„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
…a fősodor európai elit téved akkor, amikor veszélyként érzékeli Donald Trump esetleges győzelmét…
Fotó:EUROPRESS/KAMIL KRZACZYNSKI/AFP
Az Ukrajnában dúló háború végérvényesen lezárta a poszthidegháborús korszakot, felerősítette a változás dinamikáját, végképp felborította az enélkül is átalakuló globális egyensúlyt. E geopolitikai változásoknak, a Kelet és a Nyugat között egyre élesebb szembenállásnak Ukrajna az egyik terepe, a kirobbant háború pedig tragikus következménye. A korábbi egyensúly egyik legnagyobb haszonélvezője éppen az úgynevezett békeosztalék azonnali felvételét preferáló, és az így felszabaduló összeget gazdasági és szociális fejlesztésekre felhasználó Európai Unió volt. Ebből a szabályok szerint működő és kiszámítható nemzetközi rendben még csak-csak releváns politikai attitűdből logikusan következett a hadseregek és a hadiipar leépülése, az európai biztonság amerikai védőernyő alá helyezése, ezzel a szuverenitás gyengülése.
„Ennek a világnak azonban vége, az Ukrajnában kitört háború olyan geopolitikai szituációt teremtett az EU szempontjából, amelyre a lényegében a második világháború óta nem volt példa Európában. Ez a helyzet érthető módon felkészületlenül érte és sokkolta az Európai Uniót, amely az Egyesült Államok nélkül nem tudott hatékonyan fellépni még a kontinensen zajló konfliktusok esetében sem”
Jellemző erre a követő kül- és biztonságpolitikára, hogy a közös európai hadsereg terve már az 1950-es évek elején felmerült, ám még ma is csak beszél ennek fontosságáról Európa. De a közös külpolitika és a védelmi integráció terve is az asztalon volt már az 1970-es évektől, mégis csak az ezredforduló környékén valósult meg. Létrehozták a közös biztonságpolitika jogi és intézményi alapját, a tagállamok külügyi vezetőiből álló Politikai és Biztonsági Bizottságot, a védelmi vezetőkből álló Katonai Bizottságot és az uniós katonai törzset, ám rögzítették, hogy az EU csak akkor lép fel, ha a NATO nem vállalja a dolgot. Az első uniós biztonsági stratégia 2003-ben született meg – alapvetően az amerikai lemásolásából -, egy évvel később pedig megalakult a közös uniós védelmi ipari integráció segítésére az Európai Védelmi Ügynökség is, néhány év múlva az Európai Külügyi Szolgálat. Ekkor, 2007-ben került az uniós alapszerződésbe a kollektív védelem csírája is, amennyiben a tagállamok vállalták, hogy az EU bármely tagját ért támadás esetén lehetőségeikhez képest segítenek az áldozatnak.
„A jólétbe belekényelmesedett Nyugat-Európa rádöbbent arra, hogy védtelen, kiszolgáltatott”
Az elmúlt három év ismét bizonyította, hogy az Európai Unió és tagállamai nem képesek az Egyesült Államok nélkül reagálni a katonai fenyegetésekre. Ugyanakkor, ha nem is a kellő erővel, de az amerikai prioritások átalakulását látva, a washingtoni belpolitika kiszámíthatatlansága, valamint az európai és amerikai érdekek között időről időre kibukó ellentétek miatt az amerikai függőség kockázatai is napirendre kerültek. E felismerésből fakadóan egyre több szó esik a stratégiai autonómiáról, ám ennél tovább e téren eddig nem sikerült lépni.
„Látványos változás következett be ugyanakkor a jóléti intézkedésekre alapozó, az elrettentést lényegében elutasító, a védelmi kiadásokat felesleges költésnek tartó politikai gondolkodásban”
Ebben a tudati paradigmaváltásban paradox módon éppen az egykor leginkább békepárti zöldek járnak az élen. Hiába, a „liberálbolsevik” attitűd ilyenkor is kiütközik. De mint látjuk, látványos változás következett be az Oroszországhoz viszonyulásban is, hiszen például már a NATO és az Európai Unió is nyíltan Oroszországot nevezi meg fenyegetésként.
„Az eszmélés gyakorlati következménye a védelmi kiadások növelése”
Jó példa erre Németország – még jobb a már 4,7 százaléknál járó Lengyelország, ám esetében a haderő reform még jóval a háború előtt kezdődött -, ahol végre nagy nehezen elérték, hogy a GDP 2 százalékát költik erre, és elindították a hadsereg újraépítését célzó 100 milliárd eurós programot. Persze, ez a modernizáció is szokás szerint döcög, és a német hadseregnek még mindig csak éles helyzetben pár napra elegendő lőszer áll a rendelkezésére, ám kétségkívül megdőlt az a paradigma, hogy a haderőre nem kell költeni. Meglátta ebben a potenciált a nagytőke is, amely korábban a zöld átálláson, majd a pandémián fölözte le a profitot, míg most a hadiiparban lát tartós befektetési lehetőséget. Megint csak jó példa erre a német Rheinmetall, amelyben befektetőként megjelent a világ legnagyobb vagyonkezelőjeként számon tartott BlackRock vagy a szintén amerikai Wanguard.
„Ennek kapcsán érdemes azért megjegyezni, hogy az európai fegyvergyártók nem igazán tudták kihasználni az éppen őket előtérbe helyező globális helyzetet”
A Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet (SIPRI) adatai alapján az általános fegyverkezési lázban a 2018 és 2023 közötti időszakban majdnem megduplázódott az Amerikából származó európai fegyverimport. A 2014-2018-as időszakhoz képest 2019 és 2023 között 35 százalékról 55 százalékra nőtt az Amerikából származó fegyverimport aránya az európai államokban. Amerikának különösen fontossá vált most az európai fegyverpiac. A kontinens peremén dúló háború ugyanis most megnyitotta a pénzes zsákokat, és egyszerre érvényesítheti az érdekeit az Egyesült Államok kormánya és a hadiipara. Míg az állam a jelenlegi kiélezett nemzetközi helyzetben nemcsak a védőernyő árát kéri meg drágábban, hanem egyre inkább Európával fizetteti meg Ukrajna fenntartásának és háború támogatásának a költségeit is, hatalmasat nyer közben a helyzeten az amerikai hadiipari komplexum.
„S ez a kérdés átvezet az alapproblémához. Nevezetesen ahhoz, hogy az érezhető változások ellenére lehet-e egyáltalán önálló európai biztonságpolitikáról beszélni”
Nos, nem igazán, hiszen az európai biztonság alapvetően még mindig Amerikához, a NATO-hoz kötődik. Az Európai Unió és a NATO közötti határok egyre inkább elmosódnak, ám az európai biztonság kérdésében egyértelműen a NATO dominál. Így európai helyett inkább csak euroatlanti biztonságpolitikáról beszélhetünk. Ráadásul Washington az elmúlt három évben a korábbiaknál is keményebben beállította Európát a sorba maga mögé. Ez lényegi változás ahhoz képest, hogy két évtizede Európa Irak kapcsán még szembe mert menni az Egyesült Államokkal. De az ukrán kérdés kapcsán is voltak azért önálló elképzelései Merkelnek és Hollande-nak, míg most egyetlen európai rendezési tervről sem hallottunk. Arról már nem is beszélve, hogy Washington célja közben nemcsak Oroszország, hanem Európa gyengítése, pontosabban kezelhetővé tétele. Ehhez a Fehér Ház felhasználja az európaiakkal szemben Washingtonban és a NATO-ban bízó lengyeleket, baltiakat, így Európa megosztására egyre erősödik a London-Varsó-Kijev tengely.
„Az európai kül- és biztonságpolitika tehát ma lényegében az amerikai érdekek mentén formálódik, és ennek jegyében az orosz-amerikai konfrontáció mezejébe került”
Eközben Európának nincs igazán válasza a Földközi-tenger régiójában történtekre, vagy éppen arra, hogy egyre inkább kiszorul a migráció szempontjából is egyre fontosabbá váló Afrikából. Mindezek alapján kijelenthetjük, hogy a fősodor európai elit téved akkor, amikor veszélyként érzékeli Donald Trump esetleges győzelmét. Az Európától elforduló republikánus jelölt sikere esély Európa szuverenitásának erősítésére. Az európai elit ugyanis ez esetben rákényszerülne arra, hogy az önállóság, a biztonság erősítése, az európai szempontok érvényesítése érdekében megtegye azokat a lépéseket, amelyektől évtizedeken át ódzkodott.
Mindezt összegezve egyértelmű, hogy Oroszország Ukrajna ellen indított inváziója egyértelműen felhívta a figyelmet Európa önvédelmi képességének korlátaira, az európai katonai ipar kapacitásbeli hiányosságaira, valamint arra, hogy a kontinens továbbra is az Egyesült Államok védelmi garanciáira támaszkodik a nemzetközi válságok kezelésében. Nagyban megnehezíti az egységes védelmi stratégia kialakítását, hogy az Európai Unió tagállamai eltérő védelmi politikával, katonai képességekkel és költségvetési prioritásokkal rendelkeznek. Ennek a háborúnak, valamint Donald Trump potenciális második elnökségének a fényében azonban egyértelmű, Európának fel kell készülnie arra, hogy nagyobb felelősséget vállaljon a saját sorsáért.
(A cikk eredetileg az orosz sajtóban jelent meg, és ennek a magyar nyelvű változata.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2024 - #moszkvater
