„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Jevgenyij Primakov és Bill Clinton találkozója 1996-ban
Fotó:EUROPRESS/LUKE FRAZZA/AFP
Az egykori orosz külügyminiszter és kormányfő, a mai orosz külpolitikát megalapozó Jevgenyij Primakov életét bemutató cikkünk első részében a Szovjetunió felbomlásáig jutottunk. Az arabisztikát végzett, majd újságíróként dolgozó Primakov eddigre a Közel-Kelet egyik világszerte legelismertebb kutatója, a külpolitikai agyközpontként ismert IMEMO, a Világgazdaság és a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének igazgatója, akadémikus, és a peresztojka lázában a nagypolitika forgatagában találja magát. A Legfelsőbb Tanács felsőházának elnöke, majd az Elnöki Tanács tagjaként közvetít Szaddám Huszein és a nagyhatalmak között, végül 1991 őszén a KGB vezetőjévé kinevezett Vagyim Bakatyin kezdeményezésére a külső felderítés élére kerül.
„Az ajánlat nagyon meglepett. Megmondom őszintén, először nem is vettem komolyan. Aztán el is felejtettem, mert a Közel-Keletre mentünk egy delegációval hitelt szerezni. Minden befolyásomat, ismeretségemet bedobtam, és az út sikeres volt. Elégedetten utaztunk vissza Moszkvába, és meg is lepődtem, hogy Gorbacsov nem kért személyes jelentést az útról. Csak telefonon hívott, és az út eredményéről nem is szólva a Biztonsági Tanács megszűnése után felajánlotta, hogy legyek a személyes tanácsadója. Éreztem, hogy helyet keres számomra, és kicsit sértetten azt válaszoltam, hogy nem adok én már senkinek tanácsokat. Erre azt vetette fel, hogy vegyem át akkor a külső hírszerzés vezetését. Ebbe – magamon is meglepődve – azonnal rábólintottam” – idézte fel később a kinevezés körülményeit Primakov.
„Így 1991 szeptemberétől Jevgenyij Primakov irányította a szovjet, majd az orosz külső felderítést egészen 1996 januárjáig”
„A első számú feladat az orosz hírszerzés megőrzése volt. Mindenek előtt stabilizálni kellett a helyzetet a szervezeten (SZVR) belül. Hagyományosan itt koncentrálódott a tiszti kar legjava. Többségében intelligens, képzett, több nyelvet beszélő emberekről van szó, akik hivatásuknak választották az állam szolgálatát. Sokan közülük már évtizedek óta szolgáltak, ebben a helyzetben mégis elbizonytalanodtak. Meg kell jegyeznem, hogy ugyan a KGB egyik részlegében dolgoztak, de alapvetően a demokratikus átalakulás mellett voltak. A KGB-vel szemben mesterségesen gerjesztett hangulatkeltés azonban sokakat meglepett és felkavart. Befeketítettek mindent, ami a szovjet időkben volt. Egyes „demokraták” teljesen fel akarták számolni a titkoszolgálatokat, és mindenkit szélnek eresztettek volna. Ezért aztán egyfelől biztosítani kellett a munkatársak egzisztenciáját, egyben kellett tartani a csapatot, ezzel párhuzamosan pedig megtalálni a felderítés helyét a hidegháború utáni világban” – emlékezett a nehéz időkre Primakov.
Ebben a munkában a felderítés új vezetője régi barátaira, kollégáira támaszkodott, akikkel például a legforróbb helyzetekben járta a Közel-Keletet. Az új világrendben változott a felderítés szerepe is. A felderítés hagyományos érdeklődési köre mellett azt a tudást, tapasztalatot kellett megszerezni, átadni, hogy miként változik a fejlett ipari országokban a viszonyulás a kritikus technológiákhoz. Miként változnak a prioritások. A bezárkózás ugyanis zsákutca volt az új Oroszország számára. Nyílt jelentéseket kezdtek el publikálni, amelyekkel a hazai és külföldi közvéleményt is tájékoztatni akarták a világban zajló változásokból levont következtetéseikről.
„Komoly kihívásként merült fel, hogy a külső felderítés miként viszonyuljon a belpolitikához”
„A parlament és az elnök nyílt összecsapását látva nem dughattuk be vattával a fülünket, és nem kívülállóként figyeltük a fejleményeket, ám az eseményekbe közvetlenül nem avatkoztunk be. Megerősítettük az objektumaink védelmét, és parancsba adtuk, hogy a munkatársaink ne menjenek ki töltött fegyverrel a városba. Elveszíthettük volna a hálózatunk jelentős részét, ha beavatkozunk az eseményekbe” – idézte fel a feszült napokat Primakov.
Az orosz külső felderítés közben minőségileg új kapcsolatot létesített más, köztük NATO tagországok titkosszolgálataival. Meghívták 1992-ben Moszkvába Robert Gatest a CIA igazgatóját. Egy évvel később Primakov utazott Amerikába, ahol a CIA központjában tárgyaltak a jugoszláviai és a közel-keleti helyzetről, valamint az iszlám fundamentalizmus veszélyéről. Ezek a találkozók lehetőséget adtak arra is, hogy realis helyzetképet nyerjen az amerikai vezetés az oroszországi belső állapotokról. A jól induló párbeszédet aztán egy kémügy kirobbanása fékezte le.
„Újabb fordulatot hoz Primakov életében 1996 eleje, amikor Borisz Jelcin külügyminiszterré nevezi ki”
„Rögtön közöltem Borisz Nyikolajeviccsel, hogy nem akarok átmenni a külügyminisztériumba. Úgy éreztem, meg is győztem őt azzal, hogy ezt a kinevezést rendkívül negatívan fogadná a Nyugat, hiszen nem egyszer neveztek a régi iskola tanítványának és Szaddám Huszein barátjának. A felkérés azonban olyan határozott volt, hogy nem lehetett visszautasítani. De igazam lett, hiszen a The New York Times úgy kommentálta a kinevezésemet, hogy az feldühíti a Nyugatot, és „barátságos kígyónak nevezett, aki a kémügynökség éléről érkezik a külügybe” – idézi fel a kinevezése körülményeit Primakov.
Az amerikai liberális lap jól érzékelte, hogy az orosz diplomáciában véget ér az orosz diplomácia „Mister Jófiú”, azaz Andrej Kozirjev nevével fémjelzett időszaka. S hogy ez így is lett, azt jól mutatja az orosz és az amerikai külügyminiszter első, 1996. február 9-én Helsinkiben megtartott találkozója. Primakov jelzés értékűen felrúgta már a protokollt is. Úgy volt ugyanis, hogy a rezidenciához autóval érkező Warren Christopher elé megy, és mindketten felöltőben üdvözlik a sajtót. Erre fel Primakov a bejáratnál állva, méghozzá öltönyben várta kollégáját, aki így a vendég szerepébe kényszerült. A megbeszélések legfontosabb témája a NATO bővítése volt.
„Oroszország nem fogja az asztalt verni, mint sajnos tette ezt Amerikával együtt a hidegháború idején, ám ez nem jelenti azt, hogy ne aggódna a NATO bővítése miatt. Ez a közeledés teljesen új geopolitikai helyzetet teremt”
– fogalmazott akkor Primakov, aki visszaemlékezve a találkozóra elmondta, a beszélgetés egyértelművé tette, hogy az Egyesült Államokat e kérdésben nem érdekli Oroszország álláspontja. Oroszország ezt megértve amellett, hogy elítélte a NATO bővítését, tárgyalásokba kezdett a következmények minimalizálása érdekében. Párizs és Berlin szerette volna, ha a NATO és Oroszország között különleges viszony alakul ki, ám a Christophert követő Madeleine Albright harciasan végigvitte az amerikai elképzeléseket. Az új külügyminiszterrel ennek ellenére jó munkakapcsolat alakult ki, amelynek köszönhetően orosz közvetítéssel Szaddám Huszeint is jobb belátásra sikerült bírni.
Az Irak körüli helyzet egyik veszélyes fejezetét sikerült lezárni, ám 1998 februárjában vészesen kiéleződött a helyzet Koszovóban, amelyre még 1996-ban figyelmeztette Primakov Szlobodan Milosevicset. „Arról győzködtem március 17-én Belgrádban találkozva Milosevicset, hogy álljon elő Koszovó autonóm státusát biztosító javaslattal, vonja vissza a hadsereget a laktanyákba, kezdjen tárgyalásokat az albánok mérsékeltebb szárnyát képviselő Ibrahim Rugovával és engedje be az EBESZ megfigyelőit. Az esti vacsoránál a nem sokkal korábban szerb elnökké választott Milan Milutinovics közölte, hogy Milosevics elfogadta a javaslatot. Másnap reggel azonban nem ő, hanem Milutinovics jelentette be a tárgyalási ajánlatot. Ha nem is maradéktalanul, de elégedettek voltunk, ám egy hét múlva a nemzetközi közvetítő csoport bonni ülésén Albright Belgráddal szemben keményebb fellépést követelt. Minden esetre abban állapodtunk meg, hogy a koszovói válságot Jugoszlávia területi egységének tiszteletben tartásával kell rendezni” – avatott be évekkel később a részletekbe Primakov.
A helyzet azonban ismét kiéleződött, mert a Koszovói Felszabadításai Hadsereg az albán határ közelében támadásba lendült, mire a szerb belügyi egységek nagyszabású akcióval válaszoltak. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a NATO erőt fog alkalmazni Jugoszláviával szemben. Primakov ekkor számon kérte Albrigtot, hogy miért nem kéri ki a 200 éve a Balkánon jelen lévő Oroszország tanácsát. A Kreml mindent megtett azért, hogy elkerüljék a beavatkozást. Június 16-án Milosevics ellátogatott Moszkvába, ahol beleegyezett abba, hogy az EBESZ megfigyelői bejuthassanak Koszovóba. A helyzet kezdett megnyugodni. A nyár végén azonban Klaus Kinkel német külügyminiszter képviselője átadott Primakovnak egy levelet, amelyben a németek kifogásolták Moszkva álláspontját, és arra figyelmeztettek, hogy mindez Oroszország és a NATO kapcsolatainak kiéleződéséhez vezet. Minden jel arra mutatott, hogy a Nyugat a helyzet megnyugvása ellenére már nem a politikai megoldást szorgalmazza.
„Miközben Koszovó körül egyre inkább kiéleződött a helyzet, Primakov sorsa is újabb fordulatot vett. Miután a duma 1998 szeptemberében az orosz gazdaság összeomlása közepette kétszer leszavazta Viktor Csernomirgyin kormányfőt, Jelcin e belpolitikai válságot feloldandó, őt javasolta miniszterelnöknek”
Primakov nem fogadta el az elnök ajánlatát, ám amikor kilépett az irodából, az ott várakozók közül egyik régi barátja rátámadt, mondván, ilyen válságos helyzetben nem gondolhat csak magára. „De miért én?” – tette fel a kérdést Primakov. „Mert csak ezt fogadja el a duma!” – jött azonnal a válasz. Primakov erre igent mondott, és a képviselők alkotmányos többséggel szavazták meg a jelölését.
Oroszország 1998 közepére teljesen szétcsúszott, a gazdasági összeomlás szélére sodródott. Rogyadozott a rubel. Hónapokat késtek a fizetések és a nyugdíjak. Sztrájkhullám söpört végig az országon. Robbanásveszélyes volt a helyzet. Gyökeres fordulatot kellett végrehajtani. Az IMF ajánlásaival és a korábbi politikával szakítva Primakov kormánya adócsökkentéssel próbált kievickélni a válságból. Emellett állami ellenőrzés alá vonták az alkohol előállítását és kereskedelmét. Felléptek a megalapozatlan áremeléssel szemben.
Az év végére elkezdett ismét nőni a gazdaság, áprilisra pedig meghaladta az egy évvel korábbi szintet. A helyzet stabilizálásához Primakov kormányának balközép nézetei is hozzájárultak. Emiatt persze sokan támadták a miniszterelnököt, és bujtogatták ellene az egyre magatehetetlenebb Jelcint. Az elnök környezetének, az úgynevezett családnak a leginkább az nem tetszett, hogy Primakov nem szolgálta ki az oligarchák érdekeit. Ám mivel a betegeskedő államfőt szinte mindenütt a kormányfő helyettesítette, Primakov tekintélye egyre nőtt. Sokak szemében vészesen. Nem meglepő tehát, hogy a sajtó mind durvábban támadta a kormányt. Annak ellenére, hogy augusztus 17. után tavaszra kezdett normalizálódni az orosz piac.
Ebben a helyzetben érkezett el az ominózus amerikai látogatás, amely nagyon fontos volt a befektetők megnyugtatása szempontjából. Az amerikai fél azonban már előre jelezte, hogy utolsó esélyt adtak Milosevicsnek, és a találkozó a koszovói helyzet árnyékában zajlik majd. Primakov érzékelte a helyzet komolyságát, és azt üzente vissza Washingtonba, hogy Moszkva fontosnak tartja ezt a vizitet, de továbbra is kiáll a koszovói helyzet politikai rendezése mellett, és amennyiben az Egyesült Államok a katonai megoldás mellett dönt, úgy meg kell szakítania az útját.
„Március 23-án Vnukovóról fel is szállt Primakov gépe, és amikor utántöltésre leszállt, Al Gore amerikai alelnök telefonon megerősítette, hogy Koszovóban egyre nő a katonai beavatkozás esélye. Primakov azonban folytatta az útját, jelezve, hogy a támadás megindítása esetén nem fog landolni amerikai földön. A felszállás után nem sokkal ismét Gore jelentkezett, majd Primakov összehívta a küldöttséget, és bejelentette, hogy megkezdődött Jugoszlávia bombázása, és visszafordulnak Moszkvába”
Ezután hiába utazott el Chirac francia elnök kérésére Primakov ismét Belgrádba, s egyezett bele Milosevics a politikai rendezésbe, Amerikát ez már nem érdekelte. Ugyanez történt Irak kapcsán is később, ahol már Vlagyimir Putyin kérésére az utolsó pillanatban szintén Primakov közvetített. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen 1999 tavaszán tovább erősödtek a támadások Primakov ellen a sajtóban. Május 12-én pedig Jelcin magához rendelte a kormányfőt, és közölte vele, hogy a feladatát teljesítette, és ebben a helyzetben le kell mondania. Primakov azonban nem könnyítette meg Jelcin dolgát, sőt közölte vele, hogy nagy hibát követ el az országban a helyzetet stabilizáló kormány szétzavarásával. Jelcin erre még egyszer megkérte, hogy mondjon le, majd a másodszori elutasítás után behívta az adminisztrációt vezető Alekszandr Volosint, aki letette elé a miniszterelnök leváltásáról szóló elnöki ukázt.
„Ekkor lett a kormányfő néhány hónapra Szergej Sztyepasin, majd őt követte Vlagyimir Putyin. Primakov népszerűsége közben tovább szárnyalt. Visszatérhetett volna az akadémiai szférába, lehetett volna diplomata, kapott ajánlatokat az üzleti szférából is, ám ő inkább egy centrista vagy balközép párt vezetésére hajlott”
Több párt, köztük a napokban elhunyt volt moszkvai főpolgármester Jurij Luzskov és a tatár elnök Mintimer Sajmijev vezette erők egyesüléséből Haza – Egész Oroszország néven meg is alakult egy ilyen blokk, amely azonban a választásokon a hatalom pártja, a Szergej Sojgu vezette Jegyinsztvo (Egység) és a kommunisták mögött csak a harmadik lett. Ezután jelentette be Jelcin az év végén a lemondását, és adta át a hatalmat Vlagyimir Putyinnak. Két év múlva pedig a Jegyinsztvo és a Haza – Egész Oroszország frakcióinak egyesülésével megalakult a máig regnáló hatalmi párt, az Egységes Oroszország.
Primakov ebben azonban már nem vett részt, előre engedte a frakcióvezető Vjacseszlav Vologyint. Ő maga 2003-ig, a választásokig képiselő maradt, közben azonban 2011-ben megválasztották az Ipari és Kereskedelmi Kamara elnökének is, amely posztot 2011-ig töltötte be. Jevgenyij Primakov hosszú betegség után 85 éves korában hunyt el, és a Novogyevicsi temetőben nyugszik. A most záruló emlékévben felavatták szobrát a külügyminisztérium előtti téren, az MGU-n és az IMO-n ösztöndíj őrzi az emlékét, az IMEMO az ő nevét viseli, könyveit pedig több országban kiadták.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
