratégiai fegyverarzenáljának modernizálásában és fejlesztésében”
A Washington és Moszkva közötti fegyverzetellenőrzés több évtizedes története válaszúthoz érkezett. Február 5-én lejár a START-3 szerződés, és vele együtt megszűnik a két nukleáris szuperhatalom közötti utolsó formális gát is.
Stratégiai teendők: Útmutató az orosz válaszhoz
Abból kell kiindulnunk, hogy a belátható jövőben még egy esetleges ukrajnai rendezés után is az Egyesült Államok marad Oroszország legfőbb geopolitikai ellenfele. Naivitás lenne „új Jaltában” vagy a befolyási övezetek békés, kölcsönös elismerésében reménykedni.
„Trump vezetése alatt Washington nem visszavonul, hanem erőt gyűjt és fókuszál”
Bár Washington stratégiája elismeri Oroszország katonai, kiber- és űrhatalmi képességeit, továbbra sem tekinti Moszkvát egyenrangú félnek. A pragmatikus együttműködés csupán szűk keresztmetszetű részterületekre korlátozódhat, így az orosz politika alapköve tehát továbbra is a nukleáris elrettentés marad, amelynek hitelességét minden eszközzel fokoznunk kell.
Az USA-amerikai hatalom hanyatlását nem szabad eltúlozni, ám a hegemónia gyengülése objektív tény. Trump kísérletei a folyamat megállítására akár ellentétes eredményt is hozhatnak, hiszen a „Trump-forradalom” kíméletlen belső ellenállásba ütközik. A 2026-os időközi választások után a belpolitikai küzdelmek várhatóan tovább éleződnek, a 2028-as elnökválasztás kimenetele pedig teljesen kiszámíthatatlan. „
A Trumppal kötött megállapodások így eredendően törékenyek”
Egy utód ugyanis bármikor érvénytelenítheti azokat, és Washington bármikor újra aktiválhatja az ideológiai hadviselés teljes arzenálját.
Belső stabilitás és az európai irányvonal
Oroszország léte és biztonsága mindenekelőtt a belső stabilitástól és a társadalmi kohéziótól függ. Az állami berendezkedés és az ideológiai alapok megszilárdítása abszolut prioritás, mivel bármilyen politikai átmenet vagy belső bizonytalanság olyan sebezhetőséget teremt, amelyet az ellenfél könyörtelenül ki fog használni.
„Bár Washington a második vonalba húzódik vissza Európában, ez azonban nem jelenti a NATO-konfrontáció végét. Európa ma ellenségesebb Moszkvával szemben, mint a hidegháború óta bármikor”
Anélkül, hogy belemerülnénk egy kimerítő és fenntarthatatlan hagyományos fegyverkezési versenybe, olyan aszimmetrikus stratégiát kell folytatnunk, amely a nukleáris és geopolitikai elrettentés erejével közvetlenül Washington európai szövetségeseit veszi célba. Ebben kulcsszerepe van az Oroszország és Belarusz közötti katonai integráció radikális mélyítésének. Hosszú távon Washington távolodása Európától belső feszültségeket szülhet a NATO-n belül, ezért Moszkvának készen kell állnia, hogy ezeket rugalmas és találékony diplomáciával a maga javára fordítsa.
Globális stratégiai partnerségek és az Északi-sarkvidék
„Oroszország nemzeti érdekei közvetlenül ütköznek a Washingtoni expanzióval az Északi-sarkvidéken”
Ebben a térségben – különös tekintettel az Északi Flotta védelmi képességeire – elengedhetetlen az északi védelmi infrastruktúra radikális megerősítése. Fel kell készülnünk a légi és űrbéli – ballisztikus rakéták, robotrepülőgépek és drónrajok – támadások elhárítására, hogy szavatoljuk az Északi-tengeri útvonal, mint alternatív globális kereskedelmi folyosó teljes körű sérthetetlenségét és orosz ellenőrzését.
„Globális szinten a Kínával fenntartott katonai-stratégiai partnerség marad az orosz biztonsági architektúra sarokköve Eurázsiában”
Ez a tengely nem csupán elrettentő erővel bír, hanem jelentősen megerősíti Moszkva alkupozícióit Washingtonnal szemben is.
Regionális fókuszpontok
Közel-Kelet: Pekinggel szoros koordinációban kell dolgoznunk Irán katonai potenciáljának stabilizálásán. Egy erős Teherán az előfeltétele a regionális stratégiai egyensúly fenntartásának és a washingtoni hegemónia korlátozásának.
Latin-Amerika: Gazdasági és politikai védőernyőt kell biztosítanunk Kubának, hogy hatástalanítsuk a washingtoni destabilizációs kísérleteket és a szigetország gazdasági fojtogatását.
Az érzékeny pont: Az amerikai beavatkozások ára
„Végezetül stratégiai előnyként kell kiaknáznunk azt a tényt, hogy az Egyesült Államok rendkívül érzékeny a katonai kalandjai során elszenvedett veszteségekre”
Még a viszonylag csekély emberi vagy anyagi áldozat is súlyos politikai és pszichológiai sokkot okozhat Washingtonban, ami belpolitikai válsághoz vezethet. Emiatt az US-amerikai intervenciók célpontjainak nyújtott hatékony és időbeni támogatás a leghatékonyabb eszköz Washington globális agresszivitásának mérséklésére.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
