A szomszédok elhidegülése. Magyarország részvétele az 1968-as Csehszlovákiát megszálló katonai invázióban
Több mint ötven éve megy a vita azon, vajon milyen szerepet játszott Magyarország és a magyar pártvezetés a „prágai tavasz” katonai eltiprásában. Tagadhatatlan tény, hogy a magyar hadsereg részt vállalt az invázióban – a hivatalos adatok szerint négy halálos katonai áldozata is volt a magyar intervenciónak –, de sokak véleménye szerint Kádár János az utolsó lehetséges pillanatig ellenezte a beavatkozást.
Sokan rengeteg hasonlóságot vélnek felfedezni az 1956-os magyar forradalom és az 1968-as „prágai tavasz” célkitűzései között. Utóbbi egy csehszlovákiai kísérlet volt a gazdaság, a párt és az állam demokratizálására, egy „emberarcú szocializmus” kialakítására, ami az elnevezésétől függetlenül 1968 januárjától augusztusáig tartott. Egészen addig, amíg a Szovjetunió és négy szocialista ország hadserege augusztus 21-re virradóra meg nem szállta az országot. Csehszlovákiában elmaradt a fegyveres szabadságharc, ám a demokratizálódási folyamatok eltiprásában megint részt vállalt Kádár János és a magyar kommunista pártvezetés.
De mi is volt a „prágai tavasz” lényege? Miután 1968 januárjában a reformer Alexander Dubček került a Cseh Kommunista Párt (CSKP) főtitkári posztjára, hozzákezdett a párt és a rendszer átalakításához, hogy sikerüljön úrrá lennie az elégedetlenségen és a tüntetéseken, amelyeket két évtized rossz gazdasági irányítása és a kormányzat elnyomása okoztak. Véget akart vetni az igazságtalan pereknek, szabadlábra helyezett minden politikai elítéltet. A sajtó cenzúráját is beszüntette márciusban, az utazási korlátozásokon is enyhítettek. Ám ezek a lépések nem nyerték el Moszkva tetszését.
„Ugyanakkor maga Dubček volt az, aki a rendszerváltás időszakában egy 1989-es televíziós interjújában kijelentette, hogy Kádár és a lengyel pártfőtitkár, Władysław Gomulka nemzetközi tekintélyüknél fogva képesek lehettek volna arra, hogy a Csehszlovákia elleni katonai intervenciót megakadályozzák”
Tény, mindkét vezető érvelt a beavatkozás ellen, ám az azóta előkerült dokumentumok alapján felmerült, hogy Kádár például már 1968. június végén–július elején, a magyar párt- és kormányküldöttség moszkvai látogatása során beleegyezett Csehszlovákia megszállásába, de ezt elhallgatta a Politikai Bizottság és a kormány tagjai előtt. Holott a nyilvánosság előtt azt hangoztatta: a csehszlovák válságot politikai eszközökkel kell kezelni, s csak a legvégső esetben kell a katonai megoldást választani. Sőt, azt sem lehet kizárni, hogy az MSZMP első embere a CSKP konzervatív, szovjetbarát szárnyának képviselőivel is tartotta a kapcsolatot, és segítette szervezkedésüket, a hatalomátvételre való felkészülést.
A magyar sajtó támogatta a reformtörekvéseket, Kádár a megszállást
Kádár nemcsak ellenforradalmi programnak tartotta a Kétezer szó című dokumentumot, hanem azt állította Moszkvában, annak célja a szovjet hatalom megdöntése, a párt felbomlasztása, a vezető szerep átadása a szociáldemokratáknak. A szovjet-magyar tárgyaláson – a jegyzőkönyvek szerint – kijelentette: nyilvánvalóan meg kell szállni Csehszlovákiát, amit, ha szükség van a magyarok segítségére, minden kétkedés nélkül vállalni fog az ország. Ezen a megbeszélésen magyar részről Fock Jenő miniszterelnök, Aczél György, az MSZMP KB titkára és Erdélyi Károly, Kádár legfőbb bizalmasa, míg szovjet részről csak Brezsnyev és Koszigin miniszterelnök vett részt. Fock próbált mondani valamit, de Kádár kezdeményezésére nem szólalt meg, és sápadtan ült.
„Ez azért is több mint érdekes, mert a magyar párt és a magyar sajtó 1968 januárjától – a szovjet blokk országaiban egyedülálló módon – támogatta a csehszlovák reformtörekvéseket”
Sőt, június 13-15-én, ha némi tartózkodással is, de érezhető rokonszenvvel fogadták a Dubček vezette csehszlovák párt- és kormányküldöttséget Budapesten, és újabb 20 évre meghosszabbították a barátsági és kölcsönös segítségnyújtási egyezményt. (Ki ne emlékezne valami hasonlóra korábbról a jugoszlávokkal kapcsolatban?) Ugyanakkor az is tény, hogy éppen a látogatás első napján jelent meg a Literarni Listy című lapban Oswald Machatka cikke Nagy Imre kivégzésének tizedik évfordulója alkalmából, melyben a szerző nyíltan megírta: a magyar miniszterelnököt ártatlanul végezték ki.
Az írás nagy felháborodást keltett a budapesti pártvezetők körében, és Kádár az MSZMP KB június 19–20-i összejövetelén azt „egy piszok és aljas, szerintem provokációs célzatú cikknek” nevezte. Noha nem lett a két ország között sajtóvita az ügyből – a Népszabadság azért durván elítélte –, de feszültséget okozott a két párt viszonyában. A július 13-i komarnói kétoldalú eszmecserén Fock Jenő ezt fel is rótta a CSKP első titkárának, mondván: „vagy Machatka rágalmazó cikke ellenséges, de akkor úgy kellett volna eljárni, vagy igaza van, de akkor maguk gyilkosokkal tárgyalnak”. (Azóta már pontosan tudjuk, az utóbbi volt az igaz.)
Hadgyakorlat „Magyarországtól északra”
Nem véletlen, hogy Andrej Grecsko marsall, szovjet honvédelmi miniszter még július közepén arról tájékoztatta Czinege Lajos honvédelmi minisztert, hogy a Varsói Szerződés tagállamainak hadseregei „Magyarországtól északra” hadgyakorlatot terveznek végrehajtani, s azt kérte, ebben a magyar hadsereg két hadosztállyal vegyen részt. Arra hivatkozott, hogy erről Kádár János Brezsnyevvel már megegyezett. Kádár, értesülvén erről, tiltakozott, és ezt megismételte a szovjet pártfőtitkárral folytatott telefonbeszélgetésben is, amikor kijelentette, hogy nincs tudomása arról, hogy júliusban „Magyarországtól északra” hadgyakorlat lesz, azaz megkezdődik Csehszlovákia megszállása. Brezsnyev ekkor elárulta, hogy Grecsko kért tőle engedélyt, hogy előzetesen beszéljen a Varsó Szerződés tagországainak hadügyminisztereivel, arra az esetre, ha Csehszlovákiában rendkívüli intézkedésekre kerül sor, azaz katonailag beavatkoznak. Végül megjegyezte, hogy katonai kérdésekről a kommunista párt- és állami vezetők varsói tanácskozásán is szó lesz. Kádár a döntést a magyar részvételről Varsó utánra halasztotta.
Mindenesetre a csehszlovák pártvezetők úgy döntöttek, nem vesznek részt a varsói tanácskozáson, nem mennek „raportra”, nem engednek az ultimátumnak, elegük van a „testvérpártok” gyámkodásából. Kádár ezt a döntést súlyos hibának tekintette, és elítélte. Július 13-án tett még egy kísérletet arra, hogy a csehszlovák pártvezetés álláspontját megpróbálja befolyásolni. Elfogadta a meghívást, és Fock Jenő társaságában, előzetes szovjet konzultáció nélkül – mert már nem volt rá idő – Komarnóban találkozott Dubčekkel és Oldřich Černík miniszterelnökkel. A felek itt egymás szemére hányták vélt vagy valós sérelmeiket – a csehszlovák pártvezető sérelmezte, hogy a „testvérpártok” bizalmatlanok, és beavatkoznak a CSKP belügyeibe, míg Kádár szemrehányást tett a varsói kollektív találkozón való részvétel elutasítása miatt –, és kézzel fogható eredmény nélkül záródtak a megbeszélések.
„Ráadásul Kádár számára a varsói tanácskozás is súlyos megpróbáltatásokkal járt, ugyanis a magyar delegációt a csehszlovákokkal folytatott külön megbeszélés miatt hűvösen fogadták”
A keletnémet Walter Ulbricht és a bolgár Todor Zsivkov azonban keményebb hangot ütött meg, főleg azok után, hogy Kádár volt az egyetlen, aki – nem tagadva a csehszlovákiai helyzet bonyolultságát – leszögezte, hogy noha az elmúlt hetekben nőtt az ellenforradalom veszélye, de az még nem kerekedett felül. A politikai megoldás lehetőségei még nem merültek ki, a belső erőkre kell támaszkodni, ha más nincs, akkor az ún. „egészséges erőkre”, a CSKP szovjetbarát, mérsékelten konzervatív szárnyára. Ekkor Ulbricht egyszerűen megfenyegette Kádárt, hogy Magyarország lehet a következő ország, ahol az „imperialista beavatkozás” megrendítheti a szocialista rendszert. Mindezek mellett Brezsnyev felszólalásában kijelentette: „Nem olyan fontos, hogy ki, miként jellemzi a csehszlovák helyzetet, de annyi bizonyos, hogy ott nyíltan felütötte fejét az ellenforradalom.” Ez volt az a helyzet, amikor Kádár kapitulált, és – az ukrán pártvezető Pjotr Seleszt naplófeljegyzése szerint – bejelentette: „A szovjet tényismertetésekkel, követelésekkel és javaslatokkal egyetértünk, azok megvalósításában részt veszünk.”
Már egy hónappal korábban megszületett a döntés
Varsó után a szovjet pártvezetés folytatta az előkészületeket a csehszlovák vezetőkkel folytatandó tárgyalásokra, ugyanakkor július 22-én az SZKP Politikai Bizottsága döntött Csehszlovákia katonai megszállásáról, s a dubčeki vezetés leváltásáról. Grecsko utasítást kapott, hogy tegye meg a szükséges intézkedéseket. Megkezdték a hatalomátvétellel kapcsolatos dokumentumok, a kormánynyilatkozat szerkesztését.
A magyar részvételről szintén július 22-én született meg az állásfoglalás. A döntést Kádár személyesen hozta meg – állítólag félt, hogy Prága után Budapestre is bevonulnak a VSZ csapatai –, és ebben eleget tett Grecsko marsall kérésének, miszerint a magyar hadsereg egy hadosztállyal részt vegyen az invázióban, s beleegyezett, hogy egy szovjet hadosztályt, amely részt vesz a támadásban, Magyarországra helyezzenek át. Az MSZMP vezető szervei, a PB és a KB utólag hagyták jóvá a döntést, amely nem került a parlament elé. A hadseregben mozgósítási készültséget rendeltek el, és belügyi vonalon is megkezdődtek az előkészületek.
„Kádár váratlanul meghívást kapott a Krímbe, ahol Brezsnyev, Koszigin és Podgornij augusztus 12. és 15. között itt beszélték meg vele Csehszlovákia megszállásának és Dubčekék félreállításának a részleteit”
Hogy ez igaz-e, nem tudni, ugyanis a találkozó fent említett témáiról annyi változat készült, ahány nyelvre azt lefordították. Ugyanakkor felmerült annak lehetősége, hogy ekkor „kérték fel” Kádárt arra, hogy tegyen egy utolsó kísérletet Dubčekkel, akivel augusztus 17-én találkozott is, de a tárgyalások eredménytelenül zárultak. Kádár még aznap táviratban tájékoztatta az SZKP-t a találkozó kudarcáról, és aznap, tehát augusztus 17-én az SZKP PB meghozta a végső döntést Csehszlovákia megszállására vonatkozóan. 24 órával később az öt szövetséges állam vezetői ezt jóváhagyták, kitűzték az invázió időpontját, áldásukat adták a Bilák–Indra-csoport hatalomátvételéhez. Az MSZMP KB augusztus 20-án adta végleges beleegyezését a részvételbe.
Végül az augusztus 21-ére virradó éjszaka a Varsói Szerződés öt tagállamának – Szovjetunió, Lengyelország, NDK, Magyarország, Bulgária – alakulatai bevonultak Csehszlovákia területére. Másnap a szovjetek letartóztatták és Moszkvába hurcolták Dubčeket, Černík miniszterelnököt, Josef Smrkovskýt, a Nemzetgyűlés elnökét és František Kriegelt, a Nemzeti Front elnökét. A megszállók munkás-paraszt kormányt próbálnak felállítani – akárcsak 1956-ban Magyarországon –, de Ludvík Svoboda elnök elutasítja a kormány kinevezését.
Szovjetellenesség és magyarellenesség
Augusztus 19-én Czinege Lajos magyar honvédelmi miniszter elrendelte a légierő és a légvédelem kijelölt alakulatainak teljes készenlétbe helyezését. Augusztus 20-a a felkészülés, majd a besorolás feladataival telt el. Este az egységek a határtól való távolságuk függvényében kezdték meg a határra való felzárkózásukat. A magyar katonák 1968. augusztus 20-án éjfélkor lépték át a határt, és 14 óráig már el is érték az elfoglalandó városokat. A Déli Hadseregcsoport harcálláspontját Pozsonyba helyezte át, ott dolgozott a magyar hadműveleti csoport is. A magyar csapatoknak Szlovákiában több mint 10 ezer négyzetkilométer területet kellett megszállniuk, ahol tíz helyőrséget alakítottak, a megerősített hadosztály létszáma kb. 12 500 főt tett ki; 155 harckocsi, 200 különféle űrméretű tábori és légvédelmi löveg, valamint több mint 2000 különféle gép és harcjármű tartozott a kötelékhez.
Egy biztos, nem fogadták kirobbanó szeretettel a magyar hadsereg katonáinak megjelenését. A mai Szlovákia területén a magyarlakta városokban és községekben a szlovák nemzetiségű lakosok a szovjetellenesség mellett éles magyarellenes hangot ütnek meg, akikkel szemben erős soviniszta agitáció kezdődött.
„Magyarokkal, zsidókkal és cigányokkal nem akarunk együtt élni, takarodjanak ezek Szlovákiából”
– szövegű falragaszok jelentek meg. Aztán ez kiterjedt a békés magyar turistákra is, akiket több helyen inzultáltak és szidalmaztak. Egyes helyeken elszedték csomagjaikat, értéktárgyaikat, erőszakkal kényszerítették őket arra, hogy járműikkel más útvonalra térjenek le, esetenként kővel dobálták őket. Kassán a hangos híradón szólítottak fel minden magyart, hogy menjenek haza. Érdekesség, hogy – állítólag – az inzultálók és provokálók főleg 13-15 éves fiatalokból álló csoportok voltak, akik nem egy magyar turistát azzal fenyegettek meg, hogy felakasztják. Érsekújváron és Nyitrán a magyar harckocsikra nyilaskeresztet rajzoltak és azt kiabálták: ezer évig harcoltak a magyar elnyomás ellen és ezt most már végleg meg akarják szüntetni.
Egy másik formája volt a passzív ellenállásnak az úgynevezett rádióháború, amely jellegzetesen csehszlovák találmány, és az 1968-as beavatkozáshoz köthető. Ez azt jelentette, hogy augusztus 21-től több tucat illegális rádióadót hoztak létre a helyiek a megszállt térségben, és ezzel az őrületbe kergették a magyar felderítést. A kalózadók ugyanis sokszor előbb jelentettek a magyar járőrözésekről, mint a magyar katonák a parancsnokaiknak.
108 áldozat, négy magyar halott
Október 16-án a csehszlovák és a szovjet kormány szerződést ír alá a szovjet csapatok „ideiglenes” csehszlovákiai tartózkodásáról. A szerződést a Nemzetgyűlés 18-án fogadja el. Két nappal később megkezdődött a magyar csapatok kivonása Csehszlovákiából, és az utolsó magyar katona október 31-én hagyta el az ország területét.
„A legújabb kutatási eredmények alapján Csehszlovákia megszállásának a Varsói Szerződés tagállamainak – köztük Magyarországnak – hadseregei által 1968-ban 108 áldozata volt”
A magyarok által megszállt területeken, annak ellenére, hogy az októberi kivonulásunkig nem történtek jelentős harci cselekmények, négy magyar katona halt meg. A hivatalos dokumentumok szerint egy katonánk „szerelmi öngyilkosságot” követett el, egy tiszt szívinfarktust kapott, a felderítő századnál pedig „fegyverbaleset” történt, míg egyet a saját tankja zúzott halálra.
Hogy ez igaz volt-e, nem tudjuk, az azonban kijelenthető, hogy Magyarországra nézve igencsak súlyos következményekkel járt az 1968-as bevonulás. Kedvezőtlen hatása volt az ország külpolitikai megítélésére, ráadásul a trianoni határok kérdésének felvetődése miatt amúgy is feszült helyzetben a magyar csapatok segítségével tiporták el a demokratikus változások kibontakozását Csehszlovákiában. Épp ezért a két ország fokozatosan eltávolodott egymástól, viszonyuk elhidegült.
