Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal az klasszikus orosz irodalom alapjainak lerakóját, és első igazából nagy alakját, Alekszandr Puskint mutatja be. Akinek éppúgy anyanyelve volt a francia, mint az orosz. Ha azonban Puskin verseit olvassuk, amelyekben – Dobroljubov szavaival – először nyílt meg előttünk az orosz világ a maga valójában, nem lehet kétséges, melyik volt a költő „anyanyelve”.
Fotó:EUROPRESS/Sputnik/AFP
Különös kérdés. Ha választ keresünk rá, megbizonyosodhatunk, hogy létezik csoda a literatúra és a nyelv világában. Amire azt hiszem, mind a mai napig nehezen találunk példát a világirodalomban. Bár az is lehet, hogy egyáltalán nem.
Egy évet tölthettem 1968-ban részképzésen a Szovjetunióban, annak is legoroszabb vidékén, Vlagyimirban. Családi életem első húsz esztendejét orosz nyelvi közegben élhettem onnan hozott első asszonyom oldalán. Hazatérve az egyetemen, stílusgyakorlat óráinkon (amire nem igazából volt szükségem, mert otthon oroszul folyt az eszmecsere) egyik orosz származású tanárnőnk véletlenül bevallotta, hogy ő az „Anna Karenyiná”-ból ismerte meg, mi is az orosz nyelv.
„Most már tudom, hogy Tolsztoj a dicséret ellenére nem értett volna egyet vele. Az író szégyenkezés nélkül bevallotta, hogy ő bizony sokat tanult egyik elődjétől”
Valakitől, akinek az anyanyelve nem is volt orosz. Valakitől, akit ennek ellenére az orosz irodalmi nyelv megteremtőjeként tisztelünk. Valakitől, akinek majdnem 200 évvel korábban írt művei ma is élvezettel és könnyedén olvashatók. Erről jómagam is meggyőződhettem, s győződök meg mind a mai napig, amikor a kerti lugas hűvösében laptopom magam elé húzva csak beleírom a nevet és a címet és máris csodálhatom, hogyan lehet egyszerűen és nagyszerűen, nem irodalmat „alkotni”, hanem csupán mesélni.
„Mesélni, s közben észre sem veszed, hogy ez nem valami vérrel, verejtékkel létrehozott műalkotás, hanem magával ragadó történet, plasztikusan megrajzolt hősök, vagyis az élet”
A XVIII. század utolsó esztendejében Moszkvában világra jön egy gyermek. Pedigréje nem túl előkelő, a család csupán címzetes nemesi. Viszont van benne egy kis huncutság. A dédapa ugyanis színes bőrű, Nagy Péter hozta magával egy hadjáratából, s a fogoly a nagy orosz reformer uralkodó támogatásával a ranglétrán, mint hadmérnök a tábornokságig jut fel.
Szép kis keveredés, gondolhatnánk. A szerény származás ellenére a kis Alekszandr először tanul meg franciául, s későbbi élete során, levelezésben, udvarlásban, a nagyvilági életben, bálokon, fogadásokon a franciát használja.
„Apja könyvtárában is a francia nyelvű könyvek vannak túlnyomó többségben. Akkortájt ebben nem volt semmi különös”
Sokan azért riadnak vissza a „Háború és béke” olvasásától, mert a történelemhez híven, az első fejezetben, a szanktpeterburgi szalonban, az ott összegyűlő előkelőségek többnyire franciául csevegnek. Így szórja sziporkáit a szellemeskedő diplomata, Bilibin is. Nem meglepő a dolog, hiszen a legnagyobb orosz cárnő, Nagy Katalin is jobban birtokolta a német, mint az orosz nyelvet. Alekszandr felcseperedve végig a franciához folyamodott, ha valamin el kellett töprengenie. Sőt, terveit is franciául vetette papírra. És ami a legfontosabb, a hölgyeket is francia nyelven szédítette, levélben, elő szóban, ahogy a helyzet megkívánta. Mert a lányokat, természetesen az arisztokrata származásúakat már kiskoruktól erre nevelték, úrinő csak franciául cseveg.
„Abban, hogy Alekszandr Puskin (1799-1837) mégsem francia költő lett, hanem a klasszikus orosz irodalom alapjainak lerakója és első igazából nagy alakja, mégis csak a környezete <hibás>. Elsősorban nagyanyja, aki jóllehet egyenes ági leszármazottja volt Nagy Péter szerecsenének, oroszul nevelte unokáját”
Igaz, eleinte nem volt túl nagy véleménnyel róla: „Fogalmam sincs, mi lesz legidősebb unokámból. Okos legényke, szenvedélyes könyvfaló, hanem a tanulás, az nem ízlik neki, ritkaság, amikor a leckét rendben megcsinálja. Néha nem tudod megmozdítani, ki sem kergetheted, hogy játsszon a pajtásaival, máskor meg fogja magát, s annyira csap át, középút számára nem létezik.”
És oroszul szólt – talán legtermékenyebben a költőhöz – a dadája, Arina Rogyionovna. Puskin szerencséjére nagyszülei a birtokkal együtt nem adták el az akkor már 49 éves parasztasszonyt, aki követte Puskin családját. Ő volt, aki megosztotta a renitenskedő költővel a mihajlovszkojei száműzetés keserű éveit a családi birtokon, aki megismertette az orosz népköltés és mesevilág csodás világával. Kevés dada van a világirodalomban, akit annyi alakban örökítettek meg, mint Arina Rogyionovnát. Róla mintázta Puskin az „Anyegin”-ben Tatyjana dadáját. Ő volt a prototípusa Puskin kalandregény főhőse, Dubrovszkij dajkájának. Alapos, szerfölött akkurátus irodalomtörténészek szerint a „Borisz Godunov” Kszenija cárnőjében, illetve a „Péter cár és a szerecsen” nőalakjaiban is sok vonást vett kölcsön a költő dadájának jelleméből.
„Nem utolsósorban sokat tanult Puskin a muzsik Nyikitától, teljes nevén Nyikita Kozlovtól, akit apjától kapott ajándékba”
A hűséges szolga hatott rá a maga ízes, sallangmentes nyelvével. Nyikita talpraesett és kikupálódott parasztember volt. Peterburgban segítségére volt urának folyóirata, a „Szovremennyik” ügyeinek intézésében. Vele volt utolsó perceiben, karjában hozta fel a párbaj után halálos sebet kapott költőt Mojka parti lakásába, s elkísérte utolsó útjára is. Hogy azután élete homályba vesszen. Még szemfüles történész-detektívek sem tudták kideríteni, mi lett Nyikitával Puskin halála után. Csupán annyi maradt fenn, hogy legalább két évtizeddel túlélte urát.
„Persze orosz nyelvi hatás máshonnan, a XIX. század elején lassan formálódó orosz Parnasszus magasából is érte a költőt. A gyermek, majd ifjú Puskinra már indulásakor erősen hatottak édesapja vendégei, az író Karamzin, Dmitrijev, Konsztantyin Batyuskov (1787-1855) és Vaszilij Zsukovszki (1783-1852)”
Utóbbi, mint az orosz irodalom akkori élő klasszikusa indította útjára a költőt, hogy később beismerje, 16 évvel ifjabb vetélytársa legyőzte őt. 1820. március 26-án Puskin felolvasta tanítójának a „Ruszlán és Ludmila” utolsó fejezetét. Zsukovszkij volt annyira bölcs, hogy megértő tapintattal nem vette észre, a cinikus és ateista költő titokban kifigurázza ortodox vallásos és túlontúl romantikus tanítómesterét. A zsenialitás ismérve, ha értékeljük más tehetségét. Mi több, Zsukovszkij elismerése jeléül megajándékozta a költőt a jeles litográfus és akvarelista Ottó Esterreich róla készült metszetével Az alábbi sorokat rótta rá: ”A győztes tanítványnak a legyőzött tantótól”. Zsukovszkij mindössze 37 éves volt akkor, habozás nélkül elismerte a huszonéves költő zsenialitását.
Puskin sokat tanult Batyuskovtól is. Elsősorban azt, amit célul tűzött maga elé. Batyuskov alkotói hitvallásának alapja az őszinteség volt. Ellenzett mindent, ami kiagyalt, művészies.
„Élj, ahogy írsz, és írj, ahogy élsz”
– ezt hagyta örökül az utókorra Puskin tragikus sorsú, idősebb korára elkomorult elméjű költőtársa. Még érdekesebb és mára is érvényes, amit a poézis lényegéről mondott Batyuskov egyik Zsukovszkijhoz írt levelében: „Az emberek többsége a rímekben látja a költészet lényegét, nem az érzelmekben, a szavakban és nem a költői képekben”- a modern poétika is elfogadja ezt a megállapítást. Az orosz nyelvről megállapította, hogy „hangos, erős és kifejező, ám még őriz némi makacs ridegséget”. Ez az, amit a költőtársát igen nagyra tartó Puskinnak sikerült leküzdeni, eljuttatva második anyanyelvét arra a magaslatra, ahová mellé emelkedtek a későbbi nagy klasszikusok . Találóan vetette össze Puskint a világirodalom sokszínű arcképcsarnokában zseniális kortársaival Visszarion Belinszkij (1811-1848):
„Byron bátor titán, érzéseiben és gondolataiban büszke. Goethe versekben töprengő gondolkodó. Puskin elsősorban elhivatott művész, aki csakis a művészetnek él és arra esküdött fel”
Miért használta mégis a költő a francia nyelvet?
Puskin nem volt szemrevaló férfi. 160 cm-es magasságával jó fél arasszal volt alacsonyabb, mint felesége. Nőcsábász hírnevét a néhány évvel ezelőtt szenzációként megjelentetett szerelmi naplója akasztotta rá – indokolatlanul. Az irományról ugyanis kiderült, hogy hamisítvány. Maradjunk a tényeknél, a költő gentleman volt, és a nagyvilági etikett késztette a francia nyelv használatára. Ám ha felindult, akkor az oroszhoz fordult. Mint Natalja Goncsarovának még házasságuk előtt írt levelében tette: „Kegyes asszonyom, Natalja Ivanovna, franciául nem tudok szitkozódni, ezért engedje meg, hogy oroszul írjak, míg Ön, védőangyalom, bármilyen nyelven írhat, akár finnül is, csak válaszoljon.” Abban pedig semmi meglepő nincs, hogy az Anyeginben Tatyjana első levelét franciául írja, míg a címzett, tudatosan megsértve a kor protokoll előírásait, oroszul válaszol neki.
„Mégis a Puskin ábrázolta nemesi származású hölgyek, többnyire vidéki földbirtokos feleségek rendszerint oroszul társalogtak”
Mint például Tatyjana Larinának (Anyegin) a „szomszéd falu lakójának”, vagy a szenvedélyesen és hűségesen szerelmes Marja Gavrilovnának az édesanyja „A hóvihar”-ban. Ezek az úriasszonyok, miután falujukban a franciát az érintkezés nyelveként nem használhatták, otthon és a helybéliekkel oroszul beszéltek. Viszont elvonulva, könyveikbe rejtezve a franciát részesítették előnyben. Oroszul szólaltatta meg Puskin a „régimódi „moszkvai nagymamákat” is, míg történelmi prózájának hősnői csak franciául beszéltek. A valóság fontosabb volt számára az etikettnél.
Mit válaszolhatunk a címben feltett kérdésre? Egyáltalán, érdemes rá válaszolni? Tudós, akadémikusan képzett értékelői szerint Puskin versei nem simára glancolt alkotások, zabolátlan érzések és korában lázító, eretnek gondolatok kavarognak bennük. Nem véletlenül mondta a költő, hogy „óhatatlanul és elkerülhetetlenül a feledés vár azokra, akiket leginkább a nyelv mechanizmusa hoz tűzbe, akiket jobban izgat a kiagyalt szóbűvészet, mint az élet igazsága”.
„A költő minden művében az élet igazságát kereste”
Igaza volt Nyikolaj Dobroljubovnak (1836-1861), hogy Puskin verseiben „először nyílt meg előttünk az orosz világ a maga valójában”. Hozzátenném, az orosz nyelv is a maga teljes, egyszerű és utánozhatatlan szépségében. Azt hiszem, már senkiben nem merül fel a kétség, melyik volt a költő „anyanyelve”.
Hannibálnak Puskinon kívül volt más hírnevet szerzett leszármazottja, mégpedig Pjotr Nyikolajevics Wrangel fehérgárdista tábornok. Puskin Avram Petrovics Hannibal Oszip fiának volt leszármazottja, Wrangelék pedig a legkisebb leányé, Szofjáé. A tábornok édesapja, Nyikolaj Jegorovics írt egy igen érdekes emlékiratot, melyben emlegetik a híres őst, a portréja a falukon lóg, és büszkék a Puskinhoz fűződő rokonságra. Mind Nyikolaj Jegorovics, mind Pjotr Nyikolajevics két méteres, inkább skandináv kinézetű emberek voltak.
Kedves Kis Ádám!
Köszönöm, ezt nem tudtam. Egyébként az arisztokrata családok családfa kutatása sok érdekességre világítana rá. Főként azért, mert sokáig – nem lévén kialakult polgárság – az arisztokrácia volt a szellemi élet fenntartója Oroszhonban. Talán erősebben is, mint nálunk, ahol Széchenyiből, Festetichből, stb nem volt olyan sok… Tetszik vagy nem egyeseknek, de így igaz.
….”Itt az orosz nyelv helyett szovjetet akartak tanítani…. T. Hozzászóló! Az említett jelenség valóban igaz volt az 50-es évek első felében, de 56 után alaposan megváltozott a helyzet. Hogy az orosz nyelv tanítása 56 után, nem ideológiai maszlagok tanításában merült ki, az biztos. Sokkal inkább valamilyen életszerűtlen, kiagyalt nyelvtani gyakorlatokkal próbálták megtanítani a nyelvre a diákokat. Az tény, hogy az orosz nyelv tanulásának kötelező volta, már eleve garantálta a kudarcot (apám ugyanígy gyűlölte meg a németet a Horthy-éra alatt). Sok családban megideologizálták épp 56 után az oroszellenességget, ami szintén belejátszott a sikertelenségbe. Azt se felejtsük el, hogy az angolszász-amerikai popzene természetes nemzetközi nyelve az angol volt, ami az angolt vonzóbbá tette. Nálunk csak a 60-as évek elején legitimálódott ez a zene, főleg mert azért mert a fiatalok a SZER-en keresztül hallgathatták ezt a fajta zenét, ami az ideológiai agymosáshoz, és a hírszerzési üzenetekhez adott keretet. Hogy mi volt már akkor is igaz, az akkori zenével vegyített manipulációból, azt manapság tudjuk igazán, amikor az amerikaiak által keltett ruszofób „kultúrkampf” következményeit látjuk. Visszatérve az orosz nyelvoktatáshoz, az orosz nyelvtanhoz való igazodás is idegenkedést váltott ki (beleértve a cirll betűk használatát). Amit az angol nyelv elterjedtségéről ír, manapság, már a PC, az Internetnek köszönhető. Annyit azért hozzátennék, hogy a magyarok még a SZER-népszerűsége idején sem kapkodták el az angol nyelv megtanulását anno. Amit arról ír, hogy miket lehetett olvasni oroszul, az kicsit sántít. Ugyanis az orosz klasszikusok műveihez még a Rákosi-érában is hozzá lehetett férni, sőt, nagyon is könnyen. Tehát nem csak Lenin, meg a Honvédő Háború jelentette a kultúrát. Ráadásul az orosz nyelv tanulásának eredményessége nagyban függött a pedagógustól is. Példaként, feleségemet említem. Kisegítő tanárként kezdett el orosz nyelvet tanítani egy gimnáziumban, a megbetegedett orosz tanár helyett. Az első napja után, elkeseredetten számolt be arról az érdektelenségről és nemtudásról, amit abban az osztályban tapasztalt. Így elhatározta, hogy a tantervhez igazodva ugyan, de a saját szisztémáját alkalmazza. Ez abból állt, hogy játékos módon tanította a gyerekeket. Szó szerint, játszva. Ennek eredménye az lett, hogy megnőtt a nyelv iránti érdeklődés is. Az már csak hab lett a tortán, hogy az egyik addigi leggyengébb tanuló, aki bukásra állt oroszból, később egyetemi felvételt nyert orosz nyelvből…
Életem részint az orosz nyelv körül forgott, többnyire mint fordító (angolból és németből is fordítottam, igaz jóval kevesebbet), s a nemzetközi kapcsolatok terén is sokat használtam. Sajnos lehet, hogy ez nemzeti sajátosság, de a magyarokra nem jellemző a többnyelvűség, sőt, még az iránta való törekvés sem. Ez talán kulturális lemaradásunkkal is magyarázható. Életem utolsó másfél évtizedében sokat jártam Európa nyugatibb felében és örömmel tapasztaltam, hogy a nyelvtudás – elsősorban az angolé – milyen ütemben terjed és hódít még korábban az állítólag azt elutasító országokban, így Franciaországban is. A kis lélekszámú, nem világnyelven beszélő nemzetek esetében – Skandinávia, Dánia, Belgium, Svájc, stb. ez már általános, de az lett német nyelvterületen is. Ma már nem lehetsz szakember semmiben, ha legalább egy világnyelven nem beszélsz. Mindkét lányom édesanyjuk révén anyanyelvi szinten beszélt oroszul. Jelenleg még két világnyelvet használnak felsőfokon, egyikőjük tíz éve kint él az Egyesült Királyságban. A nyelvtudás – bármilyen nyelvé – csodás transzfer lehetőséggel ruház fel, egy nyelv ismerete megkönnyíti egy második, harmadik nyelv megtanulását. Nem fordítasz, ha idegen nyelven beszélni akarsz, hanem próbálsz azon gondolkodni, így mobilizálni szókincsedet. Sajnos nálunk ez is át van ostobán ideologizálva. Így lehet, hogy 40 000 diplomát osztottak ki nyelvtudás nélkül…
Kedves Gábor! Ez nekem szólt. Nos nincsen meg a hatvanas években kiadott orosz könyvem, de az Arany János gimnáziumban (Korábban Oleg Kosevoj volt a neve és a szobor kint állt a kertben) tanultam. Anno ilyen olvasmányok voltak: Lenin meghalt, sírt a távírász. Szása Tüskevics az erőben a partizánoktól gránátot kapott és a német tiszteket felrobbantotta, stb.
Nos Aratóné volt az orosztanárnőnk. Én az első évben udvariasan felálltam és megkérdeztem tőle, hogy miért nem kapunk olyan könyveket amiből megtanuljuk, hogyan kell étel rendelni, vagy pl. a mellékhelyiség után érdeklődni, esetleg elmondani az orvosnak melyik testrészünk fáj. Nos a tanárnő vette a lapot és egy-két hét múlva hozott ilyen tankönyveket, szétosztotta és kérte tőlünk az árát (néhány forint, akkoriban olcsó volt a könyv.) Az egész osztály nekem jött a szünetben, hogy miért akarok még többet tanulni, és miért kell a fagylaltpénzt erre költeni. Tehát a hatvanas években már voltak jobb könyvek, de kötelező orosz tankönyvek még nagyon sok ideológiai maszlagot tartalmaztak.
Nekem már akkor az volt a véleményem, hogy „Non scholae, sed vitae discimus” és felesleges dolgokkal kár az agyat tömni. Mindig felhorkanok mikor egy vetélkedőn az a döntő kérdés, hogy ekkor vagy akkor ki rúgta a döntő gólt..
Az adatok helyett a készségek tanulásáról. Nos igen. Szentgyörgyi is azt mondotta, hogy az adatokat a könyvtárban tartja, a fejével gondolkodik. Minimális lexikális tudás természetesen szükséges. Pontosan tudom ki volt Michelangelo, láttam a szobrait, Mózest a San Pietro in Vincoli templomban, és a Sixtus kápolnát a Vatikánban a csodás freskókkal. De ha a születési éve a kérdés, nos megnézem a neten. Ugyanis elég azt tudni a miheztartás végett, hogy az 1500-as évek elején alkotott, ennek a kornak illetve a pápai megrendeléseknek megfelelőek a művei. Az internet bámulatos lexikon és szótár is egyben.
A nyelveknek van még egy érdekes aspektusuk. A grammatika ugyanis tükröz egy gondolkodásmódot is. (Ebbe itt nem akarok belemenni.)
Kedves csakafidesz!
Nem értem, miért kell mindenbe belevinni a napi politikai rokon vagy ellenszenvet. Édesapám több ezres könyvtárában elvétve akadt két háború között született „ideológiamentes” gyermekkönyv. Kisiskolás koromban azért kellett iskolát váltanom, mert az erzsébeti Ady Endre úti iskola tanítónője két háború közötti borzalmas leányregényeket olvasott fel „jutalmul” a nebulóknak. Elfincsorodott képem látva felelősségre vont, talán nem tetszik? Amire azt feleltem, hogy ez nem könyv és nem irodalom. Másnap kivettek apámék és átvittek a Csarnok téren levő iskolába, melynek tanára a neves földrajztudós testvére, Egyed tanár úr – szintén régi világbéli úriember, öltöny, mellény, kalap, stb, – helyre tette irodalmi értékítéletünket. Mellesleg baloldali gondolkodású édesapámat, ki Benjaminnal és másokkal tagja volt a munkásírók körének Kosztolányi Dezső mutatta be meleg hangon 1933-ban a Színházi Életben, és a nagypolgár, de jó ízlésű Zilahy Lajos a Híd-ban több írását közölte, ellentétben Hain Péterrel (talán ismeri a nevet), aki pár napra lecsukatta. Nem tudom, hogy most a PIM és a magyar irodalom nagyhatalmú ura képes lenne-e ilyen toleranciára. Meg arra, amire Püski Sándor – Isten nyugosztalja – képes volt, amikor a két háború között könyvhéten kiadta az erdélyi Nagy Istvánt és másokat. Nem kell a hangulat keltő rizsa, abból az én nemzedékem, jóllehet az „átkosban” szocializálódott, már kinőtt…
Kedves Iván!
A fentebbieket gondosan átolvasva egyetlen szó sincsen a napi politikáról. Más helyen talán van, de itt nincsen! Egyébként Ön tudja a nevemet, írjon be nyugodtan Sándort!
Sajnos egy dologban téved. A napóleoni hadjárat alatt sok francia tiszt került fogságba, akiket az orosz muzsik partizánok nem vertek agyon vagy nem fagytak meg a visszavonuláskor. Arisztokraták fogadták be a művelt franciákat és lett belőlük nyelvtanár, majd ez általánossá vált, jött a sok francia nevelőnő. A francia volt a vezető idegen nyelv. Nagy Péter és Nagy Katalin alatt volt némi német dominancia, de ez gyorsan eltűnt. Jóllehet az utolsó cár, Miklós neje német volt, de közutálatnak örvendett s ezzel együtt a nyelve is. Az angol csak a peresztrojka után terjedt el.
Jómagam és nejem is nyelvtanárok voltunk, bár én csak keveset (másod, haradállásban) és egyetemen oktattam. A nyelv nem bűnös, ne vigyen bele ideológiát. Ma sem jobb a helyzet, a köznép semmilyen nyelven nem tud, az értelmiség viszont tudatosan taníttatja a gyermekeit. A 80-as évekre kialakult egy új értelmiség, amelyik bár a Szovjetunióban tanult, de világot ismerte – sajnos nem ők jutottak hatalomra és ennek most isszuk a levét. Maga értelmiségi, művelt. Legalább itt a moszkvateren hagyja az ócska propaganda sablonokat. Most nem a hülyítés megy talán? Rosszabb, össze-vissza hazudik a közmédia, kuruckodnak, megjátszák a csekonics bárót, miközben kilóg az alfelünk a nadrágból…
Bár valóban jól tudok oroszul, de káromkodni csak anyanyelven szabad.
„Legalább itt a moszkvateren hagyja az ócska propaganda sablonokat. Most nem a hülyítés megy talán? Rosszabb, össze-vissza hazudik a közmédia, kuruckodnak, megjátszák a csekonics bárót, miközben kilóg az alfelünk a nadrágból…
Bár valóban jól tudok oroszul, de káromkodni csak anyanyelven szabad.”
Ejnye Iván!
Gábor megértette, hogy a nyelvtanulásról írok. Sajnos ennek porosz metodikájához ráadásul nagyon rossz orosz könyveket írtak. Ez volt a lényeg, és semmi „ócska propaganda sablon” ebben nem volt. Azt visszautasítom, hogy a magyarok ‘en bloc’ kuruckodnak, csak azért mert védik a saját érdekeiket, és pl. nem hajlandók kútba ugrani a szankciók bevezetésével. A fenekünk tényleg kilóg, mert szegény az ország, és viszketett a szemem amikor a Mercedes gyár átadásakor a német góté azt mondta, hogy azért jöttek ide, mert itt egyötöde a fizetés a német fizetéshez viszonyítva. Az, hogy itt ugyanabban a gyárban, ugyanazon munkáért kevesebbet adnak, nos vérlázító. A németek is kitelepítették az iparuk jórészét olcsó bérű országokba. Előbb felvásárolták a a veszteséges keleti gyárakat, majd jobb termékeket kezdtünk el olcsó bérmunkában gyártani. És ez világjelenség sajnos. Legrand villanykapcsoló, Made in Poland, Panasonic tévé, Made in China, horribile dictu: Leica fényképezőgép Made in Portugal. A Mercedes sem bóvli, de leesne a gyűrű a németek ujjáról, ha nekik kellene dolgozni. Anno behívták a török vendégmunkásokat, hogy ők rakják össze a szalag mellett az árujaikat. Nyugat ott kezdett rohadni a hatvanas éves végén, hogy nem saját maguk dolgoztak, hanem idegen nációk félpénzért csinálták meg a munkát nekik. Arra persze ügyeltek, hogy önálló terméket ne tudjanak előállítani, az egyik részt itt csinálták, a másikat ott. Nos ezeket sokkolta, hogy Kína a világon másodiknak, az oroszokat is megelőzve a Mars bolygóra küldött egy terepjáró, talajvizsgáló robotot. (Atyaisten! az olcsó kínai rabszolgák, és ráadásul önerőből.,)
A nyugati jólét másik alapja az uzsorakölcsön. Igen, szinte a fél világ el van nekik adósodva és ők a kihelyezett pénzük kamatából is gazdagodnak. Ezeknek a pénzeknek jórésze pedig más országokkal folytatott egyoldalú kereskedelem (nyersanyag olcsón, cserébe a késztermék drágán..) keletkezett. Hát ezért vagyunk mi lyukas fenekű nadrágban.
Kedves Saan46. szinte mindennel egyetértek, csak ezt felejti el hozzátennik, hogy Kakadu Péterünk lelkesen mindenütt elhelyezi a nyugtati nasgytőke ünük szerint bűzös tojásait, és ezt a rendszer PR dícséretére használja fel. Kedvelem a NER erkölcsöt, de szívesen venném, ha a magyar ipar olyan szinten lenne, mint a német, hogy nem közmunkával és kikozmetikázott ststisztzikával kellene a hazai mumnkavállalókat vigasztalni, miközben adómentességgel és milliárdos támogatással ösztönzik az erkölcsileg elátkozott nyugati nagytőkét. Erre mondják, hogy bort iszik – az sem mentség, hogy misebort – és vizet vagy másféle malasztot prédikál. Ami az uzsporakamatot illeti, ha jól emlékszem az Orbán kormány alatt vezették be a devizahitelt…
Kedves Iván!
Mivel Ön tudja a nevemet, nos megkérem, hogy írjon Sándor-t, ne az e-mail címemet tegye közre.
Azt is írtam, hogy ez világjelenség.
Kakadu Péter nevű politikust sajnos nem ismerek. Már bocsánat, de neki is van rendes neve. Ennyi tisztelet jár neki.
A személyesen felvett devizahitel helyett én országokra gondoltam. A függőségek rendszerét, és ez a kapitalizmus a maga nyers formájában. Persze egyértelműbb volt a dolog amikor megszállt ország státuszban nem voltunk függetlenek.
Puskinról volt szó, én egy percig sem akartam a nyelvtanításról elvinni a témát!
Ami a tiszteletet illeti, arról az elműlt 12 évből sok ellenpéldát lehetne hozni,de mindegy. Az hogy nemzetközi ázsiónk még soha nem állt ilyen rosszul, az is tény. Hogy ki felel ezért, arra mindenki megleli a választ. Nem tudom, most ki vesz fel horriblis hiteleket, de ez is lényegtelen. Maradjunk az orosz irodalomnál. Illyés a két háború Orosz dekameron címmel prózaválogatást adott közre, Gellért Hugó és még sokan mások ragyogóan fordítottak. Most nincs Nagyvilág folyóirat és azt hiszem az a tudatos figyelemmel kísérése sem létezik a világirodalomnak, ami egykor az Európa és Magvető kiadókat jellemezte. Mert egy kiadó nemcsak üzleti vállalkozás, hanem szellemi műhely is. Az, hogy ma is adnak ki diplomákat nyelvtudás nélkül szerintem nem a 30 évvel ezelőtti világ bűne, ami azért kicsit változott. Másutt…
Ne menjünk bele olyan vitába, amihez sem áttekintésünk, sem érvünk nincsen. A magyar oktatás az egyházi iskolák feltuningolásával igyekszik olyanfajta elit képzést kialakítani, ami nyugaton is van – igaz nem ennyire átideologizált és agymosott. Sajnos ez nem jellemző általában a közoktatás színvonalára, ezt valamennyien jól tudjuk, ne áltassuk magunkat. Még mindig lexikális tudást oktatunk és nem képességeket fejlesztünk. Azt is tudjuk, hogy bár a magyar egyetemi oktatás néhány szegmense magas szintű – lásd orvos vagy műszaki képzés – egészében véve nem állunk az élvonalban. Legyünk realisták…
Mindenekelőtt, szeretnék köszönetet mondani, necsak ezért a cikkért az újságnak, hanem azért, is mert olyan általam eddig nem ismert tényeket tesz közzé az orosz kultúra személyiségeiről (sőt, magáról a kultúráról), amiket eddig nem ismertem. Visszatérve a fenti írás témájára: eszembe jutott a „Háború és béke”, amit most olvasok (ki tudja hanyadszorra). Az írás szerzője utal is Tolsztoj e művére. Ami számomra is érdekes, hogy a regény összes alakjának orosz neve van (leszámítva Bolkonszkij nővérének társalkodónőjét), Egyedül Bezuhov neve Pierre, pedig lehetne Pjotr is. Biztos, hogy mindez tudatos elhatározása az írónak. Az is érdekes, hogy minden „pierre”-sége dacára, az arisztokrácia bunkónak tartja Bezuhovot, mert „balkézről ” született. Hogy Tolsztojnak, a karakter megalkotásának idején eszébe jutott-e Puskin személye (életútja), nem tudhatom, de ennek a karakternek (külsőségektől eltekintve) számos olyan tulajdonsága van, mint Puskinnak (…”Néha nem tudod megmozdítani, ki sem kergetheted, hogy játsszon a pajtásaival, máskor meg fogja magát, s annyira csap át, középút számára nem létezik.”…Szóval, nem szeretnék fölösleges asszociációkba bonyolódni, de azért csak elgondokodtató maga a lehetőség is…
Kedves Gábor!
Ez az úgynevezett kétnyelvűség igen jellemző a XIX. századi orosz irodalomra. Alekszej Tolsztoj, Vera Krizsanovszkaja és még sokan mások világnyelveken (is) írtak és publikáltak. Érdekes, és „megérne egy misét” a származás és a nyelv viszonya. Lásd Petrovics-Petőfi, József Attila „Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen” és még sorolhatnánk. Ez persze most nem illik bele az állami PR által agyakba beledöngöl, ködevő trendbe, Magyarország a bokréta a világ kalapján, mindenki tőlünk tanul, ránk figyel… Harcoljunk, stb. Nem harcolni, kuruckodni kell, hanem háborút nyerni, lásd a francia történelmet, de másokét is…
Puskin orosz nyelve maga a csoda, világnyelven ilyen tisztán író alkotót nehezen találhatnánk.
Vesszőparipám az, amit nyugaton már évtizedek óta művelnek – és nem rosszul -, a művészeti, kulturális, tudományos ismeretterjesztés. Érdekesen, olvashatóan és szellemesen bemutatni az emberi lángelme hírességeit. Ne a celebek rabolják el az emberek figyelmét. Mert ők, ezek a géniuszok az „igazi celebek”.
Örülök, hogy hozzázólt a témához…
…”Ne a celebek rabolják el az emberek figyelmét.”… Kedves Földeák Iván! Soraival egyetértek, de a célja a jelenlegi világpolitikai konstellációjának pont az emberi elbunkósiítás a célja. Ebben semmi különös nincs, hiszen elég, ha csak azt nézzük, hogy milyen ismeretei vannak a brit külügyérnőnek az orosz földrajz alapvető elemeit illetően. Hozzáteszem, hogy a politikai indíttatású elbunkósítás nem újkeletű találmány, ráadásul (sajnos), jól is működik. Ennek egyik eleme, hogy már kicsi gyermekkorban kezdik a bunkósítást. Pl. Rajzfilmekkel. Az amerikai apróság Tom és Jerry-n, vagy Loony Tunes filmjein keresztül a brutalitást, a „jó”, meg a démonizált „gonosz” állandó párharcából kapja a kacagtatós agymosást, és számára az lesz a kultúra első adagja. Nem véletlen, hogy az ukrajnai háborút elemző egyik első hírműsorban épp Stier Gábor mondta ki, hogy az amerikai vezetés abszolút figyelmen kívül hagyja, Oroszország történelmi-kulturális kötődését Ukrajnához (túl geopolitikai érdekein). Miért? Pont azért mert politikai-gazdasági elitjük, valamikor a már említett rajzfilmek szellemiségével kezdett „civilizálódni”, ahol agyon lehet csapni, fel lehet robbantani stb…a „gonoszt”. Számukra ez a kultúra. Mindezzel ellenkező vonulatot képvisel, már a szovjet idők után kezdett „Mása és a medve”, amely mai napig nagy sikerű sorozat. Ebben is van konfliktus, de nincs „jó”, és „gonosz”. Ha még a szovjet időkben készült „No, megállj csak”-ot is veszem, abban sincs vérremenő „action”. Ez egy nagy differencia a két kultúra között, és főleg nincs az előbbiekkel előidézett gyűlöletkeltés…Tudom, csúnya amit írok, de: (tisztelet a kivételenek), Puskin „ezeknek” magas, mint bivalynak a mozijegy (valamikori szlenges módú minősítésben). Hogy Puskint csak magyar nyelvű kiadásban olvashatom, nem zavar, hiszen a magyar nyelv annyira verbális, annyira árnyalatokban gazdag, hogy számomra így is nagy élményt fog nyújtani, mert a „Háború és béke” után, „A Pikk Dáma” elolvasása a következő kitűzött cél. Előbbi válaszát köszönöm
„Vesszőparipám az, amit nyugaton már évtizedek óta művelnek – és nem rosszul -, a művészeti, kulturális, tudományos ismeretterjesztés.”
———————————————————————————————————————————————————-
Csak halkan. Nyugaton elképesztően alacsony szintű a közműveltség. Minálunk sokkal jobban törődnek vele, az iskoláink is erősebbek, kivéve a nyelvtanítást.
Ne menjünk bele olyan vitába, amihez sem áttekintésünk, sem érvünk nincsen. A magyar oktatás az egyházi iskolák feltuningolásával igyekszik olyanfajta elit képzést kialakítani, ami nyugaton is van – igaz nem ennyire átideologizált és agymosott. Sajnos ez nem jellemző általában a közoktatás színvonalára, ezt valamennyien jól tudjuk, ne áltassuk magunkat. Még mindig lexikális tudást oktatunk és nem képességeket fejlesztünk. A tanárok agyonterheltek és alulfizetettek. Azt is tudjuk, hogy bár a magyar egyetemi oktatás néhány szegmense magas szintű – lásd orvos vagy műszaki képzés – egészében véve nem állunk az élvonalban. Legyünk realisták…
Kedves Iván! Tényleg ne menjünk bele fölös vitákba. Sajnos az első hozzászólásom valahogy elrepült. Lényege ez volt: Anno a középkori latint a felvilágosodás korában felváltotta a francia, ez lett az lingua latina, a közös nyelv. Az arisztokraták akik utazgattak, és a gazdag polgárok mindenhol beszéltek franciául. (Persze nem azért, mert Voltaire vagy Montesquieu eszméivel egyetértettek..) Napoleon moszkvai kalandja után az orosz arisztokrácia már inkább németül beszélt. A jelenlegi angol nyelvű dominancia 1945 után alakult ki. Lehet vitatkozni rajta, hogy ez jó-e, mert pl. épp most köszönték meg az angolok, de elegük lett az Európai Unióból. A közös nyelv maradt az angol, amit sokféleképp ejtenek ki egy városon belül is. Ugyanakkor az orosz nyelv nem lett elterjedt. Itt keleten pl. azért nem, mert anno az iskolai tankönyvek ideológiai maszlagokat tartalmaztak. Olvasmányok voltak Leninről, a NOSZF-ról, a partizánokról és a Honvédő Háborúról (Kiolvastam falusi magányomban a kétkötetes Zsukovot..) de nem tanultunk olyasmit, hogy kell ételt rendelni egy vendéglőben, vagy a vasúti pénztárnál megkérdezni a viteldíjat. Sőt még olyan olvasmány sem volt ahol szállást keres az illető. Ez logikus mert akkoriban csakis zárt csoportokban vittek turistákat vagy delegációkat a Szovjetunióba, és aki két lépéssel lemaradt az már gyanús volt, és imperialista ügynök.
Ezt akartam a „Puskin és anyanyelve” c. íráshoz fűzni. Puskinnak szerencséje volt, hogy egyszerű orosz emberektől tanult oroszul. Akinek, mint Önnek évekig odakint élés és orosz feleség adatott az megtanulta a valódi nyelvet és még az összes káromkodást is..
Itt az orosz nyelv helyett szovjetet akartak tanítani.