Ukrán szakértők szerint az ország külpolitikájának legfőbb problémája a stratégiai koncepció hiánya. Valóban. Némi iróniával azt is mondhatjuk, hogy az elmúlt években az ukrán külügy csak abban volt konzekvens, hogy kiélezze a szomszédjaival a viszonyt. Egyáltalán nem világos ugyanakkor, hogy milyen stratégiával közeledne a legkülönfélébb országokhoz. Ez – sajnos – valószínűleg 2021-ben sem változik majd.

Kosztur András írása a #moszkvater.com számára

Az Ukrajinszka Prizma nevű kutatóintézet decemberben 111 ukrán külügyi szakértő és külpolitikai újságíró megkérdezésével végzett felmérést az ukrán külpolitika 2020-as teljesítményével kapcsolatban. A szakértők közel fele közepes, „hármas” osztályzatra értékelte az ukrán külügy tevékenységét. Az ukrán-magyar kapcsolatokat magyar szemszögből nézve persze akár még hízelgőnek is tűnhet az eredmény, azonban a megkérdezett elemzők korántsem voltak elégedettek.

„A legfőbb hiányosságnak a stratégiai elképzelések hiányát tekintik, a nem túl előkelő dobogóra pedig a hatalmi intézmények munkájának nem megfelelő koordinációja és a szakemberhiány került fel”

A stratégiai elképzelések hiányának emlegetése persze furcsán hat abban a kontextusban, hogy Ukrajnának már évek óta deklarált távlati célja az euroatlanti integráció, a kijevi vezetők nyilatkozatai alapján pedig az ország öles léptekkel halad is ezen az úton. Bár kisebb eredmények valóban születtek – az egyik legfontosabb és az ukrán átlagemberek számára leginkább kézzelfogható talán a schengeni vízumkényszer megszüntetése volt –, Ukrajna csatlakozása az Európai Unióhoz és a NATO-hoz valójában nem került közelebb. Sőt, a kelet-ukrajnai konfliktus és a Krím rendezetlen helyzete talán még messzebb sodorta az országot ezektől az egyébként sem közeli céloktól.

„Így egy olyan középtávú, a jelenlegi helyzetből kiinduló koncepcióra lenne szükség, amely kivezeti az Oroszországgal már konfliktusba került, de a Nyugathoz még nem csatlakozott Ukrajnát a légüres térből. Azonban pont ez az, ami hiányzik”

Ebből fakadnak az ukrán külpolitika kudarcai is, amelyek közül az Ukrajinszka Prizma által megkérdezett szakértők első helyen éppen az ukrán-magyar konfliktust emelték ki. Nem véletlenül, hiszen ez az ellentét egyértelműen éppen a fentebb említett hosszú távú cél felé vezető úton jelent újabb akadályt. Ennek ellenére 2020-ban nem hogy közelebb nem került ennek megoldása, hanem sikerült elérni a két ország kapcsolatának eddig mélypontját. Ez persze már nem csak külpolitikai probléma.

„A jelenlegi ukrán vezetés általános céltalanságának egyik megnyilvánulását fedezhetjük fel ebben is”

Míg Petro Porosenko korábbi elnök az európai integráció jelszava mögött valójában határozott ukránosítási politikát alapozott meg, addig Zelenszkij és csapata ezt a politikát sem folytatni, sem megváltoztatni nem tudta/akarta, és a legtöbb kérdésben – ahogy egyébként a gazdasági és más reformok kérdésében is – egyszerűen a halogatás politikáját választotta. Így halasztották el az oktatási törvény EU-s nyelveken oktató iskolákra vonatkozó passzusát is, 2023-ig haladékot adva ezáltal a kérdés rendezésére. Így sem a magyar kormánnyal, sem az ukrán nacionalistákkal nem kell súlyosabb konfliktust vállalnia Kijevnek, legalábbis egyelőre.

Ahogyan a halogatás politikáját láthatjuk a kelet-ukrajnai konfliktus kérdésében is. 2020 legnagyobb kudarcai között említették az ukrán szakértők az úgynevezett normandiai folyamat stagnálását és a Donbasszal kapcsolatos haladás kudarcát. Miközben az elnök a konfliktus egy év alatt történő lezárását ígérte, és elnöksége valóban a háború befejezésével kapcsolatos tárgyalások megélénkülésével kezdődött, az ukrán vezetés végül megtorpant, miután szembesült azzal, hogy az egyébként Petro Porosenko által aláírt minszki egyezmények életbe léptetését az ugyanezen Porosenko által vezetett ukrán nacionalisták megengedhetetlennek tartják.

„A radikálisok hajthatatlansága pedig ebben a kérdésben megelőlegezi, hogy – hacsak nem történik valamilyen váratlan nemzetközi vagy akár ukrán belpolitikai fordulat – 2021-ben sem várhatóak döntő előrelépések a kelet-ukrajnai konfliktus kérdésében”

Ha már szóba került Minszk, nem meglepő, hogy az ukrán elemzők Oroszországot és mögötte Magyarországot tekintik az Ukrajnával szemben leginkább ellenséges országnak, míg némiképp váratlannak tűnhet, hogy a harmadik helyen Belarusz áll. A belarusz vezetés az ukrán-orosz konfliktusban igyekezett békítőként, közvetítőként fellépni, így lett a tárgyalások és állandó egyeztetések helyszíne is éppen Minszk. Belarusz a Moszkvával való szoros kapcsolatai ellenére máig sem ismerte el hivatalosan a Krím-félsziget Oroszországhoz csatolását, azonban a Dmitro Kuleba vezette ukrán külügy – bár ne feledjük, az ukrán alkotmánynak megfelelően az ország külpolitikájáért az elnök, azaz jelen esetben Zelenszkij a felelős – nem viszonozta ezt a diplomatikusságot a tavalyi belarusz válság idején.

„Kijev nem ismerte el Lukasenko újraválasztását, és még az EU belarusz hivatalnokok elleni szankcióihoz is csatlakozott”

Pontosabban bejelentette csatlakozási szándékát, hogy aztán végül visszahátráljon. Valószínűleg Kijevben is megértették, hogy nem éri meg a fontos gazdasági partnerüknek tekinthető Belarusszal szembekerülni a Nyugat kedvéért. Főleg úgy, hogy az előzetes nyugati várakozásokkal ellentétben Lukasenko valószínűleg még a posztján marad egy ideig.

A Nyugat felé irányuló megfelelési kényszer azonban Zelenszkij kormányzatában is erős, ahogyan azt a földreform és a bankreform során, vagy éppen legutóbb az alkotmánybíróság körüli vitákban is bebizonyosodott.

„Az Ukrajna és a nyugati hatalmak közötti kapcsolat azonban érezhetően egyre formálisabbá válik, miután mindkét fél rájött, hogy a másiktól inkább elkötelezett nyilatkozatokat várhat tettek helyett”

A nyugati intézményekkel való kapcsolat egyre inkább egyszerű alkudozássá egyszerűsödött, amely során az IMF vagy az Európai Unió bizonyos reformok bevezetését vagy protezsáltjainak pozícióban tartását követeli az újabb hitelekért cserébe. Az amerikai-ukrán viszonyt pedig a 2019-ben felélénkülő, és a tavalyi évben nyilvánosságra hozott Biden–Porosenko hangfelvételekkel tetőpontjára hágó „ukrán beavatkozási botrány” terhelte meg. Joe Biden megválasztásához sokan fűztek nagy reményeket Ukrajnában, és vélhetően az új, demokrata kabinet valóban nagyobb figyelmet fog majd fordítani az országra.

Kérdéses azonban, hogy ez kinek kedvez majd. Jellemző, hogy még be sem iktatták az új elnököt, az amerikai pénzügyminisztérium szankciós listájára máris felkerült egy sor ukrán politikus és közéleti szereplő, akiket az amerikai választásokba történő beavatkozással vádolnak, és akik mindannyian részt vettek a Bident és fiát kompromittáló anyagok nyilvánosságra hozatalában. Az amerikai-ukrán kapcsolatok várható nyilvános javulása a háttérben vélhetően a demokratákhoz közeli struktúrák pozíciószerzési törekvéseivel, valamint a nekik nyújtott nemzetközi támogatás erősödésével jár majd együtt.

„A tavaly végrehajtott „oligarchikus” fordulatot követően tehát ismét előtérbe kerülhetnek majd az Ukrajnában „szoroszjátáként”, azaz Soros-fiókákként emlegetett erők”

Jellemző, hogy Ukrajna mély euroatlanti elkötelezettsége ellenére két legjelentősebb kereskedelmi partnere Kína és Oroszország. A Kína felé irányuló export a koronavírus-járvány ellenére is növekedett 2020-ban, és érdekesség, hogy a leginkább hozzáférhető orosz vakcinától határozottan elzárkózó Kijev nem Nyugatról, hanem éppen Kínából jut majd hozzá az oltóanyaghoz. Várhatóan azonban tavasznál nem hamarabb, miután 1,9 millió adag, még nem regisztrált Sinovac vakcinára szerződött.

Szintén egyre szorosabb Ukrajna és Törökország kapcsolata, ebben pedig a kínai-ukrán viszonyhoz hasonlóan vannak még kiaknázatlan lehetőségek. Kérdéses azonban, hogy az elkötelezett euroatlanti retorika és a nyugati befolyásoltság meddig egyeztethető össze a gyakorlati szükségletekből fakadó kapcsolatépítéssel. Főképp úgy, hogy utóbbiakat gyakran nem kidolgozott koncepció mentén, hanem pusztán az éppen pozíciót fogó elitcsoportok érdekeihez igazítva alakítják ki.

(A szerző a XXI. Század Intézet vezető kutatója)