Fogalmam sincs, miért kell Makai Imre után újra lefordíttatni Lev Tolsztoj örökbecsű művét, a „Háború és béké”-t. Bár ártani egy remekműnek nem lehet, és feltételezem, hogy a fordító, ha lelkiismeretes, ezzel tisztában van. Nem értem azt sem, hogy mi köze van ennek a világirodalmi rangú műnek, az élet nagy enciklopédiájának a mai ukrán-orosz háborúhoz. (Népszava, június 10. Lev Tolsztoj orosz hadserege a mai ukrán hadseregnek felel meg) Erről nyilván Tolsztojnak lenne magvas véleménye, de ezt sohasem tudjuk meg és talán nem is baj.
Egy dolog miatt ragadtam tollat. Hagyják békén az orosz irodalom nagyjait. Pro és contra. A klasszikus értékeket. Ne döntögessék szobraikat. Ne példálózzanak velük engedélyük nélkül. Még ha szellemesnek, jó bon motnak is tűnhet a dolog. Ne sározzák be nevüket a napi politika – hazai vagy nemzetközi – piszkával. Inkább olvassák őket, és tanuljanak tőlük. Önfeláldozást, ahogy Bolkonszkij herceg az életét adta a hazájáért. Egyszerű igazságok betartását, amelyeket Platon Karatajev szájába ad a szerző, az élet tiszteletét, a jóságot, a megértést – ami Tolsztoj szerint az orosz ember sajátja. Amivel Bezuhov gróf is bölcsebb lesz, kiszabadulván a francia fogságból.
„Mert Tolsztoj regénye az élet, a maga teljességében”
Amellett, hogy a hódító Napóleont elítéli, azt sem titkolja, hogy az orosz értelmiség egy része vonzódott a francia felvilágosodás, ne adj Isten a forradalom eszmeiségéhez. Lásd Pierre Bezuhov alakját. Vagy ahogy a regény indul, madame Scherer szalonjával, a vitákkal. Az élet sokszínű és sokrétegű, és Tolsztoj képes ennek bemutatására. Ahogy az „Anna Karenyiná”-ban sem követi a bugyuta amerikai tömegfilmek sablonját, Anna az ártatlan áldozat, és Karenyin a szívtelen és gonosz férfi. Mindketten bűnösök abban a koordináta-rendszerben, amelyben éltek. Ugyanilyen koordináta-rendszerben élünk mi is, és ha ezt nem fogadjuk el – Tolsztoj, bár a XIX. század gyermeke, de képes volt rá –, akkor tévedésünknek iszonyatos következményei lehetnek vagy ne adj Isten, lesznek.
„Tolsztojjal lehet, és kell vitatkozni. Nem kell vele egyetérteni, ahogy Lenin tette. Elismerve írói nagyságát. Egy dolgot nem szabad, nemtelenül felhasználni a sokrétű valóságanyagból kiragadható részigazságok aranyrögöcskéit saját igazad felépítéséhez. S közben elfeledkezni arról, hogy mindez a nagy író kíméletlen igazságkeresésének a hozadéka, s az egész csak együtt érvényes. Nem szabad PR-eszközzé lealacsonyítani”
Kötetekben lehet magyarázni filozófiáját, amit lelkes és képzett esztéták meg is tesznek. Én erre nem vállalkoznék. De még most is bennem él egy kép, ami számomra kulcs Tolsztoj nagyságának a megfejtéséhez. A borogyinói csatamezőn a nagy öldöklés előtt átszalad egy kis nyúl. Fogalma sincs, mi fog történni, él és élni akar. Aki ezt észreveszi, miközben a témával birkózva mázsás igazságokat görget fel a hegyen a Parnasszusra, az megérdemli a figyelmünket. És mi vele kell, hogy menjünk, mert ha nem figyelünk rá, ha nem próbáljuk megérteni, mit ajánl fel nekünk a maga teljességében, akkor szegényebbek leszünk. És képtelenek leszünk megoldani a mindennapok által elibénk tornyosuló gondokat.
„A <Háború és béke> nem az ukránok és nem az oroszok igazát zengi, akárkik és akárhogy akarják fel- vagy kihasználni. Valamennyiünkhöz szól, hozzánk is, minket figyelmeztet, őrizzük meg emberségünket, bárhonnan és bármerre fúj a szél…”
Akik kiveszik a tananyagból, azzal saját szellemi és erkölcsi szegénységüket igazolják. Ha Tolsztojt az ukrán nép támaszának kiáltjuk ki, magunkról állítunk ki hasonló bizonyítványt.
Nincs szükség magyarázatra, a mű magáért beszél.
Kár volt az általam igen tisztelt Népszavának, amelynek ifjúkoromban gyakori szerzője voltam, s hű olvasója maradtam és maradok, ilyen mondvacsinált összefüggést előcibálnia, miközben a világ rettegve nézi a háborús fejleményeket. És belefulladva a napi politika iszapbirkózásába, képtelen tolsztoji, platon karatajevi bölcsességgel megoldani a lassan megoldhatatlanná dagadó őrületet. Csak butácska szlogenre képes, méltatlanra a szerzőhöz, aki már nem tud rá válaszolni…
Tisztelt csakafidesz…
A felsorolt tényekkel nincs mit vitázni. De ha előveszi Európa térképét és ráhelyezi a Római Birodalom kontúrjait, majd az utána az annak romjain kialakuló keresztény Európa határvonalait, azt a meglepő felfedezést teszi, hogy ezek a határok egybeesnek a mai Európai Unióval. Ehhez a történelmi egységhez csatlakoztatta Szent István a magyarságot, nem annyira a vallást, szem előtt tartva, mint inkább a jövőbe látva azt, hogy ha fenn akarunk maradni, akkor csatlakoznunk kell az európai civilizációhoz. Ezt a célt tartotta szem előtt a jelenleg hatalmon levő párt vezetése, amikor húszegynéhány évvel ezelőtt az Unióhoz való csatlakozás mellett döntött, a jelenlegi miniszterelnök évekig volt Országgyűlés Integrációs Bizottságának elnöke. Hogy most miért szeretné kivezetni az országot az EU-ból a lakosság nagy többségének akarata ellenére, akik lehet hogy nem a szépen csengő népben, nemzetben, hanem saját jólétükben és érdekeiket szem előtt tartva gondolkoznak így, azt talán tőle kérdezze meg, nekem csak sejtéseim vannak. Egyébként Szent István idején és még utána több száz éven keresztül nemzeti érzületről már csak azért sem lehetett szó, mert az a polgárság találmánya, ideológiája évszázadokkal később alakult ki s lett annak egyik torz formája a nacionalizmus. Utóbbi gondjaival a Magyar Királyság is találkozott, és sajnos nem tudott megbirkózni, lásd Trianont. Ami Európát illeti, azért vannak több nemzetiségű országok, ahol nem tombol a nacionalizmus, lásd Belgiumot, vagy Finnországot, ahol svéd lés lap etnikum is él, de Svájc is több nemzetiségű és nem igazából robbantgatnak arrafelé bombákat. Ami a baszk, katalán, dél-tiroli, észak-írországi gondokat illeti, ezek nem vezettek háborúhoz és viszonylag békésen megoldódtak, ellentétben a kelet-európai és még keletebbre levő államok gyakran háborúhoz vezető nemzetiségi összecsapásaival, gondoljon csak a Balkánra vagy Közel-Keletre, stb. Miközben az ott egymás torkának ugró nemzetállamok mindent elkövetnek, hogy az európai közösség tagjai legyenek, amit a jelenlegi hazai politikai kurzus fanyalogva fogad el. Az integrációnak – gazdasági, kulturális, humanitárius – nincs alternatívája, ami nem jelenti a nemzeti jelleg megtagadását. Hogy miféle rokon-és ellenszenvek élnek az egyes népcsoportok között egyes államokban, arra hozhatunk példákat, ám az illető államok léteznek és eszük ágában sincs összeomlani. Kultúrájuk sem. Nem hinném hogy a jelenlegi és nem hanyatló francia, német vagy olasz kultúra erre utalna. Viszont 77 éve békében él Európa s nem a nyugati hatalmak robbantották ki a jelenlegi háborút sem.
Korábban figyelmeztettem, hogy ne a koncepciójához keresse és válogassa a tényeket, hanem a reális helyzet egészéből induljon ki. Olyan apróságokról nem is beszélve, hogy az írek százegynéhány évvel korábbi Amerikába való kivándorlásának az elsődleges oka nem az angol nyelv iránti ellenszenvük, hanem az éhínség volt. És a költő által megénekelt „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk” sem a nemzeti érzést megtagadva ment el, ahogy az a több félmillió ember sem, aki jelenleg jobbnak látta, ha hazája határain túl keresi a boldogulását, miként 56-ban több mint kétszázezer honfitársunk. Szent István, Mátyás király, Széchenyi és folytathatnám a nemzet nagyjainak névsorát nem nemzeti érzelmektől fűtve, hanem racionális szempontokat, a haza előrehaladását követve vetette szemét Európára. Ezt kell ma is tennünk, mert a jelenlegi gazdasági fejlődésünk motorja nem a nemzeti burzsoázia, Lölő és újgazdag társai, hanem az Audi, Suzuki, Mercedes és soroljam tovább ezeket az emberek tíz és százezreinek munkát adó tősgyökeres nemzeti vállalkozásokat.
Háború és Béke? Amikor a világ nem háborodott el Amerika több millió ártatlan életet kioltó háborúin, akkor nem értem, hogy most mi ad okot arra, hogy még a sportolókat, a művészeket is eltiltsák, könyveket (mesekönyveket is) távolítsanak el könyvtárakból, orosz sportolók neve mellé nem teszik ki hazájuk nevét (még jó, hogy sportolhatnak). Hogy remekműveket annullálnak? Kit érdekel, ha a politika ezt így kívánja? A szomorú ebben az, hogy művelt emberek is követeik azt az őrületet! Minek írta Tolsztoj ezt a remekművet, ha semmit sem értenek belőle? (És ezt írhatnám a többiről is!). A világ – legalább is ez – megérett a pusztulásra!
Azért volt olyan háború is, lásd Afganisztán, amit a Szovjetunió kezdeményezett és ott is emberek haltak meg – értelmetlenül. Utána pedig volt két csonka olimpia. Nem szabad a nagyhatalmi lépéseket visszafelé erkölcsi ítélkezéshez alapul venni. Sajnos nálunk az állam még mindig irányítani próbálja a kultúrát, pontosabban felhasználni saját céljaira, de nincs hozzá megfelelő ember, csak szolgalelkű végrehajtóik vannak. Az előző miniszter a csontkutatásban volt jártas. Most a belügyminiszter a felelős a kultúráért és művelődésért. Hagyni kellene a kultúrát fejlődni a maga útján, civileknek átadva, mert nem minden bokorban terem egy olyan kultúrpolitikus, mint Aczél György – függetlenül az ideológiától és a régi rendszer visszasírásától. Wass Albert szobrai gombamód szaporodnak, miközben a nála összehasonlíthatatlanul értékesebb Tamási Áron feledésbe merül s lassan elvész a kultúrpolitikai éji homályában Illyés Gyula is.
Ez az irodalmi vita is azt bizonyítja, mennyire összefonódott az orosz – ukrán világ, történelem, művészet, hogy az a radikális elszakadás- melyet a művelt Nyugat, s az USA elsősorban- úgy szorgalmazott és támogatott, s támogat most is- talán nem tett jót senkinek. A háború most már tovább mérgezte a kapcsolatot, hogy ennek hogyan s milyen következményekkel lesz vége, azt megjósolni nem lehet.Pedi egymás mellett, s még mindig összevegyülve élnek s maradnak, értemes lenne ezt a kapcsolatot valahogy szanálni…
Igaza van, ám amikor elvi, ideológiai, de elsősorban nagyhatalmi okokból szétverték a Szovjetuniót, akkor kiengedték a palackból a nacionalizmus szellemét. Miközben az EU legveszélyesebb bomlasztó rákfenéje a nacionalizmus. Nem lehet nemzetek fölötti együttműködést papolni, s közben nacionalista kalandorságra bíztatni, mert az a nagyhatalmi politikának, vagy egy nagyhatalom politikájának ez a hasznos.
Csak mellékesen, évszázadokkal később senki nem fogja tudni, ki volt Zelenszkij, talán azt sem, hogy ki volt Putyin, Tolsztoj neve viszont fennmarad. Erre kell vigyázni és nem belekeverni értékeinket a politika ingoványába. Sajnos hatásos média eszköz nincs a józan gondolkodásúak kezében, a tömeg pedig megy a tudatos manipuláció után. És tapsol egy zsák krumpliért, az odadobott morzsákért. Közben habzsolja a celeb kultúrát és lassan már annyira ellustul, hogy egy oldalnyinál többet sem hajlandó elolvasni a neten. Papír alapon meg semmit.
A nacionalizmus olyan szépen benne van a Nagy Testvéri (ja, mégsem „testvéri”) Európai Unió bugyraiban is, hogy alig győzöm csodálni. A skótok visítanak az önállóságért, holott II. Erzsébet regnáló királynő félig skót származású. A sótok már régen angolul beszélnek. A katalánok, nos nekik van önálló nyelvük is, időnként műsort rendeznek Barcelonában amit a rendőrség nem néz tétlenül.. (Egy rendes utcai kifosztás elmegy, de a katalán zászló lengetése már kevésbé.) A „belgák” nem tudják, hogy ők most franciák vagy flamandok, csak az „újbelgák” tudják magukról, hogy egyik táborba sem tartoznak. Az autóút szélén kint áll a tábla: Unser Land – Bayern. Igen, ők bajorok. Igaz németül beszélnek, de a kékkockás zászló azért kint van mindenütt
Szatirikus hangvételével maximálisan egyetértek, csak arra szeretném felhívni a figyelmét, hogy a nacionalizmus inkább mégiscsak Európa keleti felére jellemző. Évekig éltem Belgiumban és vagy 10 évig rendszeresen jártam ki Franciaországba. Egyik lányom Londonban él, első ex-nejem Németországban. Három világnyelven beszélek és írok, nem szorulok a hazai média habony-hablatyára. Tehát vannak némi gyakorlati ismereteim is „odaátról”. Ahol ugyan nincs kolbászból a kerítés, de azért nem hiszik, hogy a bölcsek köve az ő zsebükben van, eltérően a hazai politikai elit egy részétől. És nem szeretik, ha ellopják a pénzüket. Fél évszázada dolgozom a sajtóban. Jól ismerem a tömegek hülyítésének erkölcsös és nem fair play módszereit is. Ezért egyezzünk ki abban, hogy azért az EU nagyon le van maradva a nacionalizmus terén. Amit remélem nem akar behozni.
Kedves Iván! Én majdnem mindig szatirikus vagyok. Ahogy írtam korábban is, pl. az írószövetségnél történteket, hogy belépünk, kilépünk, deklarálunk, stb.. A nacionalizmus itt keleten mostanában tényleg erősebb, ennek történelmi okai vannak. Errefelé mégsem dugnak bombát minden sarokba ahogyan az ETA teszi Bilbaoban, bár ujabban nem robbantanak. Vagy az IRA az írek nevében -katolikus vallási alapon- ritkítják Észak Írországban az angolokat. (Visszamehetünk Jonathan Swifthez is aki a Szent Patrik székesegyház (ma már anglikán templom) lelkésze volt mégis „szerény javaslatként” az ír kisgyerekek kannibalisztikus elfogyasztását javasolta a nélkülözések megelőzésére.
https://boldogsag.net/index.php?option=com_content&view=article&id=21239:szereny-javaslat&catid=1096:eves-ivas-es-haztartas&Itemid=718
Amúgy az írek az egykori angol földesurakat okolják az egykori szegénységükért, és ebben igazuk is van. Noha gyakorlatilag angolul beszélnek, mégis mély ellenszenv van bennük az angolok iránt. Nem volt véletlen az írek tömeges kivándorlása anno Amerikába.
Lám elég csak elmenni a kontinens végéig, hogy döbbentes ellentétekkel találkozzunk. Szóval Nyugat Európában valamivel régebben, de hasonló erővel törtek elő nemzetiségi kérdések. Az emberek népben, nemzetben gondolkodnak, családban élnek, és ezen senki és semmi sem fog változtatni. Kár minden liberális, stb. baloldali erőlködés. A nemzetköziség egy ködös vágyálom.
Egy dolgot még szövegezzünk le. Soha nem lesz „Európai Egyesült Államok”, mert attól sokkal több akna van eltemetve. Én magam pedig köszönöm, ezer éve saját államunk van amit Szent István alapított. (Más népek is hasonlóan gondolják.)
Azzal kezdem, hogy immár harmadszor olvasom jelenleg is Tolsztoj, a Népszavában, és itt is említett művét. Nem véletlenül. Nekem is eszembe jut a párhuzam a MOST, és a AKKOR között. Nézetem szerint az ukránokat nem lehet behelyettesíteni az akkori orosz hadsereggel. Az ok egyszerű: Gyakorlatilag az orosz hadsereg a látszat ellenére, MOST is védekezik. Egy arcátlan Nyugat és egy agent provocateur Ukrajna ellen, amelyik nem a hazáját, hanem az őt kihasználó, heccelők érdekeit védi. Nem az oroszok telepítettek egyre közelebb az orosz határhoz rakéta támaszpontokat, nem az oroszok gyilkoltak oroszokat Donbasszban, és Luhanszkban, vagy pl. Kárpátalján vegzáltak magyarokat, hanem ukránok. Pontosabban az ukrán társadalom szemetje, amelynek politikai-gazdasági elitje semmiben sem különbözött az előbbiektől. Amíg „ezek” nem kerültek hatalomra, addig nem volt különösebb gond. Még Tolsztoj is így írt róluk a „Háború és Béke” c. művében: „KIsoroszország”…Vagyis a hozzánk tartozó kissebbik énünk. Hogy miféle szofizma-halmazzal mos agyat a „Népszava” (amely már régóta nem az az újság, ami volt), nem az én dolgom megítélni. Nem is olvasom régóta… Tudom, hogy valamiféle óvatoskodó, de főleg alattomos lavírozás a Népszava-cikk („riport”), „az ide is nyalok-oda is köpök”-stílusban. Ráadásul nem is a „Népszava” az egyetlen. A minap olvastam, hogy a Milánói Scala „nagy bátran” orosz művet tűz műsorára (ha igaz Netrebko-val), de Valerij Gergijev-et elutasította, mert „nem ítélte el Putyint”. A szerencsétlen énekesnőt még annak ellenére is kirúgták előző, németországi színházából, hogy engedett a zsarolásnak. Itt az olaszok „nagy kegyesen” megmutatták a világnak, hogy „ők” nem olyanok.. De még mennyire, hogy olyanok, sőt!….Minden megbecsülésem a világhírű karmesternek, mert legalább ő kitart személyes meggyőződése mellett… Mindenesetre megmaradok a „Háború és Béke” régi fordítású változata mellett, mert épp e mű olvasása ébreszt rá arra, hogy sajnos a világ semmit nem változott. Csak a gonosztevők és paraziták neve cserélődött ki…
Kedves Gábor!
Nincs mit hozzátenni véleményéhez. Mellékelek egy passzust, amit kihagytam cikkemből – sajnos még mindig működik bennem az öncenzúra. Most már látom, hogy Stier Gábornak volt igaza van, aki szerint bent kellett volna hagynom. Az ominózus bekezdés:
„Makai Imrét talán sohasem lehetett volna rávenni, hogy a Háború és béke fordítása kapcsán kijelentse, az oroszok benne a Varsói Szerződés csapatai, Napóleon hadai pedig voltaképp a NATO hadereje.
Persze nem hinném, hogy erre ösztönözték volna.”
És még azt is hozzáírtam volna, hogy a devizahiteleseket szorongató kamatlábak okán sem nyilatkoznám, hogy Dosztojevszkij Raszkolnyikovjának igaza van, amikor meggyilkolta az uzsorásnőt.