A Zasztava gyáráról és fegyverüzemeiről ismert vidéki szerb városban még csak a Picasso stílusában készült képek idézték a háborút

Régen volt, 1992 nyarán. A jugoszláv háborúk első hulláma után elmentünk a „hátországba”, hiszen Szerbiában nem volt háború. Az viszont a beszélgetésekből kiderült, hogy miért fogadják el a szerbek a háborút. Pillanatkép a magát a háborúba egyre inkább belelovaló Szerbiából, útijegyzetek a szankciók sújtotta Kis-Jugoszláviából. Tartsanak velem!

BELGRÁD-KRAGUJEVÁC – „Ha látnák az amerikaiak, hogyan élünk, soha nem szüntetnék meg a szankciókat” – mutatott körbe alkalmi ismerősöm a kragujeváci Picasso bárban. Az éjszakai mulatóhelyen – amely korántsem az egyetlen a Zasztava gyáráról és fegyverüzemeiről ismert vidéki szerb városban – csak a Picasso stílusában készült képek idézték a háborút. A jobbára „alternatív” fiatalságot láthatóan nem Milosevics nacionalista szózata dobta fel. A lányok gyönyörűek, mint Pesten, s legalább olyan vidámak. A városban – a déli szokásoknak megfelelően – tíz óra után zajlik igazán az élet.

Az utcákat, az üzleteket járva Ranko mondata tartalommal telítődik. Ezután már nemcsak a büszke, önérzetes szerb mentalitás hű bizonyítéka, de arról is tanúskodik, hogy a több mint száznapos blokád nem törte meg e népet.

„Az üzletek tele vannak áruval. Önbizalomban amúgy sincs hiány errefelé. A szerbeknek erre mostanában van is alapjuk, hiszen – ahogy hamiskás mosollyal a szájuk sarkában emlegetik – a háborút megnyerték”

A másik csata „a Nyugat sötét s igazságtalan erőivel” azonban még nem dőlt el. A szankciók, főleg a szigorítások óta, kezdik éreztetni hatásukat. Ez a legtöbb ember számára idáig belemosódott az általános gazdasági válságba, miután a kormány folyamatosan működtette a bankóprést, hogy fedezni tudja a hadviselés költségeit. Azonban az ipari üzemek csökkentett fizetéssel küldik „meghatározatlan idejű kényszerszabadságra” dolgozóikat. Számos vállalat leállt, s az év végéig várhatóan kétszeresére, 1,2 millióra emelkedik a munkanélküliek száma. Az ipar termelése 40 százalékkal esett vissza, s komoly gondokkal küzd az egészségügy. Hétezer százalékos az infláció, s a 30 ezer dináros (215 márka) átlagbérből élő munkásoknak egyre nehezebben megy a soruk.

Ezek azonban csak száraz adatok – amelyek valóban nem sok jót ígérnek a télre -, a valóságban azonban korántsem mutatkozik ilyen sötétnek a helyzet. Első pillantásra éppen olyan az élet a szankciók sújtotta Jugoszláviában, mint annak előtte. A boltok rendesen fel vannak töltve az importált árukkal, a gazdálkodók piaca pedig bőséggel kínálja az olcsó zöldséget és gyümölcsöt. Gond, különösen az utóbbi időben, a benzinellátással van. Kilométeres gépkocsisotok kígyóznak a kutak előtt, s egy tankolásra két-három napot is kell várni. Van ellenben üzemanyag a feketepiacon, amely a szankciók következtében virágzik. Az egy márka körüli benzint a határ mellett 2,5, Belgrádban, Kragujevácban öt, még beljebb pedig 8-10 márkáért lehet kapni. Igaz, ilyen áron már ugyancsak megcsappant a fizetőképes kereslet. Nagy keletje van a külföldi valutáknak is.

A megszaporodott alkalmi piacokon egyébként kapható minden, a macedón cigarettától a bolgár gyufán, a magyar vécépapíron keresztül egészen a francia szappanig vagy az orosz vodkáig – a budapestinél alig magasabb áron, néha pedig még olcsóbban is. Az országot tehát nem lehet hermetikusan elzárni a külvilágtól, s a sokaknál már-már főfoglalkozássá vált csencselés egyrészt az áruválasztékot szélesíti, másrészt kitűnő keresetkiegészítés.

Azzal kapcsolatban megoszlanak a vélemények, hogy meddig lehet mindezt bírni. Sokan azért nem aggódnak, mert maguk vagy a rokonaik rendelkeznek némi földdel, kerttel – ráadásul idén a termés is jó volt-, másokat külföldön dolgozó családtagok segítenek. Többen vannak persze, akik szerint néhány hónap, s főleg a tél felőröl minden tartalékot, s türelmet. Mások – s ők sincsenek kevesen – mindenre elszántan állítják, akár egy évig is kitarthatnak.

„Szerbiát nem lehet térdre kényszeríteni!”

– teszik hozzá. Arra a kérdésre, vajon a Biztonsági Tanács intézkedései árthatnak-e Milosevics tekintélyének – akit sokan tartanak felelősnek Szerbia sorsáért -, határozott „nem” mindenütt a válasz. „Minél szigorúbbak a szankciók, annál jobban kötődik a nép Milosevicshez” – állítják. Mindezt alátámasztja az a szakszervezeti felhívás is, mely támogatásáról biztosítja a vezetést, s közli, hogy a szankciók ideje alatt nem szervez semmiféle elégedetlenségi akciót.

Az utca embere a kiélezett helyzetben politikusabb, mint Kelet-Európában általában. Milosevics, nem utolsósorban a „Nyugattól igazságtalanul sújtott Szerbia” jelszavával a népszerűségi listák élén áll. A lassan erőre kapó ellenzék az utolsó két évszázad legrosszabb szerbjének nevezi a „balkáni mészárost”, aki minden kapcsolatot elvágott, s aki miatt a világ most eltaszította magától Szerbiát. Átkozzák őt a háborúban elveszejtett sok ezer katona hozzátartozói is. A legtöbben azonban félnek kifejezni Milosevics-ellenességüket, avagy sokan nem is azok. Panics jövetele óta az embereknek kezd felnyílni a szemük, ám a nemzetközi nyomás növelése nyomán egyre többen állítják a már-már ingadozók közül, „lehet, hogy mégiscsak Milosevicsnek van igaza”. Panics tekintélye is nő, főként a szerb elnökkel történt nyílt és sikeres összecsapások után. Ma már nemcsak azt mesélik róla – ki dühösen, ki mosolyogva -, hogy még a hivatali esküjét sem tudta rendesen elmondani szerbül. A szélsőségeknek, sem a parlamentben mocskolódó Seseljnek, sem a belgrádi utcán csendesen jelvényeiket, kazettáikat áruló csetnikeknek nincs széles tábora.

Az utcák békések, miért is ne – mondják Belgrádban -, hisz Szerbia nem áll háborúban, ám az elmúlt év harcai nem múltak el nyomtalanul. A megszokottnál több a rokkant fiatalember, s a pravoszláv szokás szerint a fákra tűzött halotti értesítőkről túl sok huszonéves arc néz a járókelők
re. Arra pedig, hogy innen ötszáz kilométerre dörögnek a fegyverek, s Szerbia egyes részein is robbanással fenyeget a helyzet, egy ingyenes, sokrétű „önvédelmi” kiképzést hirdető plakát utal. Egy sarokkal odébb a gyermekével együtt fegyvert fogó anya képe alatt a felirat: „A szerbek csak házaikat védik!”

A harcokat megjárt katonákon is érződik valamilyen furcsaság. A beszélgetés Miloszlávban is fellépi a régi sebeket. Dől belőle a panasz. „Mindennek a Nyugat az oka!” – állítja, de arcán nem látszik gyűlölet. Szenvtelenül, inkább háborúellenes éllel mesél a Zadar környéki harcok szörnyűségeiről.

„Nemcsak a szerbek lőnek, az »usztasák« – ahogy errefelé nemes egyszerűséggel a horvátokat nevezik – sem különbek! – csattan fel. – A világ mégiscsak minket büntet!”

Arca csak akkor derül fel, mikor arra emlékezik, hogy Ratko Mladiccsal, a boszniai szerbek jelenlegi katonai parancsnokával, a híres-hírhedt tábornokkal sakkozott. Hallgatni is szörnyű a szövetségi csapatok által elfoglalt horvát faluban az utánuk jövő fekete sasok mészárlásának történetét vagy egy visszafoglalt szerb községben a katonákra váró látványt: a sütőben szénné égett kisgyerek, a falra mázolva, „Jó étvágyat, szerb!” Kérdezem, menne-e, ha ismét behívnák. A válasz: nyolc hónapos a kislánya, de igen.

A szerb emberekkel beszélgetve feltűnő, hogy talán még a gazdasági szankcióknál is jobban irritálja őket az információs blokád. „Miért nem írják meg Nyugaton az »usztasák« gazságait is, tudják-e azt, hogy míg Belgrádban szidhatjuk Milosevicset, Zágrábban ezt aligha lehet megtenni Tudjmannal. Miért hazudnak rólunk?”

A vádak, valljuk be őszintén, nem egészen alaptalanok. Különösen a német nyelvű sajtó ír sokszor elfogultan Szerbiáról. A Die Presse egy hete például „Félelem és éhezés Belgrádban!”, címmel számok be a szankciók hatásáról, összeomlott tömegközlekedésről, a túléléssel küszködő, végsőkig elkeseredett emberekről tudósítva. A helyszínen azonban kiderül, ez majdhogynem ellenkezik a valósággal. Talán ezért is szervezett aláírásgyűjtést egy szerb író „tudja meg mindenki az igazságot” jelszóval, s ezért áll meg majdnem mindenki a belgrádi sétálóutcán egy pillanatra, hogy az ívre odafirkantsa nevét. „A vádlott is szólni kíván” – kommentálja az akciót az egyik szervező…