//Saposnyikov és a Barbarossa hadművelet
Letiltott fotó Sztálinról. A képet a Komszomolszkaja Pravda főszerkesztője készítette titokban, amikor közölték Sztálinnal, hogy Kijevet a németek bekerítették. A fotó valamikor 1941 augusztusában készülhetett. A németek szeptember 19-én bevették Kijevet Fotó:Rarehistoricalphotos

Saposnyikov és a Barbarossa hadművelet

MEGOSZTÁS

A Szovjetunió történetének talán legérdekesebb katona figurája volt Borisz Mihajlovics Saposnyikov. Kivételes képességű főtiszt, akit Sztálin jobbkezének, egyben a Vörös Hadsereg agyának is nevezhetünk.

Pap Krisztián írása a #moszkvater.com számára

„A stratégia nem azt jelenti, hogy kiterveljük, mit teszünk majd, ha történik valami, hanem azt, hogy előre kiszámoljuk, mi történik annak következtében, amit teszünk”  

(Garri Kaszparov orosz sakkvilágbajnok)

Ki volt Saposnyikov?

A Szovjetunió monolitikus államát Sztálin idejében az egyszemélyű diktátori döntések jellemezték. Gyakorlatilag az állam egészét érintő minden lényeges, vagy annak látszó döntést Sztálin személyes aláírásával kellett hitelesíteni. Ez akkor is így volt, ha maga a generalisszimusz nem is tudta pontosan, hogy mit írt alá. Sztálin személye áthatotta az állami gépezet egészét, de ez persze nem jelentette azt, hogy a „Gazda”, mindenhez értett volna. Sztálinnak a gazdaság, az ipar minden területén szüksége volt valódi szakértőkre. Így volt ez hadsereg fejlesztése terén is, amely kiemelt szerepet kapott az új típusú állam megteremtésében, és további fejlődésében.

„A Vörös Hadsereg fejlesztésében kulcsszerepet játszott Borisz Saposnyikov, akit Sztálin jobbkezének, egyben a Vörös Hadsereg <agyának> is nevezhetünk”

Saposnyikov uráli kozák családba született 1882-ben. Kiváló értelmi képességű, humán érdeklődésű fiatal volt, de anyagi nehézségek miatt katonai pályára kényszerült, ahol gyorsan érvényesült. Különböző betegségek (maláriás tünetek, gümőkor, asztma) végig kísérték életét, utolsó éveiben már csak mankóval tudott közlekedni, halálát gümő- vagy gyomorrák okozta.

Borisz Mihajlovics Saposnyikov #moszkvater
Borisz Mihajlovics Saposnyikov
Fotó:Wikipédia

Az első világháborút, mint a vezérkari főnök segédtisztje kezdte, a cári hadsereg ezredeseként fejezte be, és 1917 decemberében a forradalmi bizottság hadosztály parancsnoknak választotta meg. A következő év áprilisában önként jelentkezett a Vörös Hadseregbe, amely egy ilyen magas rangú cári tiszttől szokatlan volt. Saposnyikov megfelelő szakmai tudással, és kellő harctéri tapasztalattal rendelkezett, így a polgárháborúban is többször az ő tervei alapján győzték le a fehér gárdistákat. 1921-ben Vörös Zászló érdemrendet kapott. Jó viszonyt ápolt a másik katonai teoretikussal, Frunzéval, akinek helyettese is volt, majd 1925-ben kinevezték a Leningrádi Katonai Körzet vezetőjévé, ami cári időkben kezdődő pályafutását tekintve is elismerésre méltó teljesítmény, ráadásul ekkor még mindig párton kívüli. 1927–28-ban a Moszkvai Katonai Körzet vezetője, majd 1928 elejétől 1931 júniusáig vezérkari főnökként működött, közben 1930-ban pártag lett.

Egy rövid mellőzés

1931-32 között kegyvesztetté vált, mert állítólag egyik írásában a kelleténél jobban dicsérte a polgárháborúban végzett teljesítménye kapcsán a száműzött Trockijt. Fél évre a katonai vezetők „elfekvőjébe”, a Volgai Katonai Körzetbe küldték. 1932 elején azonban ismét tárt karokkal fogadták, és rá bízták a Moszkvában működő Frunze Katonai Akadémia vezetését.

„Az akadémiát felvirágoztatta, és szinte külön iskolát teremtve olyan színvonalasan vezette, hogy az előadásain SztálinMolotov és Vorosilov is rendszeresen részt vettek”

Az intézmény élén végzett munkájáért 1935-ben professzori címet kapott, és még ebben az évben újra a Leningrádi Katonai Körzet parancsnoka lett. Biztosak lehetünk benne, hogy Sztálin figyelme már addig is követte a kiváló képességű főtisztet, de ezek az előadások megerősítették az iránta való bizalmat, amit a vörös diktátornál amúgy alig lehetett elérni. Saposnyikov politikailag semleges magatartása, és beteges alkata miatt sem volt hadvezér típus, vagyis Sztálin számára nem jelentett veszélyt mint rivális, úgy mint Trockij, vagy a délceg és valódi hadvezéri képességekkel rendelkező Tuhacsevszkij. Mert innentől egyre inkább feltűnik Sztálin mellett, mint az 1939-es Molotov-Ribbentrop paktum aláírásánál is.

„Sztálinnal idővel egyfajta atya-fiú kapcsolatba kerültek, ahol a négy évvel fiatalabb Saposnyikov volt az <apa> (1.)”

Mondani sem kell, Saposnyikovnak a haja szála sem görbült az 1937-38-39-es nagy tisztogatás idején. Mindössze annyi hátrány érte a finn-szovjet háború kapcsán, hogy leváltották a vezérkar éléről, ami azért is furcsa, mert Saposnyikov a finnek elleni háborút nehéz, elhúzódó küzdelemnek tartotta, és neki lett igaza. Valószínű, hogy Sztálin úgy igyekezett vigyázni rá a világháború kritikus pillanatában, hogy hátrébb léptette. Saposnyikov számunkra azért is érdekes, mert háromkötetes könyvében, A hadsereg agya címűben Conrad von Hötzendorf, az osztrák-magyar hadsereg vezérkari főnök és  Alekszandr Szvecsin cári ezredes nézeteit ütköztette. (Conradnak volt köszönhető, hogy a cári hadsereg a világháború legnagyobb emberveszteségét szenvedte el a Kárpátokban 1914-15-ben.) Ezt követően a nyugati határvédelmi létesítmények építésének irányításával bízták meg, majd 1940 májusában marsalli rangot kapott ugyanez év augusztusától a Szovjetunió honvédelmi népbiztosának helyettese.

1941: Újra vezérkari főnök

A betegségei ellenére nagy munkabírású, aprólékos Saposnyikov összesen háromszor lett vezérkari főnök (1928-31., 1937-39., és 1941. július – 1942 május). Harmadik kinevezésekor, vezérkari főnökként részt vett a szovjet csapatok 1941-1942. évi legfontosabb hadműveleteinek előkészítésében, és az azok megvívására vonatkozó javaslatok kidolgozásában. Ezt követően 1943-tól haláláig, 1945-ig a Vezérkari Katonai Akadémia parancsnoka. Az éles eszű, művelt és angolosan hűvös természetű Saposnyikov tehát feltétlenül bírta Sztálin bizalmát, amit az is bizonyít, hogy a vörös cár, a környezetében egyedül őt szólította keresztnevén. Ahogy az is elképzelhetetlen volt, hogy egyetlen Sztavka-döntés is Saposnyikov jóváhagyása nélkül kerüljön ki a front parancsnokságokhoz (2.)

„1941. június 22. Saposnyikovot Minszkben érte, amelyet már a Luftwaffe bombázott. A német támadást követően Sztálin őt (és Kulikot) küldte a Nyugati Front seregeihez, azaz őrájuk bízta a megbénult, nagyrészt megsemmisült és szétszóródott seregmaradékok összeszervezését, ütőképessé tételét. (3.)”

Pár nappal később a Nyugati Front ideiglenes főhadiszállásán volt, ahol Kliment Vorosilov segédtisztje meglátogatta, de elképesztő rendetlenséget talált. Saposnyikov a földön feküdt, mint egy halott az idegkimerültségtől, a feje alatt viharkabáttal. Mire Vorosilov is odaért, addigra viszont összeszedte magát, frissen borotválkozva fogadta az Északnyugati Front parancsnokát.

„A Barbarossa hadjárat okaira alapvetően két narratíva létezett. Időben az első a német az volt, miszerint a Szovjetunió ellenséges magatartást tanúsított, és a várható támadást megelőzve preventív csapást indítottak a szovjet vonalak ellen. A másik, a szovjet verzió, hogy a náci Németország minden előzmény és hadüzenet nélkül lerohanta a Szovjetuniót”

Az 1980-as években jelent meg Viktor Szuvorov nézete, ami a Jégtörő című könyvben fejtett ki, hogy a Szovjetunió valóban támadni készült, és a németek tényleg megelőzték őket. Szuvorov ehhez rengeteg adatot mutatott fel, amivel alátámasztani látszott érvelését, és vélhetően ennek lett következménye, hogy az ENSZ a 2000-es években olyan határozatot hozott, hogy a szovjet-német háború felelősségét 50-50 százalékban megosztotta a felek között. Majd 2019-ben az Európa Parlament ugyanezt a döntést hozta.

Gondolva itt a jelenleg zajló ukrán-orosz háborúra, a politikai motiváció mindkét esetben nyilvánvaló. Pedig Szuvorov, mint ukrán disszidens, nem értette meg a Barbarossa hadjárat lényegét, és azt hangsúlyozta, hogy a szovjetek feltétlenül támadni akartak, ami nem igaz.

„Hitler döntése idézte elő a német-szovjet háborút, mert türelmét vesztve támadt, és ezzel elvesztette az idegek háborúját, és ezzel a <jog háborúját> is. A határ menti szovjet csapatoknak szigorúan parancsba volt adva, hogy semmilyen, a legkisebb fegyveres provokációra sem reagálhattak. Lábhoz tett fegyverrel kellett bevárniuk a helyi parancsnokok által előre látott támadást”

Saposnyikov és a szovjet katonai gondolkodás

Bármilyen nehézségek és veszteségek történtek 1941 nyarán a német támadást követően, a szovjet erők végül lelassították az ellenséget, Moszkva időt nyert a háború további folytatásához. A szovjet katonai doktrína, ami 1929-től létezett, a nagy veszteségek ellenére életképes maradt. Ennek a szovjet katonai doktrínának ugyanis nem volt alternatívája. Ennek kidolgozása és felépítése az elődök, Frunze, Tuhacsevszkij, Kamanyev és még néhány katonai teoretikus munkásságán alapult, tehát nem egyedül Saposnyikov érdeme volt, de végül ő valósította meg. És még valami,

„ez a doktrína a korszak legrugalmasabb stratégiáját jelentette, amit a West Pointhoz köthető kutatási műhelyekben (mint a Modern War Institute-nál) csak mostanában kezdenek fölismerni”

A szovjet-orosz doktrína az I. világháború tanulságaiból táplálkozott, vagyis hogyan lehet meghaladni az elavult taktikai megoldásokat, és hogyan lehet elérni egy modern harcászatot. A szovjetek számára nemcsak az I. világháború harctéri viszonyai szolgáltak alapul egy új doktrína kidolgozáshoz, hanem az orosz polgárháború (1917-1922) is, amely kiterjedt hadműveleteket, és mozgó harcászatot jelentett.

Ki lépi át a Molotov vonalat?

Sok történész ma sem érti, hogy mi történt 1941. június 22-ét követően. Kun Miklós A rejtélyes XX. század című műsorában (M5: A középjáték megnyitása. 2024. 05. 03.) úgy vélte, hogy Sztálin „elaludt” a német támadás előestéjén. Kun narratívája szerint a sztálini vezetés gyalázatosan felsült, mivel annyi előjele volt a német támadásnak, hogy „bőven” lett volna idő felkészülni. Kun említi David Ortenberg szovjet tábornokot, aki szerint Sztálin félt a katonáktól. Mármint a sajátjaitól, hogy azok puccsot hajtanak végre ellene. Közvetlenül a német támadás előtt Sztálin több neves főtisztet letartóztat, mint Kiril Mereckovot, akinek fogsága idején a gerincét is eltörték, pedig Mereckov mentette meg a finnországi hadjáratot, amikor az elakadt. Ungváry Krisztián egyik cikkében (Sztálin a becsapott csaló, 2016., (4.) elvetette azt, hogy a szovjetek felkészületlenül álltak volna a német támadás idején, és több ezzel ellentétes nyilatkozatot is említ, de elfogadható magyarázatot ő sem ad. A cikkének címéből talán az következik, hogy Sztálint becsapták, átverték a németek. Sztálin nem volt az a szunyókálós típus, és őt legfeljebb akkor tudták átverni, mielőtt hatalomra jutott, mert azt követően a legszigorúbb rendvédelmi hálózatot hozta létre, nem beszélve a hírszerző hálózatokról.

„Miért tévednek a neves történészek? Mert nyilvánvalóan nem olvasták a szovjet katonai teoretikusok munkáit, amelyek kétségtelenül elég nehéz olvasmányok, de mégis az ott leírtak adják a kulcsot az 1941 júniusában történtekhez. És nem szabad, hogy figyelmünket megzavarja, a Vörös Hadsereg milyen súlyos veszteségeket szenved el hónapokon át! Mert való igaz, hogy a szovjet mesterterv nem sikerült, nem sikerült a nagy ellentámadás, és ez átmeneti katasztrófát okozott”

De mi is volt ez a mesterterv? Frunze 1927-ben leírta, hogy az új hadászatban kerülni kell a dogmatikus gondolkodást, és a már megszerzett tapasztalatokat sem szabad abszolutizálni. Nagy hangsúlyt kell fektetni a manőverező képességre. Mert mint írta, mindig kialakulhat olyan helyzet, amelyben a visszavonulás elkerülhetetlen, sőt szükséges és hasznos. Ezért – fogalmazott – a mi vörös parancsnokainknak magukat és alárendeltjeiket is úgy kell nevelniük, hogy a visszavonulást az általános támadó hadműveletek egyik mozzanatának tekintsék. A visszavonulás szükséges lehet, hogy újabb, döntő támadás előkészítéséhez jobb helyzetet alakítsunk ki.

„Frunze szerint nem a külső formákat, hanem a dolgok lényegét, a hadművelet fő célját kell szem előtt tartani. (5.) Értelmezésében a Szovjetunió ostromlott erődként jelenik meg, amelynek a jövő háborújára az állam valamennyi erőforrását mozgósítani kell”

Viszont Szergej Szergejevics Kamenyev már 1922-ben leírta, hogy nagy tömeghadsereggel nem szabad tervszerű visszavonulást végrehajtani. A hadsereget a hadműveleti sikertelenség esetén sokkal bonyolultabb, és végső eredményét tekintve sokkal értelmesebb manőverre kell felhasználni, nevezetesen, a döntő ellentámadásba való átmenet érdekében mért ellencsapásra. (6.)

Kamenyev is a cári hadsereg tanult tisztje volt. Ez a felfogás eleve azzal számolt, hogy egy jól előkészített támadást modern viszonyok között már nem lehet a határon megállítani, vagyis szükséges tényező a visszavonulás. De ezáltal az ellenséggel való érintkezés, és a felderítés folyamatos lesz, ami fontos, mert mindkét körülmény igen-igen lényeges, mivel ellencsapásra készülve különösen jelentős számunkra, hogy meglepjük az ellenséget és megakadályozzuk ellencsapásunk felkészült fogadását. (7.)

Tulajdonképpen ezt a gondolatot vitte tovább és finomította a többi teoretikus is, mint például Tuhacsevszkij (1924), aki szerint

„a visszavonulás végrehajtása esetén figyelembe kell venni, hogy a visszavonulásból támadásba való átmenet, az ellenség szakadatlan üldözés következtében, igen nehéz. Ezért időnyerés céljából a visszavonulás tervébe eleve be kell dolgozni a támadásba való átmenet tervét. (8.) És bele is dolgozták”

Erre a bonyolult, összetett hadműveletre azért volt szükség Vlagyimir Triandafillov (1927) szerint mert a múlt háború tapasztalatai azt bizonyítják, hogy egyetlen hadművelettel nem érhető el az ellenség szétzúzása. Egy hadművelet korszerű háború idején az ellenség fegyveres erőinek mindössze csekély részét semmisítheti meg. Mint fogalmaz, „Cannae”-t, olyan formában, ahogyan azt a világháború előtti irodalomban megrajzolták, nem lehet egy hadművelettel elérni. (9.) Ebből az is következik, hogy a szovjet stratégák elméletben is megelőzték a németeket, vagy bárki mást, nem csak az ipari termelésben. A német katonai felderítés azonban ’41-ben helyesen ismerte fel a szovjet hadseregek közötti sávhatárokat, amelyeket kihasználva tudtak a páncélos ékek „áthasítani” Ukrajnán egészen addig, amíg a szovjetek „halogató módszerei”, és a „felőrlő harcászat” jelentős meggyengülésüket nem okozta.

„A szovjetek területileg kiterjedt hadműveletekkel számoltak, mélységi hadműveletekkel, és ennek érdekében lépcsőzetes frontvonalat használtak nagy csapatsűrűséggel, és nagy manőverező képességgel”

A szovjet katonai doktrínában ugyanis – mint Frunze írta – az is benne van, hogy esetleg az első összecsapásokat elveszíthetik, de az ellenségre értve (1925.).

Frunze szerint még az ellenség hadseregeinek egy bizonyos időpontban történt leverése sem jelent végső győzelmet, ha a szétvert egységek mögött gazdaságilag és erkölcsileg erős hátország áll. Ha van elegendő idő és tér, amely lehetővé teszi a hadseregek harcképességének helyreállításához szükséges emberi és anyagi erőforrások újabb mozgósítását, a hadsereg könnyen helyreállíthatja az arcvonalat, és a siker reményében folytathatja tovább a harcot. (10.) Ha Moszkvát valami megmentette a Vörös Hadsereg feláldozásán túl, az éppen a <tér és idő> tényezője volt, ami lelassította a német előretörést, majd a raszputyica és <Tél tábornok> be is fagyasztotta.

„Röviden, a szovjet <mesterterv> az volt, hogy a német támadás át fog csapni a német-szovjet határon (Molotov-vonalon), majd ezt követően egy vagy több nagy ellentámadással összezúzzák az ellenség fő erőit”

Ennek az egész doktrínának az alapját az jelentette, hogy mindenképpen az „ellenség”, vagyis a német fog támadni, ami átvezet egy másik területre. Mégpedig arra, hogyan lehet rávenni az ellenséget, hogy megtámadjon bennünket. A Szovjetunió megtámadásának gondolata a német hadvezetés gondolkodásában már az 1940-es év elején megjelent, de ennek valódi megvalósítása 1940 novemberére, Molotov berlini látogatásához köthető, amikor a szovjet delegáció igen zárkózottan-elutasítóan viselkedik, amit Hitler a diplomáciai viszony megromlásaként, irányváltásként értékel, és utasítást ad egy Szovjetunió elleni haditerv kidolgozására. A bizalom ekkor rendült meg végzetesen a két diktatúra között, ezt több belső német forrás megerősíti, de ez még nem jelentette feltétlenül, hogy a szovjet-német háború elkerülhetetlen.

„Megindult valami a háttérben, mégpedig egy pszichológiai hadviselés, aminek az volt az értelme, hogy mind a két oldal csapatokat kezd felvonultatni a Molotov-vonal közelében, amiről kölcsönösen tudnak, de nem egyforma mértékben. A németeknek fogalmuk sincs, milyen ipari körzetek alakultak ki az Moszkvában, az Uralban és Kelet-Szibériában”

A feszültség egyre kitapinthatóbbá vált, és nagy volt a bizonytalanság a szovjet felsőbb körökben is.  1941. június 21-én a Komintern Végrehajtó Bizottságának a vezetője, a bolgár származású Dimitrov akkor feljegyezte a naplójába: „Reggel felhívták Molotovot. Arra kérték, hogy beszéljen Jossz. Visszarionoviccsal a helyzetről, és a kommunista pártok számára szükséges útmutatásokról. Molotov: <Nem világos a helyzet. Nagyszerű játék folyik. Nem minden múlik rajtunk…>” (11.) Molotov szavai írják le talán a legpontosabban azt a feszültséggel teli helyzetet, ami június 22-ét megelőzte, és amelynek szovjet részről egyetlen célja van, a német támadás kiváltása.

„Mert a német felderítés csak annyit lát, amennyit a szovjetek feltétlenül látni engednek – persze az sem kevés -, ugyanis a nagy csapatmozgatások éjszaka zajlanak, a legnagyobb titokban, amikor sem az antibolsevista ukrán ellenállás, sem a rendszeresen nappal felderítést végző német repülők nem érzékelhetik a helyes arányokat”

A német OKH vezérkari főnöke, Franz Halder 1941. július 3-án még ezeket jegyezte föl a naplójában: „Összességében tehát még most is elmondható, hogy az orosz hadsereg nagy részének szétzúzására irányuló cél a Dvina és Dnyeper innenső oldalán megvalósult… Így valószínűleg nem túlzás azt állítani, hogy az orosz hadjáratot két hét leforgása alatt megnyertük. Ez persze még nem jelenti azt, hogy le van zárva.” (12.)

„De miért nem sikerült a szovjet ellentámadás, ha azt mind elméletben, mind pedig a megfelelő számú harci erő megléte indokolta volna?”

Mert a németek az előző két év során felbecsülhetetlen harctéri gyakorlatra tettek szert, tökéletesítették harceljárásaikat, és ennek volt köszönhető, hogy támadásuk villámgyors és könyörtelenül pontos. Megtörtént, hogy június 23-24-én az Észak harccsoport keretében harcoló 6. hadosztály páncélos csoportja többnyire könnyű (Pz. 35t) és közepes (Pz. III.) tankokkal, a nála mennyiségileg és minőségileg nagyobb és jobb szovjet 2. tank hadosztályt (KV-2 és T-34 tankokkal) a gyalogsággal közösen szinte teljesen megsemmisítse. Hiába volt a szovjeteknél a technikai fölény, azt nem tudták a gyakorlatba átvinni, mert a németek tapasztaltabbak és taktikusabbak voltak. Viszont a németek minél beljebb hatoltak orosz földön, helyzetük annál kiszolgáltatottabbá vált. A szovjetek augusztusban még arra is képesek, hogy Irán megszállására szövetségben az angolokkal egy kisebb haderőt küldjenek, s ezzel a lépésükkel alaposan meghökkentették a német hadvezetést. A szovjetek tehát olyan iramban állították csatasorba a hadosztályaikat, amilyen gyorsan azok pusztultak, és erre a német hírszerzés nem volt fölkészülve. Sztálin ezen a napon, július 3-án szokatlan hangvételű beszédet tartott, amelyet ezekkel a szavakkal zárt:

„Erőnk mérhetetlen”

Egy hónappal később, augusztus 11-én Halder már közel sem optimista: „Az egész helyzet egyre nyilvánvalóbbá teszi, hogy alábecsültük az Orosz Kolosszust, aki következetesen a totalitárius államokra jellemző végtelenül könyörtelen elszántsággal készült a háborúra. Ez vonatkozik a szervezeti és gazdasági erőforrásokra, valamint a kommunikációs rendszerre, és legfőképpen a szigorúan vett katonai potenciálra. A háború kezdetén körülbelül 200 ellenséges hadosztállyal számoltunk. Mostanra már 360-at számoltunk meg. Ezek a hadosztályok nem a mi szabványaink szerint vannak felszerelve, és taktikai vezetésük is gyakran gyenge. De ott vannak, és ha összetörünk belőlük egy tucatnyit, az oroszok egyszerűen felállítanak még egy tucatnyit. Az idő faktor nekik kedvez, hiszen ők a saját forrásaik közelében vannak, mi pedig egyre távolabb kerülünk a miénktől. Így a hatalmas frontvonalon elterülő csapataink minden mélység nélkül ki vannak téve az ellenség szakadatlan támadásainak.” (13.)

Ezek a mondatok tökéletesen leleplezik a németek hiányoságait a Vörös Hadsereg valódi erejéről, és arról is, hogy túl könnyelműen hagyták magukat belesodorni az invázióba. Ez a felismerés tükröződik június utolsó napjaiban, amikor „őrületes adatok” érkeztek a szovjetek többszáznyi harckocsi veszteségeiről. Akkor Hitler így nyilatkozott Ribbentrop előtt:

„Ha csak a legkevésbé is sejtettem volna a Vörös Hadsereg ezen óriási felkészültségét, soha nem döntöttem volna a támadás mellett. (14.) De akkor már késő volt, a háborús spirálból nem volt kiszállás”

A szovjet veszteségek aránya, a németek gyors közeledése Sztálint is mellbe vágta, és június 28-án egy titkos memorandumot küldetett az éppen távozó német nagykövethez, amelyben békét kért, cserébe pedig a balti államokat és Ukrajnát ajánlotta fel. Hitler elköveti élete talán legnagyobb hibáját, nem is válaszol a békeajánlatra. Az addigi sikerek, és a győzelmi mámor elhomályosította. A Bialistok-Minszk csata következtében a szovjetek 417 729 katonát veszítenek 1941 júniusában, és a Közép Hadseregcsoport 2500 tankot zsákmányolt (15)

„A kaotikus harctéri helyzet, és Minszk közeli elestének tudatában Sztálin összeomlik, és Moszkvához közeli dácsájába vonul vissza”

Letiltott fotó Sztálinról. A képet a Komszomolszkaja Pravda főszerkesztője készítette titokban, amikor közölték Sztálinnal, hogy Kijevet a németek bekerítették. A fotó valamikor 1941 augusztusában készülhetett. A németek szeptember 19-én bevették KijevetFotó:Rarehistoricalphotos
Letiltott fotó Sztálinról. A képet a Komszomolszkaja Pravda főszerkesztője készítette titokban, amikor közölték Sztálinnal, hogy Kijevet a németek bekerítették. A fotó valamikor 1941 augusztusában készülhetett. A németek szeptember 19-én bevették Kijevet
Fotó:Rarehistoricalphotos

Úgy tűnt, hogy itt a vég. A németek rövidesen Moszkvában lesznek, és egy nagy víztározót csinálnak a fővárosból. Azonban június 30-án a Politikai Bizottság egy emberként kereste fel a rettegett diktátort, aki azt hiszi, hogy letartóztatni jöttek, ehelyett Sztálin újra bizalmat kap. Ezzel teljesen nyilvánvaló lett, hogy Sztálin a legmegfelelőbb személy a Szovjetunió vezetésére, és az összes munkatársa elmarad mögötte vezetői képességeiket tekintve. A brit diplomata Rodric Braithwaite szerint soha többé nem ingott meg komolyan. (16.)

Sztálin feltámadt hamvaiból, felállítják az Állami Honvédelmi Bizottságot, és július 10-én ő lesz a főparancsnok, majd július 21-én Saposnyikov lesz a Nyugati Irány törzsfőnöke, majd ismét vezérkari főnök. A bevett harceljáráson nem változtatnak, az állandó támadásokkal a németek kifárasztására, és az időhúzásra játszanak. Ez követően történjenek bármilyen nagy veszteségek (év végéig 4,5 millió hadifogoly, halott stb.), a szovjet vezetés szilárd maradt, mert a Vörös Hadsereg kibírta a terhelést.

„Sztálin azzal, hogy a németeket rávette a támadásra, két legyet is ütött egyszerre. Az erőltetett iparosításba és folytonos munkaversenyekbe belefáradt szovjet társadalom egyszerre fölsorakozott a vörös cár mögé, hiszen a <szent Oroszországot> alattomosan megtámadták. A másik eredmény ebből következett, hogy a világközvélemény szemében is jól <feküdt> a fasizmussal harcoló Szovjetunió képe, amelyet ilyen módon az angolszász hatalmak erkölcsileg igazolhatóan tudtak támogatni”

1941 november 7-re Sztálin már jócskán visszanyerte önbizalmát, ünnepi beszédében így fogalmazott: „..A nácik veresége elkerülhetetlen, mivel a három szövetséges ország termelése együttesen túlszárnyalja Németországét. Mindenek fölött pedig a Szovjetunió és szövetségesei élvezik annak erkölcsi fölényét, hogy védekező háborút vívnak, felszabadító háborút egy imperialista hatalom ellen, amely már rabigába hajtotta az európai kontinens nagy részét.” (17.) A moszkvai csata még zajlott ugyan, de Sztálin időt nyert a háború további folytatásához, amely tekintve az erőviszonyokat, mindenképpen a háború győzelmes befejezését kellett, hogy jelentse.

Források:

(1.) https://hu.wikipedia.org/wiki/Borisz_Mihajlovics_Saposnyikov#cite_note-74

(2.) https://hu.wikipedia.org/wiki/Borisz_Mihajlovics_Saposnyikov#cite_note-74. 71. jegyzet.

(3.) https://hu.wikipedia.org/wiki/Borisz_Mihajlovics_Saposnyikov#cite_note-74

(4.) https://index.hu/tudomany/tortenelem/2016/06/29/ungvary_krisztian_molotov-ribbentrop_paktum)

(5.)  Válogatás szovjet hadtudományi írásokból. Zrínyi, 1984. 65. o.

(6.) Válogatás, 443. o.

(7.) Válogatás, 443. o.

(8.) Válogatás, 308. o.

(9.) Válogatás, 499.o.

(10.) Válogatás, 111. o.

(11.) Mark Solonin – June 1941. Final Diagnosis. Moszkva, 2013. www.solonin.org/en/article_mark-solonin-june-1941-final

(12.) War journal of Franz Halder. VI. kötet, 196. o.

(13.) War journal of Franz Halder. VII. kötet, 36. o.

(14.) David Irving: Hitler’s war, 2002. 446. o.

(15.) https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Bia%C5%82ystok%E2%80%93Minsk#cite_ref-11)

(16.) Rodric Braithwaite: Moszkva, 1941. Budapest, 2007. 104. o.

(17.) Braithwaite, 293. o.

MEGOSZTÁS