„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
„A trumpi értelemben vett nagy deal elmaradt, a megállapodások csak az utóbbi időszakban a két ország gazdasági kapcsolatában beállt károkat enyhítették. A már Trump beiktatása előtt is fennálló, stratégiai jelentőségű kérdések pedig továbbra is eldöntetlenek maradtak”
Fotó:EUROPRESS/Evan Vucci/POOL/AFP
Donald Trump ugyan nem üres kézzel távozott Pekingből, azonban igazán jelentős eredményeket sem tudott felmutatni. Trump pekingi útjára a két ország kapcsolatának elmérgesedése közepette került sor. Kína megtiltotta az ország vállalkozásai számára, hogy figyelembe vegyék az iráni olaj vásárlása miatt amerikai szankciókkal sújtott kínai olajcégek elleni intézkedéseket. Eközben Washington nem csak azzal vádolja Pekinget, hogy olajat vesz Teherántól, de azzal is, hogy műhold felvételekkel segítette annak amerikai bázisok elleni támadásait, és fegyverek szállítását készíti elő Iránba.
„Mindez csak rárakódik a két ország különféle kérdések miatt egyébként is feszült kapcsolatára”
Trump vámjaira Peking a Boeinggel és az amerikai szójabab termesztőkkel szembeni intézkedésekkel válaszolt, miközben a két ország közötti számítástechnikai versengést kísérő korlátozások is a kalapban vannak még. Utóbbiak lényege, hogy míg az Egyesült Államok – és szövetségese, Tajvan – kontrollálja a legfejlettebb technológiákat és megpróbálja korlátozni Kína ezekhez való hozzáférését, a kelet-ázsiai ország domináns pozícióban van számos olyan nyersanyag – például ritkaföldfémek -kitermelése és feldolgozása terén, amelyek elengedhetetlenek a legfejlettebb technológiák gyártása során, így válaszlépésekkel tud élni ezen a területen (is).
„Arra, hogy Irán mellett, vagy akár előtt az amerikai-kínai gazdasági kapcsolatok jelentették a találkozó központi témáját, utal a Trumpot elkísérők névsora is”
Az elnökkel együtt ugyanis nemcsak politikai vezetők – Marco Rubio külügy-, Pete Hegseth védelmi és Scott Bessent pénzügyminiszter – utaztak Kínába, de az amerikai üzleti élet több vezető alakja, így többek között Elon Musk (Tesla), Tim Cook (Apple), Larry Fink (BlackRock) és az Nvidiát vezető tajvani-amerikai üzletember, Jensen Huang is.
Bár elviekben a két fél megállapodott az amerikai agrárszektor termékeinek kínai importjáról, sőt – megfordítva az elmúlt évek csökkenő tendenciáját – Kína az eddigieknél nagyobb mértékben vásárolhat majd amerikai kőolajat is, konkrét részletek nem derültek ki. A Boeing repülőgépeivel kapcsolatos bejelentés, miszerint Kína 200 gépet vásárolhat, ez a szám pedig a jövőben 750 darabra nőhet, olyannyira alulmúlta a várakozásokat, hogy a hírre a vállalat részvényeinek értéke zuhanni kezdett.
„A trumpi értelemben vett nagy deal elmaradt, a megállapodások csak az utóbbi időszakban a két ország gazdasági kapcsolatában beállt károkat enyhítették. A már Trump beiktatása előtt is fennálló, stratégiai jelentőségű kérdések pedig továbbra is eldöntetlenek maradtak”
Ahhoz képest, hogy a találkozó előtt az iráni háború, pontosabban a Hormuzi-szoros helyzete volt a várt központi téma, ezzel kapcsolatban semmi újat nem tudtunk meg. Bár az amerikaiak szinte sikerként közölték, hogy Kína is egyetért abban, hogy a szorost mielőbb meg kell nyitni, az áthaladás biztonságos és ingyenes kell legyen, Irán pedig nem rendelkezhet atomfegyverrel, nem újdonság, hanem Peking következetes álláspontja a konfliktus alatt. Nem világos, hogy Kína a tárgyalások eredményeként bármiféle nyomást kívánna gyakorolni Iránra annak érdekében, hogy az engedjen az amerikai követeléseknek.
Márpedig az iráni háborúval Washington olyan helyzetbe kormányozta magát, amiből nem világos, hogyan tudna jelentős erőforrások ráfordítása nélkül jól kijönni. Tény persze, hogy a szoros lezárása Kína számára is előnytelen. Az öbölmenti országok nem csupán Kína elsődleges kőolaj- és földgáz beszállítói, de egyikét jelentik a leginkább növekvő exportpiacainak is. Az amerikaiak szövetségeseit – beleértve a távol-keletieket is – azonban Kínánál is kényelmetlenebbül érinti a jelenlegi helyzet, amely középtávon az amerikai gazdaságot is recesszióval fenyegeti. Az utóbbi időszak elemzései eléggé lesújtóak Amerika iráni kilátásait illetően. Az ismert történész, a háború elején még optimista Niall Ferguson patthelyzetről, a Trump akcióival szemben mindvégig kritikus geopolitikai elemző, Robert Kagan egyenesen sakkmattról és totális vereségről írt a napokban.
„Ha az amerikai elnök abban is bízott, hogy Kína lehet a helyzet kulcsa, hiszen maga is érdekelt a szoros megnyitásában, és Teheránra is képes lehet nyomást gyakorolni, akkor egyelőre ennek nem látni jelét”
Washington a félidei választások miatt nem tud visszavonulót fújni, éppen e választások miatt azonban katonai jelenlétét sem fokozhatja drasztikus mértékben, hiszen a háború elutasítottsága már így is magas. Viszont túl sokáig az időt sem húzhatja a válság gazdasági következményei miatt. Egyelőre pedig nem világos, hogy Irán, amelynek hatalmi gépezete a jelentős veszteségek ellenére is egyben maradt, megőrizte rakéta- és drón készleteinek jelentős részét, és ellenőrzést gyakorol a Hormuzi-szoros forgalma felett, miért sietne engedni az amerikai követeléseknek. Bár Teherán sem húzhatja a háborút a végtelenségig, hiszen az országban már így is elszabadult az infláció, a szoros lezárása pedig az iráni exportot és importot is súlyosan érinti, az amerikai-izraeli támadás brutalitása miatt az iráni vezetőknek vesztenivalója se nagyon maradt. Tisztában vannak vele, hogy a tárgyalások esetén is bármikor lecsaphatnak rájuk, országukra pedig háború nélkül is gazdasági kivéreztetés vár, ha nem sikerül kivívniuk a szankciók feloldását.
„Oroszország számára a jelenlegi helyzet kedvező, Kína számára pedig, ha előnyösnek nem is mondható, de hosszú távon mindenféleképpen jobb, mint egy amerikai ellenőrzés alá visszakerülő Irán. Így nehéz lesz lezárni a háborút”
Trump pekingi látogatásának témái közül a várakozásokkal ellentétben végül nem is a gazdasági kérdések vagy Irán kapták a legnagyobb figyelmet, hanem Hszi Csin-ping Tajvannal kapcsolatos kijelentései. A kínai elnök már-már fenyegető, de legalábbis figyelmeztető jelleggel beszélt arról, hogy a sziget kérdése akár a két ország összeütközéséhez vezetett, és felvetette annak kérdését, hogy el tudja-e kerülni a két ország Thuküdidész csapdáját. Ez a kifejezés az olyan történelmi helyzetekre utal – a görög történetíró peloponnészoszi háborúról írott műve nyomán -, amikor egy nagyhatalom megrémül egy új, felemelkedőben lévő hatalom megerősödésétől, ez pedig kettejük összecsapásához vezet. A kifejezés különösen Graham Allison magyarul Háborúra ítélve címmel megjelent könyve nyomán vált népszerűvé, amelyben a Clinton idején a védelmi minisztérium tisztségviselőjeként is dolgozó amerikai politikatudós hasonló történelmi helyzetekkel vetette össze az amerikai-kínai rivalizálást.
Trump a saját közösségi oldalán reagált a kínai elnök kijelentéseire, mondván, Hszi Csin-ping elegáns módon nevezte hanyatló nemzetnek Amerikát, azonban nyilvánvalóan a Biden-korszakra gondolt, és ez az ő elnökségére már nem érvényes.
„Amerika valóban hangosabb lett az elmúlt másfél évben, erősebbnek azonban nem igazán nevezhetjük”
Az alapproblémája továbbra is megoldatlan. Miközben végtelenre nőtt államadóssága csökkentése érdekében kénytelen lenne importfüggőségét is csökkenteni, éppen ez az exportfüggőség teszi a világ vezető valutájává a dollárt. Márpedig a dollár nem csak az amerikai globális politikai hatalom alapja, de egyben annak jelentősége óvja meg az amerikai költségvetést is attól, hogy saját adósságának súlya maga alá temesse. Ráadásul, bár az eurázsiai kontinensen vívott konfliktusok kedvezőek is lehetnének számára, az amerikaiak elkövették azt a hibát, hogy Ukrajnával ellentétben az iráni konfliktusban közvetlenül is részt vesznek, viselve az anyagi terheket és politikai kockázatokat.
„Thuküdidész csapdája viszont ettől még nem feltétlenül tekinthető érvényes leírásnak az amerikai-kínai viszonyra nézve”
Kína ugyanis meglehetősen rendhagyó „kihívó”. Egyáltalán nem folytat olyan agresszív territoriális kiszorító politikát, mint amit az Egyesült Államok és a Szovjetunió folytatott egymással szemben világszerte a hidegháború idején, és amelyet az amerikaiak mai napig folytatnak. Ráadásul az idő is szorítja. Demográfiai kilátásai rosszabbak az amerikaiakénál – igaz, az Egyesült Államok cserébe etnikai kihívásokkal nézhet szembe -, és a politikai hatalmának alapját adó gazdasági növekedésének mértéke sem fenntartható a végtelenségig. Pláne kedvezőtlen globális környezetben, hiszen Kína az Egyesült Államoknál is jobban kitett a világkereskedelem akadálytalan működésének.
Kína tisztában van saját gyengeségeivel, ami, úgy tűnik, az Egyesült Államokra és annak túlmozgásos vezetésére már nem mindig igaz. A pekingi találkozót is a kínaiak tisztánlátása határozta meg, és ezt mutatja a kínai-amerikai kapcsolatok leírására Hszi elnök által említett konstruktív stratégiai stabilitás fogalma is. A találkozó eredményei és eredménytelenségei is ennek szellemében értelmezendők.
„Ez a konstruktív stratégiai stabilitás a gyakorlatban azt jelenti, hogy Peking nem kíván konfrontálódni az Egyesült Államokkal, de meghajolni sem tervez előtte, és Washingtonnak is ennek figyelembevételével kell megterveznie lépéseit”
A határok átlépése ugyanis konfrontációhoz fog vezetni, amit Peking ugyan nem keres, de kész felvállalni, ha belekényszerítik. Kína lényegében azt üzeni, hogy Thuküdidész csapdája úgy kerülhető el, ha az Egyesült Államok békén hagyja Kínát, ahol pedig érdeke úgy kívánja, együttműködik vele. Peking tehát vélhetően letett arról, hogy Trump Amerikáját egyenrangú és közvetlen partnerként „integrálja” saját, „egységes emberi sorsközösségről” alkotott elképzeléseibe, és elsősorban a pragmatikus távolságtartásban bízik, és abban, hogy az amerikaiak tanulnak az iráni kalandból.
„Nem zárható ki, hogy lassan Moszkvában is kiábrándulnak a Trump-adminisztrációból”
Mint olyanból, amely nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, és az amerikai-orosz megállapodásokat az oroszok által tett engedmények ellenére sem tudta ráerőltetni a korábban Washingtont mindig hűen követő európaiakra és a jelentős mértékben függő helyzetű ukránokra. Talán az oroszoknak és a kínaiaknak a világ átrendeződéséről alkotott elképzeléseinek változásáról is többet tudunk majd jövő héten, hiszen a napokban Vlagyimir Putyin orosz elnök is Pekingbe látogat majd.
(Az írás eredetileg a szerző Substack-oldalán jelent meg.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
