//Putyin információs buboréka
Újságírók ülnek a szentpétervári Borisz Jelcin könyvtár dísztermében Vlagyimir Putyin orosz elnök szokásos évvégi sajtótájékoztatóján, amit a koronavírus miatt videókonferencia formájában, kivetítőkön követnek #moszkvater

Putyin információs buboréka

MEGOSZTÁS

A média és a hatalom nálunk sem ismeretlen, sajátos viszonyát demonstrálta az orosz elnök szokásos évértékelő sajtótájékoztatója. A beszélgetés négy és fél órája alatt alig hangzott el valami újdonság, a képernyő előtt töltött idő mégsem volt haszontalan. Megmutatta ugyanis, milyen az, ha az újságírók elfelejtik, hogy mi a dolguk.  Ha a média a hatalom kottájából játszik. Ráadásul úgy, hogy a zenekarba szinte csupa tehetségtelen, a fennmaradásért folytatott harcba belefásult zenészt válogatnak.

Újságírók ülnek a szentpétervári Borisz Jelcin könyvtár dísztermében Vlagyimir Putyin orosz elnök szokásos évvégi sajtótájékoztatóján, amit a koronavírus miatt videókonferencia formájában, kivetítőkön követnek #moszkvater
Újságírók ülnek a szentpétervári Borisz Jelcin könyvtár dísztermében Vlagyimir Putyin orosz elnök szokásos évvégi sajtótájékoztatóján, amit a koronavírus miatt videókonferencia formájában, kivetítőkön követnek
Fotó:EUROPRESS/Vyacheslav Sazonov/Sputnik

Figyeltem Vlagyimir Putyin néhány nappal ezelőtt zajló szokásos évzáró sajtóértekezletét, és egy régi omszki beszélgetés jutott eszembe a 2000-es évek közepéről. A szibériai városban akkor mindenható Szibnyefty egyik vezetője és a helyi kormányzó válaszolt a kérdésekre. Nem is az ő válaszaik, hanem a helyi újságírók megdöbbentő lojalitása, az akkori Magyarországon elképzelhetetlen alákérdezése maradt meg bennem. Döbbenettel láttam, hogy jó évtizeddel a Szovjetunió megszűnése után ilyen még lehetséges.

„Akkor még nem gondoltam, hogy nagyjából tíz évvel később ez a mentalitás a magyar sajtóba is visszatér”

Aztán az egyik omszki kollégával éjszakába nyúlóan vodkáztunk, és elpanaszolta, milyen a vidéki újságírók helyzete Oroszországban. Beszélt az egzisztenciális kiszolgáltatottságról, az alacsony bérekről, hogy megnézhette volna magát, ha azt a kérdést délelőtt nem teszi fel. Hiszen a holding sajtósa kiadta neki, hogy mit kell kérdezni. És ez a gyakorlat a kormányzó sajtóosztályán is.

„Mit tehettem volna? Gyerekeim vannak, és valahogy meg kell élni”

– kérdezte önmagától is szinte sírva. Most már tudom, hogy ezt nem csak Oroszországban teszi fel magának sok újságíró, hanem Magyarországon is. Megszépülnek a rendszerváltás évei, amikor Közép- és Kelet-Európában a régi hatalom összeomlott, az új pedig még nem erősödött meg. Akkor volt a sajtó igazán szabad! Sem előtte, sem pedig utána nem mondhatta el ezt magáról. Persze, a szabadság hiányának is vannak fokozatai, és más az 1990 előtti és a mostani helyzet.

Hasonló gondolatok merültek fel a mostani évértékelő kapcsán több orosz újságíróban is. A közösségi hálón egymást érték az elkeseredett és kiábrándult bejegyzések.

„Szégyellem magam a szakmánk miatt! Elkeserítő!”

– írta például Jelena Csernyenko, a Kommerszant külpolitikai rovatának vezetője. S a kommentek csak megerősítették az elkeseredettséget.

Az elmúlt ’majd másfél évtized változásait magam is megtapasztalhattam. Ma már nosztalgiával emlékszek például vissza 2010-es évek környékére, amikor a Valdaj Klub tagjai órákon át szabadon és kötetlenül, a nyilvánosság kizárásával, és a helyzethez képest tényleg őszintén beszélgethettek az orosz elnökkel. De még később is volt rá lehetőség, hogy Vlagyimir Putyin tévé által is közvetített fellépése után szűk körben kérdezhessenek az elnöktől. Valahogy úgy, mint most a négy és fél órás irányított show után a Novo-Ogarjevóban az elnökkel egy stúdióban ülő pár újságíró. Azzal a különbséggel, hogy ezt a negyedórás szabad tereferét már közzétette a RIA Novosztyi.

„Ne szépítsük a dolgot, Putyinnal az történik, mint a hosszú ideje hatalmon lévő vezetőkkel. Egyre inkább kiszolgáltatottá válik a környezetének, információs buborékba kerül, és csak személyes intelligenciájától függ, hogy ebből legalább néha ki tud-e lépni”

A mostani járvány helyzet tovább fokozta ezt az el- és bezártságot, hiszen az orosz elnök az idei évet lényegében a Moszkva melletti rezidencián töltötte, és ebből a „bunkerból” irányítja. Így aztán már tényleg alig lehet hozzáférni, ami nemcsak a sajtónak, hanem tágabb környezetének is problémát okoz. Mivel magyarázhatnánk, hogy bizonyos kérdésekből most is úgy tűnt, mintha oligarchák, kormányzók akartak volna eképpen üzenni az elnöknek.

„A járvány miatti internetes bejelentkezés, a jelenlét varázsának a hiánya így végképp érdektelenné tette az évek múlásával enélkül is mindinkább kiürülő, formálissá, a politikai technológiák eszközévé váló, a megkomponáltság érzését keltő évértékelő sajtótájékoztatót”

A hatalom oldaláról ez még csak-csak érthető, még ha a jó évtizede a tengerparton az újságírókkal és az elemzőkkel Szocsiban a Fekete-tenger partján sétáló Putyin sokkal emberibb is volt. Úgy is fogalmazhatnék, hogy sokkal oroszosabb, közvetlenebb, nyitottabb, ha úgy tetszik demokratikusabb, mint a nyugati vezetők. Arról nem is beszélve, hogy jóval nagyobb hatással volt a véleményformálókra, mint az egyre inkább a politikai PR keretei közé szorított tévés show-kba szorított mai szereplések. Ezeken a fellépéseken a sajtó már inkább kellék, mint résztvevő, és talán az sem véletlen, hogy a Valdaj Klub éves találkozóinak már nem szerves résztvevői, hanem csak szemlélői az újságírók. S ez akkor is szomorú, ha a Kreml a média ilyetén keretek közé szorításával csak a világtrendet követi.

„Putyin most is hozta magát, bár kissé szürkül, de most is megmutatta, hogy nemcsak jól felkészült, hanem kiválóan is kommunikáló politikus. Ez még akkor is megmutatkozott, ha a sajtó ezúttal finoman szólva nem állította igazán komoly kihívás elé”

Ez utóbbi megállapítás kapcsán szeretném leszögezni, hogy az orosz sajtót összességében – különösen az írottat és az internetes médiát – jobbnak tartom, mint a hazait. Éppen ezért szánalmas, amit a kollégák többsége művelt ebben a négy és fél órában. S ez alól nem mentség az, hogy a Kreml sajtója által jól megkomponált előadásban nem volt könnyű dolguk. De még ezt a szerepet is jobban el lehet játszani – ha már valaki felvállalja –, mint azt a többség tette. Árulkodó például, hogy az első igazán éles kérdést két és fél óra múltán az orosz írott sajtó egyik sztárja, Andrej Kolesznyikov tette fel, amikor azt firtatta, hogy az eddigi elnöki ciklusok lenullázásával megérte-e felvállalni a belenyúlást az alkotmányba. Azzal pedig még inkább kitűnt e mezőnyből, hogy kiállt a hazaárulással vádolt kollégája mellett, és lényegében felmentést kért Ivan Szafronovnak.

„ A kérdések többsége azonban – még a korrektek is – inkább csak lehetőséget kínáltak fel az elnöknek arra, hogy a legaktuálisabb problémákkal kapcsolatban kifejtse az álláspontját”

Sokatmondó volt, ahogy Novo-Ogarjovóból az ottani műsorvezető azzal jelentkezett be, hogy mint látja, több hölgy kollégája is piros ruhában és rövid szoknyában igyekszik felhívni magára a figyelmet. De mintha a megfáradást jelezte volna az is, hogy alig maradt néhány a korábban kimondottan humoros és kreatív figyelem felhívó táblácskákból. Az egyenesen visszataszító volt – erre még Putyin is rákérdezett –, hogy az egyik újságíró „Terhes vagyok” tacepaóval próbált kérdéshez jutni. Aztán amikor ez sikerült, a mostani problémák közepette azt vezette elő, hogy a rjazanyi kormányzó helyettest ki kellene tüntetni. Majd ezt még azzal tetézte, hogy a kollégáját próbálta megvédeni az őt támadóktól. De nem sokat teketóriázott a Groznijból bejelentkező hölgy sem, amikor nyítan és primitíven lobbizott Ramzan Kadirov csecsen vezető mellett. Putyin itt is próbálta tompítani a helyzet kínos voltát, hiszen érezte, hogy a csecsen újságíró nemcsak a „főnöknek” hízelgő, de már-már szeparatista kérdései nemcsak a sajtót, de Oroszországot is lejáratják.

„E megnyilvánulások fényében az egyszerű alákérdezések még üdítően is hatottak”

Mint ahogy a Matcs Tv-t képviselő hölgy kolléga megnyilvánulása is, akinek az orosz sportolók olimpiáról kizárása közepette a legnagyobb problémája az volt, hogy mit szól az elnök a válogatott focista akarata ellenére a világhálóra került onanizálós videójához. Hát, Putyin nem volt egyszerű helyzetben, de aztán a sportújságírót hozta kínos helyzetbe, mikor visszakérdezett, hogy a felvételt a hölgy látta-e. Ez volt a mélypont, de az ismert rockerból lett csatorna igazgató Szergej Snurov sem emelte a szintet, amikor „jófejségből” azt vetette fel Putyinnak, hogy miért nem mentette meg a választásokba beavatkozással Trumpot. Még értekezett kicsit arról, hogy most szokásától eltérően nem használ nyomdafestéket nem tűrő szavakat, amit Snurt egy fricskával „fiatal újságírónak” nevezve az elnök meg is köszönt.  De Putyin még fel sem lélegezhetett, és máris jött egy izlandi újságíró oly mértékben behízelgő hozzászólása, amelybe majdnem még az elnök is belepirult. De ha már a pár külföldi megszólalónál tartunk, ezúttal még az egyetlen moszkvai ukrán tudósító Roman Cimbaljuk jól felépített, és valójában a Kreml nyitottságát demonstráló, jól felépített felháborodása is. A BBC újságírójának a kérdésével nem volt baj, ő azonban a ló túloldalán átesve tiltakozásul azért hagyta el a termet, mert nem tetszett neki a válasz.

Ezek után sokakban felmerülhetett, hogy van-e ennek így értelme? Amire a Kreml kommunikációs tanácsadói feltehetően csak annyit mondanak, hogy mindaddig igen, amíg működik. De a válaszért persze azért nem kell Moszkváig menni…

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.