//Törött célkeresztek hálójában
Ukrán gyerekek játszanak a harcok során megsemmisült autók roncsaiból kialakított szimbolikus temető mellett Irpeny térségében 2022. augusztus 9-én #moszkvater

Törött célkeresztek hálójában

MEGOSZTÁS

Egyre gyorsuló ütemben haladunk a balkanizálódás felé, amellyel évtizedes távlatban a szerb-horvát konfliktus sajátságos változatát teremthetjük meg magunknak. Olyan ez, mint amikor sétál az ember a városban, gondolkodik valamin, befordul egy sarkon, és hirtelen egy nagy felirat virít a falon: „miért?”. És ott áll döbbenten – miért is? És a hirtelen felbukkanó graffitire reagálva magában kigondol valamit. Az elmúlt három hónapban ez a kérdés gyötörte az összes orosz értelmiségit. Persze, lehet az intellektuálisokat a lenini módon is kezelni, szidalmazni és minden lehetséges módon sértegetni, de ez nem fogja megállítani őket a). sem létezésben, b). sem a fentebb megfogalmazott kérdések feltevésében, c). sem abban, hogy gondolkodó orosz értelmiség legyen, amely kész az egész világot a feneketlen szívébe zárni.

Oleg Golovin írása a #moszkvater.com számára

Ukrán gyerekek játszanak a harcok során megsemmisült autók roncsaiból kialakított szimbolikus temető mellett Irpeny térségében 2022. augusztus 9-én #moszkvater
Ukrán gyerekek játszanak a harcok során megsemmisült autók roncsaiból kialakított szimbolikus temető mellett Irpeny térségében 2022. augusztus 9-én
Fotó:EUROPRESS/Sergei SUPINSKY /AFP

Egyre gyorsuló ütemben haladunk a balkanizálódás felé, amellyel évtizedes távlatban a szerb-horvát konfliktus sajátságos változatát teremthetjük meg magunknak. Olyan ez, mint amikor sétál az ember a városban, gondolkodik valamin, befordul egy sarkon, és hirtelen egy nagy felirat virít a falon: „miért?”. És ott áll döbbenten – miért is? És a hirtelen felbukkanó graffitire reagálva magában kigondol valamit. Az elmúlt három hónapban ez a kérdés gyötörte az összes orosz értelmiségit. Persze, lehet az intellektuálisakat a lenini módon is kezelni, szidalmazni és minden lehetséges módon sértegetni, de ez nem fogja megállítani őket

a). sem létezésben,

b). sem a fentebb megfogalmazott kérdések feltevésében,

c). sem abban, hogy gondolkodó orosz értelmiség legyen, amely kész az egész világot a feneketlen szívébe zárni.

Ma, talán évtizedek óta először, Oroszországnak nincs válasza a való élet egyik legfontosabb kérdésére.

„Miért is indította el hazánk 2022. február 24-én ezt a <különleges katonai műveletet>?”

Mi a valódi narratívája?

Milyen konkrét célokat követ benne a Kreml?

Mi a hadművelet terve, mikor és hol ér véget?

Végül, hány embernek kell meghalnia a front mindkét oldalán, mielőtt világossá válik, hogy nem folytatható?

A jól ismert állítások a „nácítlanításról” és a „demilitarizációról” nem visznek minket közelebb a válaszokhoz, miután bármilyen, jobb memóriával megáldott épeszű ember sem fog válaszolni arra a kérdésre, hogy pontosan miket takarnak a fent említett paradigmák. A külföldi közönséget tekintve pedig ennél nevetségesebb magyarázatot nehéz is lenne elképzelni. Különösen annak fényében, hogy az elmúlt évtizedben, amióta Vlagyimir Putyin visszatért az elnöki székbe, ő volt a régi Európa jobboldali nemzeti konzervatív erőinek ikonja, akik most, Eric Zemmour francia értelmiségihez hasonlóan, egy megtépázott értékrendszer medrében találják magukat. Amennyiben szépen, érvekkel alátámasztva és szemléletesen megmutatnák nekünk a zaporozsjei atomerőműben folyó valódi atomfegyver-fejlesztést vagy a halálos betegségekkel ténylegesen foglalkozó bakteriológiai laboratóriumokat, az sokkalta meggyőzőbb lenne. Ellenben senki sem vette a fáradságot, hogy ezt megtegye. Colin Powellnek az iraki háborút megelőző performanszából származó állítólagos vegyifegyverekre való hivatkozások természetesen nem számítanak. Mi még azokat a kémcsöveket sem kaptuk meg.

„És ez így teljesen rendben van?”

De a „különleges katonai művelet” kezdete óta többször is tanúi lehettünk egy elképesztő dolognak. A Herszon megyei Genyicseszkben, majd magában Herszonban és lényegében mindenütt a Roszgvargyija harcosai helyreállították Vlagyimir Iljics Lenin emlékműveit, vörös szovjet zászlókat tűztek ki az önkormányzat épületére, valamint a „Hősök sugárútján” feltűnt a győzelmi zászló. Ez heves felháborodást váltott ki jobboldali nacionalista körökben, de ami a legfontosabb, teljes disszonanciában állt Vlagyimir Putyin hírhedt történelmi előadásával „Ukrajna dekommunizációjáról”, amely valójában a „különleges műveletet” indította el.

„Legyünk őszinték, az állam ideológiai felkészületlensége arra, hogy a szomszédos Ukrajna sűrűn lakott területein hadműveletet folytasson, már a harmadik napon nyilvánvalóvá vált”

Az egyre jobban felgyorsuló tragédia elviselhetetlen üressége pedig csak még jobban fájdította az ember szívét. Az elesett orosz katonák édesanyjai által feltett fő kérdés – avagy pontosan miért is ölték meg a fiamat? – morajlásszerű, ámde elhallgatott visszhangra talált. De majdnem két hónappal később, Putyin pontos szavaival élve, láttuk az első bátortalan kísérleteket arra, hogy betöltsék a tátongó űrt… egy vörös zászlóval és egy Lenin-szoborral! Mindez azt jelenti, hogy az aktív államépítés évtizedei alatt az Orosz Föderáció uralkodó rendszere képtelennek bizonyult a Reichstagra felhúzott vörös zászlón és Lenin apánk visszaállításán kívül bármilyen üzenet megfogalmazására, amely legalább többé-kevésbé a hazai közönség igényeit ki tudná elégíteni.

„Ami pedig a legfontosabb, hogy mindez szöges ellentétben áll az orosz elnök többször hangoztatott véleményével a bolsevikokról, akik <megalkották Ukrajnát>”

Ilyen kettősséggel hogyan lehetne a kitartóan harcoló orosz katonákat motiválni? Amikor idegen földre érkezve nem éppen szívélyes, ám annál határozottabb válasszal találkoztak, nyilvánvalóan nem voltak felkészülve rá. Parancsnokaik a „krími tavasz” megismétlődésében reménykedtek, de az az „orosz tavasz” volt, akkor kellett cselekedniük, és nem most.

Vajon ők is olyan világosan megértették küldetésüket, mint ukrán ellenfeleik? Az orosz fegyveres erők által ellenőrzött területek helyi lakossága pedig még kevésbé érti, ezért sem sietnek kenyérrel és sóval fogadni az új hatalmat.

„Mi van, ha holnap elmennek?”

És mintha a felsőbb szinteken csak ezeket az aggodalmakat akarnák visszhangozni. Dmitrij Peszkov elnöki szóvivő, majd Szergej Lavrov külügyminiszter is csak azt a mantrát ismételgeti, hogy Oroszország „nem kívánja megdönteni a fennálló rendszert Ukrajnában”. Hogyan kellene ezt érteni? Ezek után bárki is meglepődik azon, hogy kevés helybéli hajlandó együttműködni? Mintha őszintén nem gondolnának arra, hogy mi lesz ezekkel az emberekkel az orosz csapatok kivonulása után… Semmi más, mint egy új Bucsa a civilek fehérre meszelt – az orosz csapatok jele – holttesteivel, amiből egy új Srebrenicát fognak összeállítani egy jövőbeni bíróságnak. Egyébként is, miért épp akkor vonultunk ki Kijev alól?

„Egyértelműen senki sem hisz a Vlagyimir Megyinszkij-féle <jó szándék demonstrációjáról> szóló mesében”

Egyesek a vörös zászlók kitűzését és a szovjet államalapító emlékműveinek helyreállítását egy ravasz terv részének tekintik: Oroszország formálisan távozik, de valójában nem megy sehová. Ezzel folytatva a donbasszi „északi szél” hagyományát, amelyet az ukránok „itt is vannak meg nem is” becenévvel – szerk: az orosz „ихтамнетам” kifejezésnek nincs pontos magyar fordítása – illetnek. Mintha Moszkva kifejezetten szégyellené saját jelenlétét, és emiatt inkább a szovjet zászlót helyezi maga elé. Amit pedig az orosz haderő ezzel elér, az nem több, mint a Lenin szobrok tömeges lebontása előtti, nagyjából 2013 végi állapotok helyreállítása. Lehet, hogy így van, de ez egyáltalán nem ad választ a kulcskérdésre – milyen jövőképet fog nyújtani Moszkva? Hiszen még a Moszkva cirkáló elvesztését is más, hősiesebb fényben lehetett volna feltüntetni. De itt mintha mindent titokban, szégyenlősen, szégyenkezve tettek volna…

„Az orosz kormányban sokan nem értik azt a kiemelten fontos dolgot, amely szerint saját jövőkép nélkül ezt a <különleges műveletet> nem lehet megnyerni”

Mert nem a jobban fegyverzettel rendelkező fél fog győzedelmeskedni, hanem az, aki ideológiailag a másik fölé tud kerekedni. Avagy az fog győzni, aki erősebben hisz a győzelemben. Lehet számolgatni az ukránnal szembeni tízszeres orosz fölénnyel, lehet méricskélni a Kinzsal és Kalibr rakétákat, de alapvető eszme hiányában mindezek a halálos játékszerek értelmetlenek. A pápai hadosztályok számbavételének korszaka már régen a feledés homályába veszett. Pontosan a római pápa az, aki végül is győzött. Lavrov indiai újságíróknak adott interjúja során tett csodálatosan őszinte megjegyzése, avagy „a különleges művelet azért indult, hogy véget vessen az USA dominanciájának a világban” még többet mond, mint elsőre gondolnánk. Akárcsak a „sarokba szorított patkány” képe Vlagyimir Putyin 20 évvel ezelőtti interjújából, amely néhány kollégának még éppen időben jutott eszébe. A kérdést inkább az jelenti, vajon ki döntött úgy, hogy ez egy patkány, aki sarokba szorult, és pont most ki kell kitörnie ebből a bezártságból, szétzúzva mindent, ami az útjába kerül?

Még a volt elnöki tanácsadó, Vlagyiszlav Szurkov – aki talán a „Breszti béke” címet viselő legrövidebb cikkével intuitív módon előrevetítette az ukrajnai különleges műveletet – is lényegben tévedett. Szurkov fő pontja szerint ugyanis minden „silány béke” jobb, mint a legjobb háború, egyszerűen azért, mert emberi életeket és lelkeket ment meg. Ebben az értelemben nehéz túlbecsülni azt a csapást, amelyet a „különleges művelet” az orosz ortodox egyházra mért, miután az hirtelen szinte az egész világ ortodoxiájával szemben találta magát. Ennek valódi következményeit még csak most kezdjük megérteni.

„A vérontás máris évtizedekre ellenséggé tette az orosz és az ukrán népet”

Mire a különleges művelet véget ér, az elvesztett és megnyomorított életek száma valószínűleg nem tíz-, hanem százezres nagyságrendű lesz. Eközben a nagy Oroszország civil lakossága az elmúlt három hónapban megérezte az orosz importhelyettesítési politika sértően álságos mivoltát – a papírtól, macskaeledeltől és növényvédő szerektől kezdve az informatikai csúcstechnológián át az autógyártásig és a repülőgépgyártásig, szó szerint minden külföldi import elérhetetlenné vált. Az ország, amely hosszú évekig a külföldi áruk és szolgáltatások „végszereldéjének” modellje szerint élt, és amelynek fő exportforrását az olaj és a gáz jelentette, hirtelen úgy döntött, hogy gazdasági téren kifordítja magát.

Ezt tette Sztálin az 1930-as években, amikor nem volt más választása.

„De Sztálinnal ellentétben Putyin a stabilitás és a viszonylagos gazdasági jólét szimbóluma volt az elmúlt években”

S ha a még a 40 felettiek viszonylag meg tudnak birkózni ezekkel a változásokkal, addig az Y generáció most szó szerint a szakadék szélén táncol a fokozatosan leereszkedő vasfüggöny árnyékában. Ők egy olyan globális társadalomban nőttek fel, amely megérti az állam és intézményeinek feltételrendszerét, és ami a legfontosabb azzal a képességgel, hogy kedvük szerint utazhatnak vagy dolgozhatnak országok és kontinensek közt. Ezért is van már több százezer új kivándorló alig három hónap alatt, akik inkább fejlődést választják, mintsem a saját pocsolyájukban való vergődést. Ezért is tapasztalható a 20 éves generációban egy felfutó öngyilkossági hullám. Továbbá a mozgósítás valószínűsíthető kilátásba helyezésével – először az egyes haderőnemek tartalékosai, majd esetleg azon is túl –, a munkaképes és vállalkozó kedvű lakosság kiáramlása az országból csak fokozódni fog.

Ezért különösen undorító látni azt a szemtelen agressziót az egyre ritkább „békegalambokkal” szemben, akik még mindig mernek mást mondani, mint a vérengző és mizantróp fősodor. A társadalomban már jelentősen megnőtt a düh és az agresszió szintje. Nincs itt semmiféle „krími konszenzus”, a többség egysége az elnök körül az adott eseményekkel kapcsolatban olyan természetes, mint az, hogy a gyerek minden konfliktushelyzetben az apuka háta mögé akar bújni. De ez nem jelent semmit. Az emberek egyre inkább igazságot fognak követelni maguknak és azoknak, akikkel szemben tegnap túlságosan is megengedően viselkedtek.

„Ha pedig az állam nem reagál erre a követelésre, maga a társadalom fogja kikeresni a vétkeseket”

Oroszország nyilvánvalóan nem volt felkészülve egy ilyen különleges művelet következményeire, katonai, ideológiai és gazdaságilag téren egyaránt. Rohamosan haladunk a balkanizálódás felé, ami a szerb-horvát konfliktus megfelelőjét teremti meg az elkövetkező több évtizedre. Talán itt az ideje ezt felismerni és levonni a következtetéseket. Végül is, minél hamarabb bekövetkezik, annál több idő marad arra, hogy tegyünk ellene valamit. Legalább azért, hogy az orosz és ukrán gyerekek ne nézzenek egymásra egy fegyver célkeresztjén keresztül 10 év múlva.

Az írás eredetileg a Russzkaja Isztyina oldalon jelent meg 2022. június 1-jén

https://politconservatism.ru/blogs/rezhim-sbityh-pritselov-za-chto-i-pochemu-my-voyuem

MEGOSZTÁS