„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Andrej Platonov
Fotó:Wikipédia
Sovány vigasz, – mondhatnánk erre, hiszen az író nem élvezheti munkája gyümölcsét. Sőt, nem is szerez tudomást róla. Magyarán, voltaképp az utókornak írt. Persze, ez sem kevés. Van, akiknek ez sem jut.
„Szerencsére ez nem teljesen igaz a szovjet próza jeles mesterére, akiről írni szeretnék”
Már első jelentkezésekor felfigyeltek rá, és nem is akárkik. Gorkij, aki még hasznos tanácsokkal is támogatta. Talán ez gyógyír volt fájó sebeire, amit az elvadult és vaskalapos pártszellemű kritikusoktól kapott. Velük ellentétben a marxista irodalomesztéta Alekszandr Voronszkij viszont mellé állt. Túléli a nehéz éveket. Voronszkij nem, és miután több általa protezsált író a kínvallatások során rá vall, 1937-ben a sztálini represszió áldozata lesz.
Andrej Platonov (1899-1951) bűne az volt, hogy nem úgy látta a valóságot, ahogy bírálói szerették volna látni. És – tegyük hozzá – ahogy az olvasók szerették volna megélni. Ráadásul nem is úgy láttatta. Mégis őt olvasták többen, annak ellenére, hogy nem lakkozta a valóságot, sajátosan egyéni ábrázolásával inkább megküzdött vele.
Gyermekkorom kedvenc olvasmánya volt Valentyin Katajev nagyszerű ifjúsági regénye, a „Ványa az ezred fia”. Egészen addig, míg kezembe nem kerül Platonov novellája „A kis katona”. Ilyen megindító tömörséggel senki nem írt a front borzalmairól, és a kis hősről, akiről végül nem tudjuk meg, hogy túlélte-e a háborút, vagy megismételte szülei végzetes sorsát.
„Az író végigjárta a háború rögös és véres útjait, s ez okozta korai halálát is. De ne szaladjunk ennyire előre”
Andrej Platonov (családi nevén Klimentov) irodalmi tehetségét nem, jártasságát a műszaki dolgokban és feltalálói vénáját a voronyezsi fűtőházban mozdonyvezetőként és szerelőként dolgozó édesapjától örökölte. Andrej már 13 évesen kénytelen dolgozni. Kezdetben szerény hivatali munkát végez egy biztosító társaságnál, majd segéd egy mozdonyvezető mellett, később öntőmunkás egy malomalkatrészeket gyártó üzemben. Közben amolyan irodalmi segédmunkás helyi lapokban, cikkeket, verseket, tárcákat ír. És ugyan beiratkozik a voronyezsi egyetemre, először matematika-fizika szakon, majd átmegy a bölcsész szakra, az élet, pontosabban a polgárháború közbeszól. Először hadianyagokat szállító vonatokon segéd mozdonyvezető, majd a vasúti őrszolgálat közkatonája, s mint ilyen, harcol a lázadó kozákok ellen is.
Felvételét kéri a pártba, s így indokolja döntését: „A kommunista párthoz természetes módon vezetett el munkás múltam. Életem elválaszthatatlanul összefonódik a burzsoá káoszból kiemelkedő munkásemberekkel.”
Párttagsága nem tart sokáig, összevész a párttitkárral, elkésik az ülésekről, és amikor támogatója, a később szerényebb prózaírói pályát befutó Goergij Litvin-Molotov már nincs mellette, kizárják, és többszöri kérvényezés ellenére többet nem veszik vissza. Mindez nem változtat meggyőződésén.
„<Kék mélység> címen 1921-ben Krasznodarban megjelenik verseskötete, amiről elismerően nyilatkozott a korban csalhatatlan mérceként tisztelt Valerij Brjuszov, de a nemrég debütált ifjú költő a technikumot befejezve mégis mint elektromérnök folytatja életpályáját”
Ezt jelezte ugyanebben az évben megjelent brosúrája a „Villamosítás”. Öt éven át a közép-orosz vidék villamosítása, és az öntözés megszervezése köti le az életét. Közben ír egy történelmi kisregényt „A jepifanyi zsilipek” címmel. Hőse félig-meddig kitalált irodalmi hős, az angol Bertrand Perry, aki I. Péter korában kudarcot vall a csatorna építésben Oroszhonban, és ezért életét börtönben fejezi be. A cár kíméletlen természetében a szerző mintegy megelőlegezi Sztálin alakjának árnyoldalait.
1927 a nagy reménységek esztendeje Platonov életében. A Molodaja gvargyija folyóirat közli történelmi kisregényét, ami később novelláival együtt önálló könyvként jelenik meg. Közben próbálkozik forgatókönyv írással, több könyv terve is van, ám kiadásukra nem kerül sor. Mint mérnök befejezi pályafutását.
„Aztán 1927-ben Moszkvából felköltözik Leningrádba, és szorgalmasan dolgozik a jövő társadalmát különös elvek alapján fantasztikusan megjelenítő regényén, a <Csevengur>-on. Ez a műve életében soha nem jelenik meg, viszont hatalmas vihart kavar”
A dél-orosz vidéken játszódó cselekmény a hadi kommunizmus és a NEP idejét is feleleveníti. Hősei a kommunizmus egyfajta elszigetelt, védett területén, rezervátumában élnek, fanatikusan hisznek kommunisztikus elképzeléseikben, melyek tragikusan végződnek. A mű eszmevilágában számos utópisztikus elképzelés keveredik. Érződik, hogy a szerző ismeri az utópista fantasztikus író Alekszandr Bogdanov írásait, Velemir Hlebnyikov és Konsztantyin Ciolkovszkij munkásságát, Einstein elméletét. De otthon van Tommaso Campanella elképzeléseiben is a jövő társadalmáról, s a középkori misztikus teológia nagy alakjának, Gioacchino da Fiorenak a műveiben.
A kortársak képtelenek meghatározni a regény műfaját. Van aki „filozófiai regénynek”, mások „tragikus utópiának”, „antiutópiának” értékelik, sőt még „utazásregényként” is elkönyvelik. Semmi kétség, hogy a mű műfaját tekintve többrétegű alkotás. Gorkij, aki bár támogatja az írót, szkeptikus a regény megjelentetésének ügyében, azt „lírai szatírának” minősíti. Így vigasztalja a szerzőt:
„Habitusában – én így érzem – van valami Gogolból. Ezért hagyja a drámát és tegyen próbát a komédia műfajában. És ne haragudjon. Ne keseregjen… Minden elmúlik, csak az igazság örök.”
Közben Platonov újabb művei újabb viharokat kavarnak. „A kétkedő Makar” szatírikus novellája miatt elfordulnak tőle a proletár írók szervezetének vele rokonszenvező tagjai. Másik kisregénye „Vprok” (lefordíthatatlan cím, a java valaminek,) az első ötéves terv visszásságait jeleníti meg. A kisregényt publikáló Alekszandr Fagyejevnek magyarázkodnia kell Sztálin előtt, aki követeli, hogy büntessék meg a szerzőt (nem is közlik jó ideig), s az „váljon javára”. Közben a proletárírók szervezetét szélsőséges elhajlásaik okán feloszlatják, ám Sztálin továbbra is „rajta tartja a szemét” az írón (senkinek nem kívánom ezt, még ha megtisztelő is, hogy olvassák műveit). Platonov kénytelen nyilvánosan magyarázkodni.
„Írásművészete ugyanis eltér a kor heroikus ábrázolásmódjától, amely a tömegekre és mozgásukra koncentrált. Az ő hősei vívódó és kétkedő emberek, akik keresik helyüket a forradalmi változások felforgatta új világban. Ahol van gond is elég, lásd szatíráit”
A „Gradov városá”-t, melyben a szovjet rendszer rákfenéjét, a bürokráciát gúnyolja ki. Szovjetellenes lett volna Platonov? Nem, csak értékeket keres a felbolydult világban.
1932 októberében, amikor Gorkij a Vezér kedvéért egybegyűjti otthonában a legjelesebb szovjet írókat, a semmit nem felejtő Sztálin megkérdezi: „És Platonov itt van?” Két évvel később enyhülnek iránta, Gorkij közbenjárására felveszik egy kollektív írói útra Közép-Ázsiába. Platonov alkotói kapcsolatba kerül Lukács Györggyel és Mihail Lifsiccel, ez sem túl jó ajánlólevél akkoriban. Elkezdődnek a koncepciós perek. 1937-ben a „párhuzamos trockista központok” perének idején Platonov, hogy védje magát, cikket közöl a Lityeraturnaja gazetában, melyben támogatja a bűnösök szigorú megbüntetését, akár halálos ítéletüket is.
„Ez sem segít. 1938 májusában letartóztatják az író öntörvényű és zabolázhatatlan fiát, Platont”
Fatális gyerekcsínyből lesz ügy, barátjával levélben felajánlják a szomszéd házban élő német újságírónak, hogy fontos „információt” adnak el neki. Éretlen stiklijüknek szomorú következménye lett. Valaki beköpi őket, de az is lehet, hogy egy féltékeny, ugyanabba a lányba szerelmes osztálytársa jelenti fel Platont – nem tudni. A bíróság 10 év száműzetést ró ki az ifjúra, aki Mihail Solohov közbenjárására csak 1941-ben tér haza, súlyos betegen. 1943-ban belehal a sanyarú körülmények közepette szerzett tuberkolózisba. 21 évesen, abban az esztendőben, amikor Platonov hivatalos házasságot köt Marija Kosincevával. Asszonya, aki 30 évvel éli túl házastársát 1944-ben egy leánygyermeket szül neki, Mariját. Ő az, aki később édesapja irodalom örökségének hűséges gondozója lesz.
.embed-container { position: relative; padding-bottom: 56.25%; height: 0; overflow: hidden; max-width: 100%; } .embed-container iframe, .embed-container object, .embed-container embed { position: absolute; top: 0; left: 0; width: 100%; height: 100%; }
Kitör a háború, s Platonov képtelen otthon ülni. 1941-ben önkéntes közkatonaként kimegy a frontra, ütközetekben vesz részt. Ott van Moszkva védelménél. Kiérdemli a századosi rangot, és 1942-ben már a Krasznaja zvezda tudósítója. Sorra jelennek meg háborús elbeszélései, később négy kötetben gyűjti egybe őket. A hadsereg lapjának főszerkesztője így emlékezik meg róla: „Platonovot nem annyira a hadsereg és a flotta operatív ügyei foglalkoztatták, mint az emberek. Magába szívott mindent, amit egy író szemével látott, amit tapasztalt.”
„Az író nem fészkeli be magát a szerkesztőségbe, ott van a katonák között a lövészárkokban”
Részt vesz a nagy véráldozatot követelő Rzsev környéki harcokban, a kurszki csata déli szárnyán még a híres prohorovkai tankcsatába, a hadtörténet legnagyobb szabású harckocsi ütközetébe is belekóstol. Ott van Ukrajna felszabadításánál.
1944-ben Lvovnál bombázásba kerül, tüdeje megsérül, ő is elkapja a tuberkolózist. Nem törődik a lázzal, köhögéssel, hidegrázással, követi az előre nyomuló csapatokat. 1944 őszén visszahívják, a Krímben gyógyíttatja magát, mígnem 1946-ban, több kitüntetéssel így a „Németország feletti győzelemért” érdemrenddel a mellén leszerelik, mint őrnagyot.
„Betegsége ágyhoz köti, a kultúrpolitika pedig nem bocsát meg neki”
Baskír és orosz népmeséket dolgoz át, „Puskin a líceumban” és „Noé bárkája” címmel színdarabot, filmforgatókönyveket és néhány elbeszélést is ír, de az egyikkel ismét galibát okoz. A „Hazatérés” (eredeti címén „Az Ivanov család”) egy a frontról hazatért katona kálváriája, akit felesége megcsalt a háború alatt. A szovjet kritika nekiesik a szerzőnek, azzal vádolják, hogy meggyalázza a frontharcosok emlékét. Konsztantyin Szimonov kiáll írótársa mellett, ám ez csak arra elég, hogy élete utolsóéveiben az író közre adhasson néhány recenziót, elbeszélést és pár hónappal halála előtt megjelenhetnek meseátiratai „Varázsgyűrű” címmel, melynek szerkesztésében Solohov is részt vett.
„Művei, miközben otthon elhallgatják őket, külföldön ismertté teszik”
A Csevengur „Les herbes folles de Tchevengour” címmel 1972-ben Párizsban franciául jelenik meg s még abban az esztendőben követi olasz nyelvű kiadása a „Villaggio della nuova vita”, melyet Pier Paolo Pasolini is nagyra értékel. Ezek nem teljes szövegek, az első teljes kiadás 1978-ban lát napvilágot Londonban.
Halála után majd fél évszázaddal lánya áldozatos munkája eredményeképp a Gorkij Világirodalmi Könyvtárban összegyűjtik kéziratait. A peresztrojka hullámain az 1980-as évektől sorra jelennek meg művei, öt majd nyolc kötetbe is összegyűjtve. Ma már gyakran kiadott és népszerű írója az orosz irodalom kedvelőinek.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
