Pergőtűz, a #moszkvater saját gyártású műsora. 2023 tavaszi megjelenésüktől kezdve az UMPK típusú orosz siklóbombák alaposan megbolygatták az ukrajnai harcteret, drasztikus változásokat hozva az erőviszonyokban. Az orosz légierő „visszatért a ringbe” és a félelmetessé vált siklóbombákkal egymás után méri a kritikus csapásokat az ukrán védelemre. Egyáltalán mik is azok a siklóbombák, miért volt szükség a bevetésükre? Hogyan alakult az orosz légierő teljesítménye az UMPK-k megjelenése előtt és után? Mit várhatunk a 3000 kilogrammos repeszromboló bombák gyártásának újraindításától?

Noha első látásra erős túlzásként hangozhat ezen állítás, ám bizonyíthatóan Moszkva harctéri offenzív kapacitásai olyan lökést kaptak az irányított siklóbombák megjelenésével, amely messze felülmúl minden egyéb fegyverzetet. Legyen szó a ballisztikus és cirkáló rakéták felfuttatott gyártási üteméről vagy az észak-koreai lőszerszállításokról.

„Na, de mik is azok az illusztrissá vált orosz siklóbombák?”

Elsőként érdemes leszögezzük, hogy nem egy konkrét típusról, hanem sokkalta inkább típuscsaládról beszélhetünk, amelynek az idő előrehaladtával egyre-másra jelentek meg az adott bombatípushoz kifejlesztett specifikus leágazásai. Míg kezdetben csak a 250 és 500 kilogrammos repeszromboló bombák esetében kerültek felszerelésre az UMPK készletek, idővel az az 1500 kilogrammos kalibertől kezdve az RBK típusú kazettás bombákon át egészen a termobarikus elven operáló ODAB-okig számos változatban tűntek fel a színen. Legújabb fejleményként pedig potenciálisan a 3000 kilogrammos FAB-3000 bombák gyártásának újraindítása kapcsán lebbent fel az UMPK hasznosítása, ám azzal majd a későbbiekben fogunk részletesen foglalkozni.

A Pergőtűz aktuális adásában az orosz UMPK siklóbombákkal és azok használatával foglalkoztunk

„Az UMPK az orosz Унифицированный модуль планирования и коррекции kifejezés rövidítése, amelyet magyarra Egységes Sikló- és Korrekciós Modulként lehet lefordítani”

Kialakítást tekintve az UMPK készlettel ellátott siklóbombákat az amerikai JDAM-ER orosz változataként lehetne leírni, amelynek első iterációjának terveit még 2003-ban, jócskán az ukrajnai háború kitörése előtt mutatta be a Bazalt tervezőiroda. Ám egészen az ukrajnai háború kitöréséig az orosz hadvezetés elzárkózott a típus rendszeresítésétől, túlságosan drágának találva azt. A probléma viszont az általunk már sokszor elemzett „Tesco-gazdaságos” haderőfejlesztésnél mélyebb szinteken gyökerezik, ugyanis az igazán nem az UMPK siklóbombákban, hanem magában a precíziós fegyverzetben, mint koncepcióban keresendő.

Bár számos olyan terv és prototípus született az orosz hadiipar/tervezőirodák oldaláról a precíziós fegyverzet rendszeresítésére vonatkozóan, amelyekkel Dunát lehetne rekeszteni, ám azt a hadvezetés rendre visszautasította. Pedig ezek eredete sokszor még az afganisztáni és csecsenföldi háborúkban szerzett tapasztalatokhoz és kihívásokhoz nyúlik vissza, mégis az elképzelést a regnáló hadvezetés feleslegesnek titulálta. Még az egyértelműen bizonyító értékű és számos hiányosságot felszínre hozó szíriai tapasztalatok sem tudták meggyőzni a védelmi minisztérium „fafejű bölényeit” arra vonatkozóan, hogy a modern konfliktusok elkerülhetetlen eszközeivé léptek elő a precíziós fegyverek.

„Utóbbiak bár árukat tekintve óhatatlanul drágábbak, mint nem irányított társaik, ám a költségek terén jelentkező negatívumokat az alacsonyabb felhasználási mennyiséggel képesek ellensúlyozni”

Azaz míg mondjuk 20-30 nem irányított bomba sem tudja megsemmisíteni az adott célpontot a túlságosan nagy szórás következtében, addig precíziós lőszerből ugyanarra a feladatra egy is elegendő lehet. Persze nem szabad átesni a ló túloldalára, mint ahogy azt számos nyugati haderő tette az 1991 utáni aszimmetrikus konfliktusok tapasztalatait hibásan levonva, mivel továbbra is vannak olyan feladatkörök – mint területcélok támadása –, amelyekhez bőven elegendőek a meglévő „butabomba” készletek és teljesen felesleges a jóval drágább precíziós típusok használata.

Többek közt a lézer vezérlésű Krasznopol típusú gránátok is az elhanyagolt precíziós fegyverzet kategóriájába tartoztak a háborút megelőzően

Viszont az UMPK siklóbombák nem tekinthetőek dedikált precíziós típusoknak, mivel ahogy már az elhangzott, az amerikai JDAM bombacsaládhoz hasonlóan, a már meglévő nem irányított készletek vagy az újonnan gyártott példányok átalakításával jönnek létre. Lényegében az UMPK bombakészletek egy rögtönzött középutat jelentenek a tömegesen és olcsón gyártható, valamint dedikált precíziós fegyverzet közt. Mindezt a dedikált típusokhoz képest töredék áron, jóval nagyobb mértékben skálázható és gyorsabban felfuttatható termelés mellett.

„Milyen bombákra is kerülnek felszerelésre hát az UMPK készletek?”

Fő felhasználást tekintve jelen írásban főképp csak a repeszromboló változatokra kívánunk kitérni, ám ahogy azt már mondtuk, egyéb bombatípusokra is integrálásra került az UMPK. A hadrendben álló szovjet eredetű nem irányított orosz repeszromboló bombafegyverzetet alváltozat szerint két külön alkategóriába lehet sorolni, ahol azok vagy az M54 vagy az M62 sorozatba tartoznak. Utóbbi esetben a szám a rendszeresítés évét, azaz 1954-et, illetve 1962-t jelöl.

A fő különbséget az M54 és M62 változatok közt azok külső kialakítása jelenti. Míg az M54 esetében a tervezés során a fő szempont a bombatéren belül történő hordozás volt, így azok laposabb orrúak a maximális helykihasználás érdekében. Ez viszony jóval rosszabb aerodinamikai jellemzőket biztosít, csökkentve a lehetséges maximális hajítási távolságot, valamint külső felfüggesztés esetén megnövelve a légellenállást. Egyúttal az M54 további jellegzetessége a második világháborús német SC és SD sorozatú bombákhoz hasonlóan az orrnál elhelyezett úgynevezett ballisztikai gyűrű, amelynek feladata becsapódás esetén a bombatest merőleges irányba történő elfordítása, minimalizálva az esetleges lepattanás valószínűségét.

„Az M62 tervezése során hasonlóan az Egyesült Államok által az 1950-es években hadrendbe állított Mk-8x sorozatú bombákhoz az elsődleges szempontot a vadászgépeken és vadászbombázókon történő külső felfüggesztés adta”

Ez viszont egy lekerekített aerodinamikusabb, és karcsúbb kialakítást igényelt. Egyúttal a magasabb becsapódási sebesség feleslegessé tette a ballisztikai gyűrűk használatát, mivel az ilyenkor fellépő kinetikus energia önmagában elegendő a célfelület átütéséhez. Ellenben az M62 sorozatú bombák hátránya a bombázók bombaterének kevésbé hatékony kihasználása, így viszont az M54 verzió is párhuzamosan gyártásban maradt.

Egyben az M62 verzió csak a 250 és 500 kilogrammos repeszromboló változatok esetében jelent meg, így az 1500, 3000 és afeletti tömegű bombák továbbra is a régebbi, M54 szabvány szerint készültek-készülnek. Fontos továbbá megjegyezzük azt, hogy a bombák típusjelzésében szereplő szám azok össztömegét, nem pedig a bennük található robbanóanyag mennyiségét jelöli. Ökölszabály szerint a repeszromboló bombáknál utóbbi nagyjából az össztömeg kevesebb, mint felét teszi ki, így a FAB-500 esetében nagyjából 200, a FAB-1500-nál 700, míg a FAB-3000 tekintetében 1400 kilogramm.

„Hogyan kerülnek bevetésre az UMPK siklóbombák?”

Maga az UMPK készlet kialakítástól függően viszonylag egyszerűként írható le, mivel csak egy kinyitható szárnyakat tartalmazó aerodinamikus kormányfelületet és a hozzá tartozó navigációs egységet foglalja magába. Az 1500 kilogrammos FAB-1500M54 típusú bombák esetében az UMPK készletek kiegészülnek egy, az aerodinamikai jellemzőket javító légterelő kúppal is. Szemben az amerikai Mk-8x sorozatú bombákkal az orosz FAB család hegesztett kialakítású, így tengerentúli társaihoz képest nem lehet őket az orr és farokrész lecsavarozásával irányított verziójúvá átalakítani. Helyette az UMPK készlet külsőleg, fém pántok segítségével kerül felszerelésre, általában bázisrepülőtéren nem sokkal a bevetést megelőzően.

Miután az UMPK bombák önálló meghajtással nem rendelkeznek – legalábbis ezen írás születésének időpontjában –, célpontjaikat nevükből adódóan egy sikló pályán közelítik meg, amihez az indító platformnak lehetőség szerint minél nagyobb magasságba – legalább 10 kilométer – érdemes felemelkednie 900-1000 km/h-s sebesség mellett. Nagy magasságban ugyanis a ritkább légkör miatt kisebb a légellenállás, így növekszik a lehetséges maximális hatótávolság is.

Az UMPK siklóbombák célravezetése műholdas és inerciális – tehetetlenségi – navigáció segítségével történik, előre betáplált koordinátákra. Azaz indítást követően az amerikai JDAM-hez hasonlóan nincs lehetőség a célpont megváltoztatására vagy éppen mozgásban lévő cél követésére. Noha technikailag megint csak amerikai mintára lehetséges lenne egyes példányokat ellátni lézeres vagy egyéb rávezetési módokkal, ám mozgó célpontok elleni feladatkörre egyszerűbb és olcsóbb orosz oldalról a Lancet típusú öngyilkos drónok használata. Bár pontos adat nem áll rendelkezésünkre az UMPK típusú siklóbombák maximális hatótávolságát illetően, ám az optimális körülmények között elérheti a 60-70 kilométert is.

„Egyben az UMPK bombakészletek fejlesztése és finomhangolása az alkalmazási tapasztalatok, valamint esetlegesen felmerülő harctéri kihívások figyelembe vételével folyamatosan zajlik”

Így történhetett meg az, hogy a 2023 nyári, nyersebb első változatoktól eljutottunk az ukrán külügyminiszter által rettegettként leírt fegyverhez, amely nagyban differenciálódik felhasználási területet tekintve. A fejlesztések főképp a navigációs, kommunikációs és rávezető rendszerek esetében mutatkoznak meg, ahol a pontosság folyamatos javulása mellett a bombák vezérlése egyre inkább ellenállóvá válik az elektronikai zavarással szemben.

A legújabb példányoknál például hasonlóan az Iszkander-M ballisztikus rakétákhoz a 8 antennás Kometa-R8 típusú navigációs modul kerül beépítésre, amely ahogy neve is mutatja 8 különböző csatornán képes fogadni a GPS vagy GLONASS navigációs rendszerek jeleit. Szemben a korábbi 4 antennás verziókkal a Kometa-R8-al ellátott példányok 7 zavarási frekvenciát képesek egyidejűleg blokkolni, jelentősen védettebbé téve a bombákat az ukrán elektronikai zavarással szemben. Ennek köszönhetően drasztikusan megnövekedett az alkalmazásuk eredményessége.

„Miért is volt szükség az UMPK siklóbombákra és milyen változást hoztak az ukrajnai háborúban?”

Megint csak, az UMPK típusú siklóbombák tömeges alkalmazása alapvetően változtatta meg az orosz offenzív kapacitások jellegét, jelentősen kiterjesztve azok mértékét és eredményességét. Míg korábban Moszkvának a mélységi csapásmérés tekintetében a minimális létszámban rendszerben lévő precíziós fegyverzeten túl csak a cirkáló és ballisztikus rakéták álltak rendelkezésére, az UMPK-k megjelenésével ezen kör drasztikusan kiszélesedett. Persze hatótávolság tekintetében az UMPK-k nem tudják felvenni a versenyt a cirkáló vagy ballisztikus rakétákkal, ám taktikai szinten az érintkezési vonal közvetett térségében így is súlyos csapásokat képesek mérni.

Na de miért is volt szükség az UMPK bombakészletek bevetésére? Ehhez elsőként a háború első napjaihoz-heteihez kell visszamenjünk, ahol az orosz légierő merevszárnyú állománya bevetéseit jórészt alacsony magasságon – 200 méter vagy alatta – hajtotta végre nem irányított fegyverzettel, közvetlenül kitéve magát az ukrán légvédelem tüzének.

„Gyakorlatilag a második világháborús sturmovik csatarepülőgépek éledtek újjá modern, sugárhajtású köntösben, ám az 1940-es évekhez képest egy teljesen eltérő és veszélyesebb légtérben”

Miután nem sikerült érdemben felszámolni az ukrán légvédelem állományát – hogy miért az megint egy külön elemzés témája –, így ezek a bevetések gyakorlatilag öngyilkossággal értek fel, annyira magas volt a lelövés esélye. Nem véletlen, hogy az orosz légierő veszteségeinek jelentős hányada a konfliktus első szakaszában, épp az említett taktika alkalmazása folytán következett be.

Szu-34 alacsony magasságú bombázás közben, valamikor a háború kezdeti heteiben-hónapjaiban

Ugyanis ahhoz, hogy egyáltalán értékelhető eredményességgel lehessen bevetni az optimális körülmények közt is erősen korlátozott pontosságú nem irányított eszközöket, nincs más opció, mint sturmovik üzemmódban alacsony magasságban oldani a bombafegyverzetet a kijelölt célpont pár kilométeres zónájába behatolva. Itt viszont veszélyek sorozata várt az orosz vadászokra a hordozható légvédelmi rakétáktól – MANPADS – légvédelmi gépágyúkon át egészen csapatlégvédelemig.

„Mondani sem kell, egy magára adó modern hadsereg számára ilyen szintű, tartósan fenntarthatatlan veszteségeket okozó kamikaze bevetések végrehajtása a szégyen kategóriájába esik”

Nem véletlen, hogy egészen 2023 tavaszáig-nyaráig, azaz pont az UMPK siklóbombák érdemi megjelenéséig az orosz légierő inkább tartalékgázon üzemelt. Az UMPK siklóbombák a fentebb vázolt tulajdonságaik révén viszont lehetővé tették nem csupán a távolsági csapásmérést, hanem azt is, hogy az indítások az ukrán légvédelmi ütegek potenciális megsemmisítési zónáján – NEZ – kívülről történjenek, minimalizálva lelövés lehetőségét.

Fontos különbséget tenni a maximális hatótávolság és megsemmisítési zóna között, mivel a kettő nem esik egybe. Bár a maximális hatótávolság szélén lehetséges elméletben az elfogás, ám nagy az esélye annak – persze típustól és körülményektől függ –, hogy a légvédelem kijelölt célpontja „le tudja rázni” magáról a beérkező rakétát. Viszont a maximális hatótávolságnál jelentősen kisebb megsemmisítési zónában erre minimális esély mutatkozik még aktív ellentevékenység mellett is. Nem véletlenül hívja az angol szaknyelv ezt a zónát a légiharc rakéták esetében „no escape zone”-nak, azaz ahonnan nem lehet menekülni.

„Az UMPK-k megjelenésével szaknyelvi hasonlattal élve a front térségében aktív Szu-34 vadászbombázók és Szu-35 vadászgépek ismét bombakamion szerepkört tölthetnek be”

Azaz képessé váltak ismét a statikus ukrán célpontok tömegét folyamatosan támadni a ballisztikus és cirkáló rakétákhoz képest töredék áron, gyorsabb reakcióidővel. Egyben azt is elmondhatjuk, hogy a 2023 tavaszi-nyári ellentámadás visszaverésében a többszörösen kiépített, egymásra épülő mélységi Szurovikin-vonalon és az orosz csapatlégierőn – harci helikopterek és Szu-25 csatarepülőgépek – túl az UMPK siklóbombák szintén jelentős szerephez jutottak orosz oldalról, folyamatosan nyomás alatt tartva az ukrán logisztikai csomópontokat, raktárakat, vasútállomásokat, megerődített állásokat.

UMPK készlettel ellátott ODAB-1500 termobárikus elven működő bomba találata

Szintén jól érzékelteti az UMPK siklóbombák – azon belül is az 1500 kilogrammos változatok – tömeges megjelenésének jelentőségét Avgyejevka ostroma, ahol az orosz bombák szó szerint ementáli sajtként lyuggatták szét az ukrán védelem számos állását. Miközben maga Avgyejevka ugyanakkora, ha nem nagyobb kihívást jelentett az orosz haderő számára, mint Bahmut, mégis nagyjából feleakkora idő alatt sikerült elfoglalni. A Donyeck környéki betonerőd feltörésében pedig letagadhatatlan szerep jutott az 500 és 1500 kilogrammos siklóbombáknak.

Vélhetően Kijev azért sem próbálkozott meg egy Azovsztalhoz hasonló védekezéssel a helyi kokszkombinát esetében, mivel 2022 májusával szemben az orosz haderőnek már rendelkezésre állnak olyan eszközei, amelyek képesek a betonfedezékek távolról történő gyors felszámolására.

„Ukrán jelentések szerint pedig az UMPK-k alkalmazásának intenzitása csak tovább növekedett 2024 eddig eltelt hónapjaiban”

Ivan Gavriljuk, az ukrán légierő helyettes parancsnokának március 19-i nyilatkozata szerint 2024 első 77 napjában az orosz légierő összesen 3500, döntő hányadban irányított siklóbombát dobott le Kijev állásaira, amely 16 szoros érték 2023 ugyanezen időszakával összevetve. Más ukrán jelentések szerint pedig nem egy alkalommal volt olyan, hogy az egy napon bevetett UMPK siklóbombák száma meghaladta a 120 darabot.

Az abszolút rekordot február 16-17-e tartja, amikor is 24 óra leforgása alatt az orosz fél összesen 151 siklóbombát indított. Összehasonlításképp Franciaország havonta 50 darab hasonló AASM bombakészlet leszállítását vállalta. Mindezek alapján pedig láthatóvá válik, hogy folyamatosan növekszik mind a gyártási kapacitás, mind pedig az alkalmazás intenzitása.

„Ráadásul az elmúlt időszakban az orosz siklóbombák bevetésének eredményessége még tovább emelkedett, köszönhetően az ukrán légvédelem ellen 2024 elejétől kibontakozó szisztematikus hadjáratnak”

Bár a téma önmagában egy külön elemzést érdemelne, röviden összefoglalva azt láthatjuk, hogy az orosz felderítő és hírszerzési képességek javulásával Moszkva sokkalta eredményesebben tudja az időérzékeny célpontokat – mint a légvédelmi rakéták indítóállásai, radarrendszerek, vagy a HIMARS rakétatüzérség – megsemmisíteni a Lancet öngyilkos drónokkal, de sokkalta inkább az Iszkander-M típusú ballisztikus rakétákkal.

Kombinálva ezt az ukrán tartalékok fokozatos kimerülésével – előbb a szovjet majd a nyugati eredetű rendszerek esetében – Kijev légvédelmének korábbi eredményessége jócskán lecsökkent. Az orosz Lostarmour portál adatai szerint csak a március 22-ét megelőző 30 napban 9 légvédelmi rendszer és további 7 hozzájuk tartozó tűzvezető/felderítő radar kilövésére került sor konkrétan azonosítható módon.

Ukrán Patriot légvédelmi üteg kilövése 2024. március 9-én

A valós érték vélhetően ennél magasabb. Mindez pedig lehetővé teszi azt, hogy Moszkva még nagyobb arányba tudja légierejét a front közvetlen környezetében tömegesen alkalmazni.

„Noha elméleti lehetősége megvan annak, hogy az ukrán légvédelem egységei akár gépágyúkkal, akár egyéb módokon még a levegőben, becsapódás előtt kiiktassák az orosz siklóbombákat, ám a gyakorlat azt mutatja, hogy nincsen igazán eredményes védekezés az UMPK-k ellen”

Pontosabban, ami lehetséges az maguknak a hordozóplatformoknak – azaz vadászgépeknek és vadászbombázóknak – a semlegesítése, ám ahhoz egyelőre úgy tűnik az ukrán légvédelemnek nincsenek meg a szükséges erőforrásai, ahol még az említett megsemmisítési zóna problémája is feltűnik.

Kérdés persze az F-16 vadászgépek és nagy hatótávolságú nyugati légiharc rakéták megjelenésével milyen irányban változhat az ukrán légtér feletti uralom felosztása. Ám abban biztosak lehetünk, hogy ahogyan a nyugati páncélosokra, úgy a vadászokra is ugyanakkora vadászatot fog Moszkva indítani, mint amit már a Leopardoknál vagy Abramseknél láthattunk.

„Na, de ha ilyen eredményesek a jelenlegi orosz siklóbombák akkor mégis mi szükség van a nagyobb kaliberű, 3000 kilogrammos változat gyártásának újraindítására?”

Nos, a válasz éppen az előbb emlegetett Avgyejevka ostromában keresendő, ahol ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy még az 1500 kilogrammos – 700 kilogrammnyi robbanóanyaggal megtöltött – siklóbombák sem elegendőek minden esetben az ukrán megerősített állások vagy épp egyéb földalatti, több méter vastag betonfalak által védett objektumok kiiktatására.

Szergej Sojgu 2024. március 21-i látogatása a repeszromboló bombákat gyártó Nyizsnyij Novgorod-i üzemben

Ha az 1500 kilogrammos kaliber ementálivá lyuggatta a donyecki betondióként emlegetett Avgyejevkát, addig a 3 tonnás variáns találata egész ipari üzemeket omlaszthat össze. Elég csak a szomszédos Krasznogorovka betonerőddé átalakított egykori téglagyárát nézzük, ahol a folyamatosan záporozó FAB/OFAB/ODAB-1500 bombák sem tudták az ukrán védelem kiemelt objektumát mindezidáig felszámolni.

„Értelemszerűen az újonnan gyártásba vett FAB-3000 bombák alkalmazásának csakis az UMPK készlettel ellátott precíziós verzióban van értelme”

Ugyanis bár tény, hogy jelentős robbanóerőt képviselnek ezek az eszközök, ám annak hatása a célponttól való távolság növekedésével exponenciálisan csökken. Ahogy azt az orosz Fighterbomber Telegram-csatorna is megjegyzi a lehetséges hidak elleni feladatkört vizsgálva, a kijelölt célponttól 20 méterre becsapódó 3 tonnás FAB-3000-nek ugyanolyan kis hatása lenne a hídszerkezetre, mint egy FAB-500-nak.

Élőerő esetében a lökéshullám 40 méteres körön belül okoz halálos sérüléseket, amelyen túl agyrázkódás és egyéb sebesülésre 160 méteren belül lehet számítani. Viszont amennyiben sikerül a FAB-3000-nél is elérni az 5-10 méteres körkörös szórást, úgy egy rendkívül eredményes csapásmérő fegyver kerülhet az orosz hadsereg állományába, amely robbanóerőt tekintve felülmúlhatja a cirkáló és ballisztikus rakéták robbanófejeit, azok költségeinek töredékéért.

„Vélhetően Moszkva a 3 tonnás bombákat sokkalta kisebb intenzitás mellett fogja alkalmazni, mint 1500 vagy 500 kilogrammos társait, főképp kiemelt hátországi célpontok ellen”

Ezek lehetnek akár kommunikációs objektumok, földalatti parancsnoki központok, lőszerraktárak, csapatösszevonások, ipari üzemek, valamint az energiahálózat egyes elemei. Vagy esetleg éppen a háború kezdete óta folyamatosan emlegetett Dnyeper hídjai. De említhetnénk akár a jelenleg is kiépítés alatt álló, mélységi védelmet biztosító orosz Szurovikin-vonal mintájára épülő ukrán „Zelenszkij-vonal” egyes elemeit, ahol a földsáncok és lövészárkok vajmi kevés védelmet biztosíthatnak 1000-1200 km/h-val becsapódó 1400 kilogrammnyi robbanóanyaggal szemben.

Ukrán védvonalak kiépítése

Egyes orosz vélemények szerint az UMPK készlettel ellátott 3000 kilogrammos siklóbombákat eredményességük és hatótávjuk növelése érdekében érdemes lenne ellátni valamiféle önálló meghajtással, mint amit a nemrégiben debütált UMPB bombák esetében láthattunk. Utóbbiak március 27-én Harkovot több, mint 90 kilométerről tudták támadni szárazföldi indítás mellett. Ez a hatótáv a már felvázolt ritkább légkörű 10-13 – vagy akár 16 – kilométeres indítási magasság és 900-1000 km/h-s sebesség mellett pedig még nagyobb lehetne, persze csak akkor, ha a bomba rendelkezik az emlegetett önálló meghajtással.

Vélhetően kezdetben a 3000 kilogrammos változatok egyelőre a siklókészletet kaphatják meg és az esetlegesen felmerülő igények és egyéb tapasztalatok alapján kerülhet gyártásba a póthajtásos verzió. Ám amennyiben ez megtörténik, azzal Ukrajna jelentős hányada kerülhet potenciális veszélyzónába.

„Mik a FAB-3000 és annál nagyobb kaliberű bombák alkalmazásának korlátjai?”

Hiába indult újra február végével a 3 tonnás bombák gyártása, azokat el is kell tudni juttatni az ellenséges vonalak mögé. Nagy tömegben viszont a FAB-3000-t és az esetlegesen annál nagyobb bombákat csak a nehézbombázók lennének képesek hordozni. Ám miután azok közül a Tu-90MSz és Tu-160 típusok mind rakétahordozó kialakításúak így csak a Tu-22M3 típus maradt. A Tu-95 esetében az utolsó bombafegyverzettel ellátott változata a Tu-95M volt, míg a Tu-160 tervezésekor kizárólag a rakétahordozó kialakítás jött szóba.

Akárcsak ahogy azt a szíriai felvételeken is láttuk, az orosz dedikált bombázók közül egyedül a T-22M3 esetében maradt meg a külső és belső térben történő bombák hordozásának képessége. Bár az ukrajnai konfliktus alatt a Tupoljevek inkább az általunk már vizsgált H-22/32 rakéták indítóplatformjaként lettek ismertek, az orosz határokon belülről operálva.

„A FAB-3000 utolsó tömeges bevetésének színhelyét adó afganisztáni háború idején még számos, olyan típus állt szolgálatban a szovjet légierőben, amely képes volt a 3000 kilogrammos bombák hordozására, ám azokat az orosz hadvezetés az 1990-es években mind kivonta a hadrendből”

Többek közt ilyenek voltak a Tupoljev tervezőiroda Tu-16 és Tu-22/Tu-22M bombázói vagy a Mjasziscsevtől származó M-4/3M. Ám ezek közül mára egyedül a Tu-22M3 maradt egyedül elérhető. Így viszont kérdés, hogy Moszkva a 3000 kilogrammos bombák bevetésének érdekében az eddigiekhez képest jelentősen nagyobb veszélybe sodorja-e a Tu-22M3-kat azokat a harci érintkezés zónájába telepítve, vagy inkább helyette egy alternatív megoldás felé mozdul el.

Ez lehetne az Ukrajnát megjárt Szu-34 vagy épp a Szu-24. Miután a Szu-24-hez hasonlóan a Szu-34-hez is integrálva vannak 3000 literes űrtartalmú PTB-3000 póttartályok, így elméletileg lehetséges, hogy ugyanazon a függesztőponton a vadászbombázó tudja hordozni az UMPK készlettel ellátott FAB-3000 bombákat is. Ám ennek tesztelésére mindeddig nem került sor. Ráadásul az a normál műveletekhez képest jelentősen nagyobb terhelést fejt ki a függesztőpontokra és magára a sárkányra.

A megnövekedett terhelés pedig az élettartamra van negatív hatással, azaz az ilyen megpakolt bevetések jobban „eszik” az élettartamot, gyorsabb hadrendből történő kivonást eredményezve. Nem véletlenül alkalmazta Oroszország tömegesen Szíriában a már említett bombakamion szerepkörben az élettartamuk végén járó Szu-24 bombázókat. Utóbbi fényében viszont nem kizárt, hogy a Szu-24-ek Ukrajnában a Szu-34-ek mellett egy utolsó utáni menet erejéig ismét bevetésre kerülhetnek a FAB-3000-ek hordozóiként.

„Érkezhetnek-e a jövőben 3000 kilogrammos FAB-3000-nél is nagyobb tömegű siklóbombák az orosz arzenálba?”

Akárhogy is történjen az UMPK készlettel ellátott FAB-3000-ek integrációja az orosz bombázóflottára, ahogy azt már említettük, a puszta fizikai korlátok következtében sem lehet azokat olyan intenzitással bevetni, mint 250, 500, 1500 kilogrammos társaikat. Míg egy Szu-34 képes 3 1500 vagy 4 darab 500 kilogrammos bombával a szárnyai alatt bevetésre indulni, addig akármi is legyen a hordozóplatform, de a FAB-3000-ek vélhetően egyedül fognak utazni.

Ezzel pedig meg is válaszoltuk azt a kérdést, hogy vajon újra gyártásba kerülhetnek-e a még nagyobb kaliberű 5 ezer és 9 ezer kilogrammos FAB-5000/9000 típusok. Miután nincs már hadrendben olyan gép, amely hordozni tudná őket, így vélhetően egyelőre a felső korlát megragad a FAB-3000-nél.