Törökország az orosz-ukrán háború alatt az önálló nagyhatalmi politizálás iskolapéldáját nyújtja. Bár a NATO tagja, és így hivatalosan az Egyesült Államok szövetségese, nem vezetett be szankciókat Oroszország ellen, sőt, bővíteni igyekszik gazdasági kapcsolatait Moszkvával. Ez ugyanakkor nem akadályozza abban, hogy fegyvereket szállítson Ukrajnának, közben pedig békeközvetítőként lépjen fel a szembenállók között. Az alábbiakban annak járunk utána, hogyan fordította saját előnyére az elmúlt hónapok történéseit Törökország, és ez milyen hatással lehet a geopolitikai erőviszonyokra.

Kosztur András írása a #moszkvater.com számára

Bár közvetlenül és hivatalosan csak Oroszország és Ukrajna csapatai állnak harcban egymással a jelenleg zajló háborúban, abban számos másik ország is szerepet vállal. Belarusz felvonulási terepként szolgált az oroszoknak, Irán drónokat szállíthat Moszkvának, az Egyesült Államok és egy sor nyugati ország pedig Ukrajnát látja el pénzügyi támogatással, és a legkülönfélébb fegyverek tömegével.

„A háború körüli aktivitását tekintve azonban szinte kiemelkedik Törökország, amely az események egyik fő politikai és gazdasági haszonélvezője lehet, egyben pedig eddig a legtöbb konkrét eredményt tudja felmutatni a békéhez vezető utat illetően”

Azt is mondhatjuk, Törökországnak jutott végül az a szerep, amelyet a háború előtt, illetve annak kezdetén sokan Kínának jósoltak. 2014 óta egyre élénkebben tárgyalt téma Oroszország és Kína közeledése (jelen sorok szerzője is írt róla), hiszen ahogy Oroszország és a Nyugat mind jobban elhidegült egymástól, úgy vált szorosabbá Peking és Moszkva kapcsolata. Így joggal merült fel annak lehetősége, hogy Oroszország Kína segítségével küszöbölheti ki a szankciók negatív hatásait. Áruforgalmát a kelet-ázsiai óriás felé fordíthatja, az pedig – bizonyos kedvezményekért cserébe – hozzásegítheti a tiltólistára került termékekhez, vagy azok helyettesítőihez.

„Kína azonban végül meglehetősen visszafogott segítséget nyújtott Oroszországnak gazdasági téren, a gazdasági proxy szerepét pedig Törökország vállalta fel”

Többszörösére nőtt, és rekordokat döntött a Törökországban nyitott orosz vállalkozások száma az idén, miközben a szankciók vagy a „közvélemény” nyomása miatt kivonuló nyugati vállalatok helyét Oroszországon belül gyakran török cégek veszik át. Míg korábban évente körülbelül harminc orosz vállalkozást regisztráltak Törökországban, addig a háború első féléve alatt több mint hétszázat. Ősszel, az Északi Áramlatok kiesése után Oroszország és Törökország megállapodtak arról, hogy utóbbi ország lehet az Európa felé irányuló orosz gáztranzit fő elosztóközpontja, novemberben pedig ez már az orosz gabonát illetően is felmerült. Nem véletlen, hogy a török elnök is arról beszélt, hogy idén többszörösére nőhet az áruforgalom a két ország között, és tervben volt az Oroszország által kibocsátott MIR bankkártyák elfogadóhelyeinek növelése is. Utóbbi azonban meghiúsult, miután az amerikai pénzügyi felügyelet nyomást gyakorolt a törökökre, belengetve a közvetett szankciók lehetőségét.

A MIR kérdésében való meghátrálás nem az egyetlen, a napokban röppent fel a hír, hogy Törökország hallgatólagosan csatlakozhat a december 5-én életbe lépő olajembargóhoz is, pontosabban, betartja annak szabályait, a másodlagos szankciók elkerülése érdekében.

„Ankara óvatos, hiszen az orosz kapcsolatok kiterjesztését nem a Moszkva iránti barátsága, hanem saját érdekei vezérlik. Így pontosan addig megy el, amíg elmehet anélkül, hogy ezzel végleg magára haragítaná a Nyugatot, és persze gesztusokat is tesz annak irányában”

Részben a gesztusok kategóriájába sorolható az is, hogy Törökország fegyvereket ad el Ukrajnának. A hírhedtté vált Bayraktar drónokon kívül Kirpi harcjárműveket és TLRG-230 rakétákat is. Azért csak részben, mert Törökország már a háborút megelőzően is fokozta jelenlétét Ukrajnában, így saját gazdasági érdekei itt is szerepet játszanak.

Törökország azonban, kihasználva gyakorlati semlegességét, elsősorban közvetítőként tűnik ki a háború során. Isztambulban folytak le azok a tárgyalások, amelyeknek eredményeképpen március végén Oroszország kivonult Kijev és Csernyihiv körüli pozícióiról, és amelyek a hírek szerint egészen közel kerültek egy békemegállapodáshoz, amelyből végül nem lett semmi. Törökország szolgált a gabonakereskedelmi folyosó körüli tárgyalások helyszínéül is (a másik közvetítő itt az ENSZ volt), az ennek eredményeképpen született megállapodást pedig éppen a napokban hosszabbították meg újabb négy hónappal, és annak bővítése is szóba került. A megállapodás az ukrán és elvileg az orosz gabona kereskedelmét is megkönnyíteni hivatott, a gyakorlatban pedig jelentős hasznot hozhat Törökországnak, amelyen keresztül az egész folyamat lezajlik.

„De Törökországban találkoztak egymással nemrég az orosz és az amerikai titkosszolgálatok vezetői, Szergej Nariskin és William J. Burns, és ott folynak a Zaporizzsjai Atomerőmű sorsával kapcsolatos egyeztetések Oroszország és a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség képviselői között. Törökország ezenkívül a fogolycserékben is szerepet vállalt, így itt várják a háború végét az Azov Mariupolban elfogott parancsnokai is”

Felmerülhet a kérdés, hogy mennyire egyenrangú jelenleg a török-orosz kapcsolat. Ez a kérdés Kínát illetően is felvetődött, hiszen sokan arra számítottak, hogy Kína mellett Oroszország véglegesen kisebbik partnerré válik. Most sok szempontból Törökország került domináns helyzetbe Moszkvával szemben, hiszen az oroszoknak, úgy tűnik, nagyobb szükségük van a törökök baráti semlegességére, mint fordítva. Más kérdés, hogy mint láthattuk, Törökország is jelentős hasznot húz ebből, olyannyira, hogy Oleg Carjov, egykori ukrán parlamenti képviselő, aki 2014-ben Oroszország oldalára állt és jelenleg is támogatja annak műveleteit, egyenesen arról írt nemrég, hogy Törökország gyakorlatilag élősködik az orosz gazdaságon.

„De nem csupán gazdasági előnyökhöz igyekszik jutni Ankara. Recep Tayyip Erdoğan török elnök emellett megpróbálja kihasználni a helyzetet arra is, hogy maga számára kedvező irányba mozdítsa el a helyzetet azokon a területeken is, amelyek konfliktusosnak számítanak Ankara és Moszkva kapcsolatában”

Ilyenből pedig nincs kevés. Bár Líbiában például, ahol az elmúlt években szintén konfrontálódtak a török és orosz érdekek, az elmúlt időszakban viszonylagos nyugalom van (hangsúlyozottan viszonylagos), Karabah és Észak-Szíria kérdése nagyon is akut problémaként jelentkezik.

Örményország és Azerbajdzsán között a 2020-ban orosz közvetítéssel kötött megállapodás ellenére állandóan a kisebb-nagyobb összecsapások, ugyanakkor az Azerbajdzsánt feltétel nélkül támogató Törökország ezzel párhuzamosan igyekszik rendezni kapcsolatait Örményországgal. Ankara Oroszország lekötöttségére tekintettel úgy látja, a saját, illetve Baku szempontjából kedvező végleges, vagy legalábbis hosszútávú megoldást találhat a karabahi konfliktusra. Ebben pedig a Nyugat is támogathatja Törökországot, amely az örmény nacionalisták számára előnytelen békétől Oroszország térségbeli pozícióinak gyengülését remélhetik.

„Ugyanígy megpróbálhatja rendezni Ankara az észak-szíriai kérdést, amely Törökország számára elsősorban kurd problémaként jelentkezik”

Szíria északi részén ugyanis a törökök által megszállt, valamint a szír kormányerők által uralt területek között az úgynevezett Szíriai Demokratikus Erők kezében van az irányítás, ezen erők alapját pedig a kurd Népi Védelmi Egységek (YPG) jelentik. Ha Karabah esetén a törökök – nem kis részben az ott állomásozó orosz békefenntartók miatt is – a tárgyalásokat részesítik előnyben, Szíriában, sőt, az iraki Kurdisztán területén is erővel lépnek fel. Az elmúlt napokban többször is bombázták a kurdok állásait ezekben a régiókban, és egy szárazföldi akció lehetőségét sem zárták ki. Érdekesség, hogy Törökország akciói ebben a térségben egyértelműen az Egyesült Államok érdekeit sértik, amelyek a kurdok szövetségeseinek számítanak a szír polgárháborúban, és szintén figyelemre  méltó, hogy szinte a törökökkel összhangban Irán is támadásokat indított az iraki kurd területek ellen, arra hivatkozva, hogy onnan segítik a teheráni vezetés elleni tiltakozó akciókat és fegyveres támadásokat.

„Akárcsak Oroszország, úgy Irán viszonya is hagyományosan gyenge lábakon áll Törökországgal. Szíria és Karabah kérdése nem csak Moszkva és Ankara között okoz feszültséget”

Az elmúlt években Teherán vált az örmények egyik fő partnerévé, gazdasági és politikai tekintetben egyaránt. A fennálló érdekütközések ellenére azonban most mégis közeledni látszanak, nyáron Teheránban találkozott egymással Ebrahim Raiszi iráni, Erdoğan török és Vlagyimir Putyin orosz elnök, az egyik fő téma pedig éppen Szíria volt.

Ez a tendencia illeszkedik Törökország közeledésébe a keleti országok felé, és abba a szemmel látható törekvésébe is, hogy a térség problémáit a helyi hatalmak együttműködése révén (azaz az Egyesült Államok gyámkodása nélkül) kezeljék – amely célt a jelentősebb ázsiai hatalmak többsége osztja.

„Végső soron ez a geopolitikai értelme az Oroszországnak nyújtott <segítségnek> is, hiszen a gazdasági hasznon túl Törökország az oroszokban a kialakulóban lévő globális nagyhatalmi egyensúly egyik láncszemét látja, amelynek kiesése a török pozíciókat is rontaná az olyan óriásokkal szemben, mint az Egyesült Államok vagy Kína”

Ahogy persze Ankara saját magára is ilyen láncszemként tekint, és ennek megfelelően is viselkedik. Joggal, tehetjük hozzá, hiszen Törökország jelen van Nyugat-Európában a török diaszpórára gyakorolt „soft” befolyása, a Balkánon a helyi muszlim és török közösségek támogatása, Közép-Ázsiában és Kaukázusban a türk rokonság erősítése, Szíriában és Líbiában pedig katonai ereje és támogatása révén. Az orosz-ukrán háborúban folytatott politikája pedig még tovább növelheti Ankara nemzetközi súlyát és tekintélyét.

 (A szerző a XXI. Század Intézet vezető kutatója)