Hadd kezdjem egy öregemberes vallomással. Leningrád, Petrográd, Peterburg, Pityer, Szankt-Peterburg a szívemhez nőtt. Jártam benne a szovjet, és az azt követő történelmi időszak minden periódusában. És minden évszakban. Először 1968-ban, szerelmem és majdani feleségem édesanyjának hruscsovi időkben épült lakásában húztuk meg magunkat. A város, – akkor még Leningrád – kissé poros, kissé provinciális volt. Ám volt egyfajta utolérhetetlen bája. És az emberek. Nyár volt. Az utcán, a könyvesboltokban találkozhattál olyan idős urakkal – öltöny és szalmakalap – akik biztosan még látták Lenint, és kiirthatatlan volt belőlük az orosz intelligencia, a világvárosi kultúra.
„Mert Szankt-Peterburg az volt, világváros, semmiben sem maradt le Párizs, London, Bécs mögött”
Legközelebb családommal látogattam el a Néva parti metropolisba. A nagyhatalmú írószövetség vendégeként. Fehér zongorás apartman a Jevropejszkaja Szállóban – ma Grand Hotel Európa és aranyárban méri a szobáit. A brezsnyevi „békeéveket” éltük, folyt a harc az alkoholizmus ellen. Az utcai állóhelyes falatozókban vodkát csak szendviccsel együtt árusítottak. Ám amikor éhező lányaimnak csak szendvicset kértem, kijelentették, a két árucikket csak együtt adhatják. Lányaim azóta sem lettek alkoholisták.
Aztán, már érett fordítóként a hazai és nemzetközi sci-fi korifeusa, Kuczka Péter társasságában jártam arrafelé. Találkoztunk a sci-fi jeles alakjaival, szerzőimmel, Borisz Sztrugackijjal, az epésen szatirikus Alekszandr Zsityinnszkijjel és még másokkal.
„Tél volt, kíméletlen és mégis szép. Nem enyhítették az akkor már lanyhán fújdogáló gorbacsovi szelek”
És akkor jött a nagy szünet az életemben, köztisztviselőként elnyelt a politikai élet. Eltelt több mint két évtized, szabad lettem, és ismét elzarándokoltam a városba. Emlékezve az orosz bürokráciára, és nem tudván magam mögött az akkorra már szétesett és befolyását veszített Szovjet Írószövetség segítő karját, szégyenszemre turistacsoporttal. Jól tettem. Ez már más város volt. Nem kopott kokott, hanem csillogó úrinő. Mindenhová eljutottunk, még Novgorodba és Carszkoje Szelóba is. Legnagyobb megrökönyödésemre egy este elvittek egy kis utcába. Grazsdanszkaja, vagy ha jobban tetszik Sztoljarnij pereulok. Külsőre semmit mondó, masszív épület. A szívem mégis megdobbant. Valamikor, 1828-ben, építésekor a legmagasabb bérház volt a Néva parti városban. Ilja Zverkov építette, aki amellett, hogy városi tanácsos volt, uzsorával gazdagította pénztárcáját. Ismerős és nem túl rokonszenves foglalkozás, ugye?
„És akkor elkapott a nyomozói hév. Hiszen a város kötődik a világirodalom legnagyszerűbb bűnügyi regényéhez”
Nem azt mondom, hogy krimihez, mert utcahosszal több annál a könyv, melyen lélekbúvárok hada gyakorolta szalmáját, és amelyet minden olvasni tudó és szerető földi halandó legalább egyszer el kell, hogy olvasson életében. S ha egyszer megteszi, a többi már magától jön.
Este volt, én meg csak álltam az utcán, megbabonázva. Innen, az ötödik emelet alatti apró szobácskából indult el Dosztojevszkij regényének, a „Bűn és bűnhődés”-nek hőse, Raszkolnyikov, hogy igazságot szolgáltasson és végezzen az uzsorás nővel. Bár irodalomtörténészek vitatják a hely hitelességét, az író özvegye, Anna Grigorjevna ura halála után megerősítette a feltételezést.
„Csapázni kezdtem. Nem volt nehéz, hisz a környék minden szeglete kapcsolódik az orosz irodalomhoz”
Itt vett ki szobát Ilja Shil bérházában, illetve az abból átépített Párizs Szállóban Dosztojevszkij. Nem sokkal ezután a Petrusevszkij-körben való részvételéért halálra ítélték, majd az ítéletet a vesztőhelyen az utolsó pillanatban száműzetésre váltva kíméletlen csapást mértek az író amúgy is érzékeny, az epilepszia által megszaggatott idegrendszerére.
Itt, a szomszédban élt két évig Gogol, és itt írta az „Egy őrült naplójá”-t.
Bandukoltam tovább. 1917-ben bezárt a Palé de Cristall, a szentpétervári meg számlálhatatlan előkelő étterem egyike. A Bűn és bűnhődésben itt gyónt meg Szvidrigaljov Raszkolnyikovnak. Az épület régi fényében ragyog, de az étteremnek hűlt helye.
„Az már csak természetes, hogy oda is el hajtott nyomozó kedvem, ahol Raszkolnyikov szörnyű tettét elkövette”
Igaz, három épület is versengett, hogy magáénak mondhassa a világhírre szert tett bűneset helyszínét. Alapos irodalomtörténészek kikutatták, hogy az uzsorás nő abban az épületben lakhatott, amely eredetileg a Nagy Katalin cárnő invitálására a fővárosba érkezett olasz építész Giacomo Trombara tulajdona volt. Tőle vette meg Iván Valch, az ügyes kezű asztalosmester. Nevéből ítélve mindkettő betelepült, migráns lehetett. Nagy Péter óta a cárok így, külföldi mesterek behívásával színesítették és gazdagították a hazai ipart, kultúrát, művészetet. A Gribojedov-csatorna partján álló épületben lakott a csatornának nevet adó híres drámaíró is.
„És elzarándokoltam a történet egyik legizgalmasabb színterére, a híres Széna térre. Itt tervelte ki a gyilkosságot Raszkolnyikov. Később a zakója alá rejtett gyilkos fejszével elhaladt a Juszupov kert mellett, s átbotorkált a téren, hogy teljesítse küldetését”
Milyen lehetett akkor a tér? Reggel a piac végeztével lassan kiürült, elcsendesedett. Kilenckor az árusok már készülődnek, hogy összeszedjék a piaci cókmókjukat s hazatérjenek. Aki megéhezett, a környék mocskos és bűzös udvaraiban megbújó kocsmákban, vendéglőkben haraphatott valamit, vagy felhajthatott egy italt.
Az író napjainkban aligha ismerne rá a környékre. Nem csak azért, mert itt állt a Megváltó Szűzanya temploma, amit 1961-ben egy vallás ellenes kampány idején lebontottak. Magas, szolid klasszicista és díszes szecessziós épületek veszik körül a parkosított teret. Nehéz elképzelni, hogyan térdelt le itt a sáros téren, és csókolta meg üdvözült megbánással a földet Raszkolnyikov, belátva bűnét. És utána innen indult el a Katalin-csatornát átívelő Oroszlános-hídon át a Kazányi kerületi rendőrőrszobára, hogy beismerje tettét.
„Oda, ahol már korábban kihallgatta őt a csavaros eszű nyomozó, Porfirij Petrovics. Kétségkívül legnagyobb és legrangosabb irodalmi elődje a krimi műfajban világhírre szert tett utódoknak, Sherlock Holmesnek, vagy Hector Poirotnak”
A nagy író nyomait keresve ismét emlékeimben kutakodok. Valamikor a hetvenes években még nem létezett a mai, elegánsan berendezett Dosztojevszkij múzeum, szerény emlék-lakás volt a helyén. Friss diplomás szlavistaként nem tehettük meg, hogy ne látogassunk el oda. Éltek bennünk az irodalom oktatás közhelyei. És természetesen az írói életrajz megrázó momentumai, melyeket olyan jól belevéstek az agyunkba, kiemelve az író hihetetlen szociális érzékenységét és empátiáját. És ismertük a nélkülözést, és a kiadói önkényt, ami arra késztette Dosztojevszkijt, hogy éjt nappallá téve dolgozzon.
„Az irodalom nem verseny, de talán mégis egyedülálló az orosz író teljesítménye”
„A játékos”-t, ezt a remekművet 26 nap alatt írta. Pontatlan voltam. Nem írta, tollba mondta. Nyomdakészen. Aki valaha is leült egy fehér papírlap mellé, hogy lejegyezze gondolatait, tudja, milyen kínszenvedés ez a munka, hány és hány változat kerül tollhegyre, míg eljutsz a látszólag tökéletesig. Dosztojevszkijnek ez nem volt gond. A kilátástalan helyzetben, – szorított a kiadói határidő -, segítségére volt az orosz irodalom nagy alakja, Alekszandr Miljukov
író, irodalomtörténész. Ő ajánlotta Dosztojevszkijnek Anna Grigorjevna Szitkinát, aki gyorsírással jegyezte le az író kisregényét. Ettől kezdve a fiatalasszony lett kéziratainak hű gondozója. A munkakapcsolatból házasság lett, amit titokban kötöttek 1867-ben. A „Bűn és bűnhődés” hatalmas, nem csak irodalmi, de anyagi sikere után a pár külföldre utazott.
„A nagyszerű és önfeláldozó asszonynak köszönheti az író, hogy élete utolsó 14 esztendeje rendezetten telt el, az alkotások egymást követték. Anna Grigorjevna féltő gondoskodásának köszönhető, hogy kéziratai és egyéb írásos emlékei maradéktalanul az utókor kezére kerültek”
Nekünk naiv, budapesti ifjú házasoknak, akik 53 négyzetméteren próbáltuk megvalósítani saját világunkat, sehogyan sem fért a fejünkbe a lakás mérete. Ebben nélkülözött az író? Az ifjú muzeológus mosolyogva tette helyre elképedésünket. „Ne csodálkozzanak, ez semmi ahhoz képest, amilyen lakással egy címzetes tanácsos rendelkezett. Mondjuk Karenyin, Anna férje.”. Kellett a nagy lakás, mert a gyerekekkel nevelőnő foglalkozott, s volt szakácsnő is.
„Minden irodalom tele van érdekes szembeállításokkal”
Erzsébeti kültelki kisiskolás koromban magyar tanárom meglepő kijelentéssel állt elő, ami nem igazán fért bele a kanonizált iskolai tananyagba. A hebrencs Petőfivel szemben a meggondolt és mély Arany Jánost kedvelte. Ez szentségtörésnek tűnt gyermeki lelkükben. Hogyan állhat feljebb az elismerés és szeretet ranglétráján egy békés vidéki irodalmár, mint a hazájáért életét feláldozó, lánglelkű költő?
Az orosz irodalomban is van egyfajta szembeállítás a tempósan és széles folyamban mesélő Tolsztoj és a szenvedélyes, az emberi lélek bugyraiban lázasan kutató Dosztojevszkij között. Kortársak és utódok véleménye megoszlott. Bunyin eleve elutasította Dosztojevszkijt, mint aki képtelen leírni a természetet. Nekem valahogy soha sem hiányzott a természet Dosztojevszkij műveiben. Ő az emberi természet nagy tudója.
„Érdekesen alakult a két íróóriás fogadtatása is. Tolsztojt rögtön fel- és elismerte a világirodalom. Dosztojevszkijt jóval később fogadták be. Nem véletlen, kik rajongtak érte: Kafka, Proust, André Gide, Sartre. Semmi kétség, a nagy orosz megelőzte korát”
A primátus kérdése eldönthetetlen. Ahogy eldönthetetlen a város neve is az elmúlt és a mai nemzedék számára. Szentpétervár, Petrográd, Pityer, Leningrád, Szankt-Peterburg. Egy biztos, a város elválaszthatatlan Dosztojevszkijtől. Csak utána kell járni. És közben szabadjára engedni képzeletünket.
Engedtessen meg némi önzés. Ajánlom az olvasók figyelmébe kedvenc, briliáns szereposztású Dosztojevszkij filmemet „A félkegyelmű”-t.
.embed-container { position: relative; padding-bottom: 56.25%; height: 0; overflow: hidden; max-width: 100%; } .embed-container iframe, .embed-container object, .embed-container embed { position: absolute; top: 0; left: 0; width: 100%; height: 100%; }
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2024 - #moszkvater
Soproni András says:
Kedves Iván, megint igen érdekes, amit írsz. Nem kötözködésből, hadd tegyek két apró észrevételt. Az egyik a város beceneve. Azt írod: Pityeri séták. Lehet, hogy csak én érzem ezt félrevezetőnek – hiszen nem pityergésről van szó, én következetesen hosszú í-vel szoktam írni a főnevet és a melléknevet egyaránt, már csak azért is, mert ez jobban hasonlít az oroszra. A másik a fogadó neve. Az oroszban egyszer így szerepel: Пале де Кристаль, és vagy ötször így: Хрустальный дворец. Ha a latin betűs átiráshoz ragaszkodunk, akkor Palais de Cristal írandó (léteznek a nagyvilágban ilyen nevű műintézetek). Az orosz változatot pedig Kristálypalotának tartom helyesnek. A hamarosan (újra) megjelenő fordításomban mindenütt ez utóbbit használom. Barátsággal, András
Földeák Iván says:
Kedves András!
Köszönöm a pontosítást, ha valaha majd megjelenik könyvalakban, kiigazítom. Ami egyébként az orosz nevek
átírását illeti, manapság az angolos változatot kedvelik, tehát nem “cs” hanem “ch” vagy “ts”és a többi. Én konzervatív vagyok, Csehov nekem nem Chehov, és Csajkovszkij is marad a régi nevén.
Üdvözlettel és persze kollegiális barátsággal
Iván