„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
„Hol van már az Ostpolitik, vagy akár a 2000-es évek pragmatikus együttműködése? A politikai logika az ellenkező irányba mutat”
Fotó:EUROPRESS/JUSTIN TALLIS/AFP
Kibékíthetetlennek tűnő ellentét feszül manapság Oroszország és Európa között. Annak ellenére, hogy az eurázsiai térség e két pólusa között objektíve nincsenek rendszerszintű gazdasági vagy geopolitikai ellentétek. Sőt, ha logikusan belegondolunk, akkor épp ellenkezőleg, egymásra vannak utalva. Ha együttműködnek, az mindkettőjüket erősíti, míg egymással szembe fordulva mindketten gyengülnek. Az export nem egymással versenyzett, a szállítási logisztika minimális volt, és az európai fősodor jelenlegi kommunikációjával szemben a függőség nyilvánvalóan kölcsönös volt. Oroszország fontos piacot jelentett az európai termékek és befektetők számára, míg Európa az orosz olajnak és gáznak vált a felvevő piacává. Ez a szovjet időkben is működő, valójában a német Ostpolitik idején a vezetékek megépítésével kivirágzó pragmatikus kapcsolat a hidegháború lezárulása után kiegészült az európai befektetések fellendülésével, miközben az oroszok az európai üdülőhelyeken nyaraltak és költötték a pénzt.
„Ez az együttműködés olyannyira előnyös volt, hogy az európai technológia és beruházások, valamint az orosz erőforrások és energia egymásra találását megakadályozandó, az Egyesült Államok évtizedeken át dolgozott az eurázsiai geopolitikai térség megosztásán”
Mert ez volt az Egyesült Államok stratégiai érdeke. Mégpedig azért, mert ahogy a földgolyót koncentrikus körök hierarchikus rendszerére bontó Halford Mackinder megfogalmazta, aki Kelet-Európát uralja, az uralja a Szívföldet (Heartland) – a Volgától a Jangcéig és a Himalájától az Északi-sarkvidékig húzódó terület -, aki uralja a Szívföldet, az uralja a Világszigetet, aki pedig uralja a Világszigetet, az uralja a világot. Úgy vélte, hogy az angolszász geopolitika fő feladata, hogy megakadályozza egy stratégiai kontinentális szövetség kialakulását a „történelem földrajzi tengelye” mentén. Ezért a „külső vagy szigeti félhold” – Amerika, Anglia és Ausztrália – erőinek a stratégiája az kell, hogy legyen, hogy minél több part menti területet szakítsanak el a Szívföldtől, és azokat a „szigeti civilizáció” befolyása alá helyezzék. Ebben játszik fontos szerepet e két terület között elhelyezkedő „belső vagy marginális félhold” (Rimland), hiszen aki ezt a peremvidéket uralja – ezt már a holland származású amerikai Nicholas Spykman fogalmazta meg -, az uralja Eurázsiát.
„S ha ehhez még hozzávesszük egy másik amerikai geostratéga, Zbigniew Brzezinski tételét, miszerint Ukrajna a Nyugat része, amely nélkül Oroszország már nem nagyhatalom, akkor láthatjuk, hogy egy nagyszabású geopolitikai átrendeződés zajlik körülöttünk, amelynek a pufferállamként örökké ide-oda rángatott Ukrajna a frontvonalába került”
Ezt az elméleti kitérőt zárjuk azzal, hogy az eurázsiai térség két pólusa közötti törésvonal a hidegháborúban Közép-Európa nyugati peremén húzódott. Ez a Szovjetunió felbomlása után a NATO bővítésével csak annyiban változott, hogy átkerült a régió keleti határára. Aztán pedig még tovább keletre tolódva ma Ukrajnán keresztül fut ez a véres törésvonal.
Európa vezető politikusai egészen Angela Merkel generációjával bezárólag azért vigyáztak arra, hogy a fent említett amerikai stratégiai érdek, az eurázsiai geopolitikai térség megosztása ne teljesedjen ki, Amerikától függve is védték úgy-ahogy országaik főképp gazdasági érdekeit. S vigyáztak arra is, hogy a Kelet és a Nyugat között ismét kibontakozó szembenállás véletlenül se fordulhasson át nagy háborúba.
„Az Amerika hegemóniájának hanyatlásával és vele a Nyugat befolyásának gyengülésével előállt helyzetben az említett szembenállás még inkább kiéleződött, az új, maradék szuverén gondolkodását is elvesztő európai elit pedig ahelyett, hogy a világégés lehetőségének veszélyét megérezve hátrébb lépett volna, az ukrajnai konfliktus foglyává vált. Európa lassan már nemcsak önmagára, hanem az eurázsiai térség biztonságára is veszélyt jelent”
Itt tartunk ma, és azt látjuk, hogy miközben az orosz-amerikai viszony azért konszolidálódik, az Európai Unió és Moszkva szembenállása egyre kérlelhetetlenebbé válik. Európa Oroszországgal szemben formálja a biztonságát, a Kreml pedig sértődöttséggel vegyes felháborodással figyeli ezt az ámokfutást. S érthető módon úgy gyengíti a geopolitikai ellenlábasává vált Európát, ahogy tudja. Bár az európai fősodor erre építi a stratégiáját, megtámadni azért nem akarja, felkészül azonban minden eshetőségre.
„Hol van már az Ostpolitik, vagy akár a 2000-es évek pragmatikus együttműködése? A politikai logika az ellenkező irányba mutat”
Újra vasfüggöny választja el Európát Oroszországtól, és minden lépés reakcióvá válik az előzőre. A szankciók hasonló választ váltanak ki, felpörgött mindkét oldalon a fegyverkezés. Az európai fősodor retorikája egyre militánsabb és oroszellenesebb. A kemény kijelentésekre persze azonnal érkezik sokszor a még keményebb válasz.
Hogy is fogalmazott a minap egy interjúban az orosz biztonságpolitikai szakértők pátriárkája, Szergej Karaganov? Európa hanyatlik, és nincs szükségünk többé európai biztonsági rendszerre. Oroszország egy eurázsiai rendszer keretein belül gondolkodik és cselekszik, ebben a képben pedig Európa csak Eurázsia kellemetlen nyugati kinövése.”
A felek ma már minden enyhülést gyengeségnek, minden kompromisszumot kapitulációnak értelmeznek. A mechanizmus tehetetlenségből működik, és mindenki abban reménykedik, hogy a másik megtörik. De a költségek egyszerre emelkednek mindenki számára. Energiaigényes iparágak zárnak be Európában.
„A szembenállásnak nincs látható vége. Bezárulnak az ajtók, nincs kilépési stratégia. Mindenki arra számít, hogy a másik fél előbb kifullad”
Az eszkaláció logikája öngerjesztő. Most sem akar senki sem egy NATO-orosz háborút, ám elég egy szikra – lásd szarajevói merénylet -, és mindenki lelkesen megy öldökölni. A vágóhídra. Egy darabig. A hisztéria már most elragad sokakat. Senki sem akar háborút, de mindenki kénytelen támogatni – aki nem áll be ebbe az őrült sorba, azt a fősodor oroszbarátként megbélyegzi és kirekeszti -, mert az alternatíva a vereség beismerésének tűnne. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy a háború sok mindenre jó eszköz, sok problémát eltakar, és egyes köröknek még busás jövedelmet is hoz. Mert a háború egyebek mellett eszköz a széles tömegek által létrehozott javak átszivattyúzása egy szűk kör zsebébe. Amikor a „pénzváltók” úgy érzik, hogy hagyományos módszerrel a szivattyú keveset szállít, beindítják a vérszivattyút. S persze vannak olyan helyzetek is, amikor a nagyhatalmak a felhalmozódott feszültségeket tudatosan háborúval akarják megoldani. Persze, nem nagy háborúval.
„Pontosan ugyanez történt Európában 1914 előtt. Az egyéni döntések kollektív katasztrófához vezettek. Senki sem törekedett háborúra, ám minden lépés pontosan oda vezetett”
Az akkori magyar miniszterelnök reálpolitikusként mindezt látta, és az utolsó pillanatig megpróbálta megakadályozni a nagy háború kitörését. Tisza István az Osztrák-Magyar Monarchia hét fős döntéshozatali testületében az egyetlen volt, aki ellenezte a hadüzenetet Szerbiának. Két hétig tudta késleltetni a konfliktust. Magyarország jelenlegi kormányfője szintén reálpolitikusként már a háború közeledtével figyelmeztetett a veszélyre, a kirobbanása óta pedig kezdettől a békekötést sürgeti. Cserébe az európai fősodor kirekeszti, nem vesz tudomást a véleményéről, és mindent megtesz azért, hogy megbuktassa a jövő tavasszal esedékes választásokon. Kísértetiesen ismétlődik mindaz, ami volt 2016-ban, amikor a migráns válság kapcsán Orbán Viktor szintén szembeszállt az európai elittel. Kiátkozták, aztán mára már elismerik – persze nem nyíltan -, hogy igaza volt. De most már késő. Európa szép lassan elveszik a migráns tengerben. Az EU perifériáján dúló háború lehet a következő szög a mind militánsabbá váló Európai Unió koporsójában. Európa ugyanis a konfliktus túszává vált. Tisza Istvánt 1918-ban megölték. Orbánt „csak” el akarják hallgattatni és megbuktatni. Ahelyett, hogy elgondolkoznának azon, amit mond. Ha már a történelemből Európa nem akar tanulni, a jelenlegi vezetői pedig elfelejtették, mi vezetett 1914-ben a nagy háborúhoz.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
Tuco says:
Az 1914-gyel való párhuzam szerintem sántít. Ott a felhalmozódott feszültségeket a nagyhatalmak tudatosan háborúval akarták megoldani, csak egy szikra (szarajevói merénylet) kellett a lőporos hordóba, és mindenki lelkesen ment a háborúba.
Most senki sem akar egy orosz-NATO háborút , mert mindenki pontosan tisztában van vele (az “orosz biztonságpolitikai szakértők pátriárkáján” kívül), hogy abból atomháború lesz és annak nem lesz nyertese, csak vesztesei.
csakafidesz says:
Azt 110 évet ne feledjük, mert a mai technika. a mai világ teljesen más. Ami a háborút illeti ma már senki nem venne be olyan dumát, hogy “Mire a falevelek lehullanak..”