„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Jurij Ljubimov
Fotó:EUROPRESS/Pyatakov Sergey/Sputnik/AFP
A Dráma és Komédia Színháza Moszkva keleti részén, a Taganka téren állt, a főváros egyik legrégibb munkás környékén. A nagy, ovális tér ma is az egyik legszebb Moszkvában. A színházzal szemben – amelynek helyén hajdan börtön volt – elragadó kis templom húzódik meg. Ide, az akkor iszonyatosan rossz hírű színházba hozta 1964-ben frissen végzett színinövendékeit, és első közös munkájukat, A szecsuáni jóembert az egykori színészből lett újonnan kinevezett igazgató, Jurij Ljubimov.
„A darab estéről estére telt házat vonzott, s hamar elterjedt a híre Moszkvában, hogy a Tagankán valami szokatlan dolog alakul, amit nem szabad elszalasztani”
Brechtet aztán követte Csehov, Shakespeare, Moliére, de Beckett vagy lonesco például már nem jutottak át a cenzúra sorompóin. Helyettük Ljubimov a kortárs krónikák, regények adaptációi, s az orosz költészet nagyjai felé fordult, megteremtve az autentikus szerzői színházat.
– A színház minőségét persze a közönség minősége is meghatározza, s nekünk e téren is összejött minden – emlékezik a mester. – Olyan emberek gyűltek itt össze estéről estére, akik el akartak térni a hivatalos irányvonaltól. Valami másra, különlegesre vágytak. A darabok, a színház nagyon sokat jelentettek nekik. E falak között titkos álmaik fogalmazódtak meg, amelyeket hangosan kimondani nem lehetett, mivel azokat a cenzúra, a hatalom büntetendőnek találta. A konyhákban persze beszéltek erről, a művészet segítségével azonban itt mindezt belülről is átélhették. Megérezték a gondolat, a szó szabadságát. Rádöbbentek, nem lehet úgy tovább élni, ahogy addig, s hogy ez az ország totalitárius, militarista. Ahol a kommunizmust, e megvalósíthatatlan célt tűzték eléjük, s ahol ez az utópisztikus eszme, mint azt nagyon helyesen Szolzsenyicin is írja, megtörte az ember személyiségét, s csak vért hozott.
„Ezekre az időkre emlékeztetnek az itt megfordult vendégek – Pablo Neruda, Alberto Moravia, Kurosava Akira, Claudio Abbado, Arthur Miller, Laurence Olivier, André Malraux, Enrico Berlinguer vagy Fidel Castro – spontán feliratai is, amelyek a padlótól a plafonig beborítják az iroda falát”
– Nem is tagadom, ugyancsak büszke voltam rá, ha messze földről utaztak idáig, hogy felkeressék e kis színházat Moszkva egy eldugott helyén. S a külföldi elismerés buzdító is volt számunkra – réved el Ljubimov.
A kitartást erősítette a moszkvaiak szeretete is. Amikor például nemegyszer az előadást az utolsó percben betiltották, nem kérték vissza a pénzt. Egyetlen estén sem okozott gondot a jegyek eladása. Magam is tanúsíthatom, hogy a színháznál az előadás előtt is hosszú sorok álltak abban a reményben, hogy az utolsó pillanatban elcsípnek egy jegyet.
„Egy-egy belépő nagy érték volt, erősebb valuta a rubelnél. Szinte mindent lehetett kapni érte. A feketepiacon sokszor húsz-harmincszoros áron kelt el”
Az állam ugyanakkor pénzügyi és adminisztrációs bilincsbe verte a színházat, a művészi munkára szüntelen nyomást gyakorolt, miközben álszent módon úgy bánt a társulattal, mint a moszkvai kulturális élet egyik díszével.
– A Taganka mégis tantárgy lett a világ számos országának színészképző intézményeiben, s bármennyit pocskondiázzák is, e színházat már nem lehet kitörölni a művészettörténetből – csattan föl a mester. – S nem igaz, hogy azért e hímév, mert politikai színházat csináltam volna! A Taganka azért hívta fel magára a figyelmet, mert teljesen más esztétikához tért vissza. Vagy talán az a politikum, hogy elsőként próbáltunk örökmécsest gyújtani az elesett költőknek? – háborog. – Igaz, ők azt parancsolták, oltsuk el! Persze, a mai uraknak sincs szükségük Szolzsenyicinre, s velem, velünk sem tudnak mit kezdeni.
„A hőskorról nem lehet beszélni az első két évtized legendás színészének, Vlagyimir Viszockij nevének az említése nélkül. A „főnök”, Jurij Petrovics és a Vologya, e két keményfejű, öntörvényű zseni kitűnően kiegészítették egymást”
Mint apa és fia. Ljubimov zsörtölődő szeretete soha nem szűnt meg. Mindig megbocsátott a tékozló fiúnak, ha az kirúgott a hámból, hiszen nála senki sem mérte fel jobban Viszockij tehetségét. Csak így kelhetett életre a színpadon ilyen örökérvényűen Galilei, Pugacsov, Szvidrigaljov vagy Hamlet alakja. Viszockij néhány év alatt igazi bálvány, legendás személyiség lett. Dalai beépültek a darabokba, nélküle nem volt szerzői est. Mikor például a Farkasvadászat után letette a gitárját, kirobbant a kiáltozás, a taps. Az előadást félbe kellett szakítani, néhány nappal később pedig betiltották. Ezekre a nehéz, mégis gyönyörű évekre emlékeztet ma is az elmaradhatatlan gitár az iroda falán.
– Mára, úgy tűnik, Viszockij megkapta az őt megillető elismerést. Látszólag legalábbis. Nálunk azonban semmiben sem tudnak mértéket tartani. Sajnos, belőle is ugyanazt csinálták, mint egykor Sztálin Majakovszkijból. Pedig csak kézbe kellene venni a verseit, azokban mindent megírt. Még azt is megjósolta, hogy éppen azok próbálják majd kisajátítani maguknak, akik egész életében üldözték. No, meg ezeket a sértő, értelmetlen, ízléstelen emlékműveket is, amelyeket a temetőben vagy a Petrovkán emeltek neki. Még itt, a színház belső udvarában lévő a legsikerültebb.
„Viszockijt 1980 nyarán a színházban ravatalozták fel. Ezrek jöttek el búcsúzni tőle. A fájdalomtól lesújtott Ljubimov azonban becsülettel végezte rendezői feladatát, a legapróbb részletekig megszervezett mindent, s bátor, rendíthetetlen állásfoglalásával megtiltotta, hogy a sír mellett hivatalos szónokok mondjanak beszédet. Vologya halálával a színház életében is lezárult egy korszak. A mélyben történt valami…”
Viszockij Bertold Brecht Galilei című színdarabjában a Taganka színházban 1966-ban
Fotó:EUROPRESS/Miroslav Murazov/Sputnik/AFP
– Ma visszagondolva azokra az időkre, semmit sem csinálnék másképp – mondja a bölcsek magabiztosságával. – Az adott helyzetből ugyanis a maximumot kihoztam. Mindig csak azt rendeztem meg, ami érdekelt. Az intuícióimat követtem, s nem a közönség ízlésének akartam hízelegni. Én azt csináltam, amit jónak láttam, s úgy gondoltam, tegye a cenzúra is a dolgát. Tette is. Háromszor zavartak el innen, s csak mindenféle magyarázkodó feljegyzések után engedtek vissza. Végül aztán még az állampolgárságomtól is megfosztottak.
„Borisz Godunov és a Viszockij emlékére összeállított est, e két fontos premier gyors egymás utáni betiltása után nem volt hajlandó visszatérni Londonból, ahol a kulturális minisztérium megbízásából vitte színre Dosztojevszkij egyik regényét”
Egy nyilatkozata miatt akarták, hogy szakítsa félbe a munkát. Egy év múlva megfosztották állampolgárságától, amelyet aztán csak 1989-ben kapott vissza. Eközben külföldön, Londonban, Tel-Avivban, Budapesten, Chicagóban, Stockholmban élt és rendezett, s 1988-ban megkapta az izraeli állampolgárságot is. Ez évben rövid időre haza is látogatott, végül 1991-ben haza is tért.
A hatalommal szembeni konfrontáció, a be- és eltiltások minden gyötrelmét átvészelt Taganka azonban éppen ezután került történetének legnagyobb válságába. Ljubimov legendás szigorúsága, módszerei ellen több színésze fellázadt, s olaj volt a tűzre, hogy a színházalapító titokban szerződést kötött a városi tanáccsal, amelyben egyebek mellett elővételi jogot kapott az épületre, s teljhatalmat a társulat felett.
Ezzel élt is, s a hetven elbocsátott színész létrehozott egy másik társulatot. Vezetőjük az egykori színész, a Gorbacsov-éra utolsó éveinek kulturális minisztere, Nyikolaj Gubenko lett, aki egy ideig, Efrosz halála után a Taganka élén is állt.
„Az ő személye ideológiailag is szembeállította a két csapatot. A feszültség aztán világra szóló botrányban tört ki”
Ljubimov egy alkalommal az OMON segítségével akarta megakadályozni, hogy Gubenko beléphessen az épületbe. Gubenko végül bemehetett, az előadás viszont elmaradt, mire a nézők betörték a kaput, s tömegverekedés tört ki. Ljubimov ezután újra elhagyta az országot, s csak azután tért ismét vissza, hogy a vagyonügynökség fele-fele arányban megosztotta az épületet a két társulat között. Most két csapat működik a Tagankán, azt túlzás lenne állítani, hogy békében.
– A válás törvényszerű volt, mert az az ember, aki itt vezető lett, azt folytatta, amit régen elkezdett. A kommunisták kampányaihoz biztosított terepet – villan Ljubimov szeme. – Ez persze érthető, hiszen az ő jóvoltukból lett valaki. Az alkotáshoz azonban semmi közük sincs, s nekem semmi keresnivalóm sincs az ilyen helyen. Számomra ők nem árulók, egyszerűen csak tisztességtelen emberek. Még azt a Viszockij- szobrot is elrabolták tőlünk, mint a háborúban.
Ljubimov azonban a jövőbe néz. Most éppen Szolzsenyicin A pokol tornácán című regényéből írt darab próbái folynak, s az író 80. születésnapján lesz a bemutató. Aztán jön a Jerofejev siratása, amely a poétikus színházi darabok sorába illeszkedik, majd Shakespeare krónikája. Közben rendezések másutt. Martinov Apokalipszis című oratóriumáé, majd a Bolsojban németekkel a Carmen, a Scalában a Hovanscsina. A Vígszínházban Budapesten azonban nem lesz újabb Dosztojevszkij- interpretáció, a Karamazovok itteni bemutatása kútba esett.
„Ljubimov, mint mindig, most is olyan szövegeket keresett, amelyek stimulálják a nézőket, kulcsot kínálnak nekik koruk és saját életük jobb megértéséhez”
– Szolzsenyicin regénye például a lágerek világáról, az értelmiség bebörtönzéséről, a megaláztatásról szól. Ez volt a rendszer lényege. S ez ma is, hiszen szabad-e egy normális államban egy embernek ilyen keveset fizetni, mint nálunk. S hogy még ezt az éhbért sem kapja meg hónapokig, arra már nincs mit mondani – fakad ki keserűen. – Ez a társadalom beteg! Gyógyítani kell, hogy elkerüljük a katasztrófát! Beteg a szó szoros értelmében is, hiszen az emberek többsége fogatlan, mert drága a fogászat, szervezete kizsigerelt. Ráadásul a társadalom szétitta magát. Arról már nem is beszélek, hogy Oroszország szép lassan elfogy, évente egymillióval vagyunk kevesebben.
– Természetesen a híres orosz lélek is beteg – folytatja. – Ezért állítottam színre a Karamazov testvéreket. Abban Dosztojevszkij mindent elmond, mintha csak ma írta volna. Ezek a problémák ugyanis már akkor csírájukban léteztek. Dosztojevszkij pedig, mint zseniális író és gondolkodó megérezte, mivel végződik mindez. Ennél jobban le sem lehetne írni Oroszország állapotát. Azonban már az önvizsgálatra sincs igény. Mintha az ördög költözött volna a mai oroszokba. Megszállta a lelküket. Itt vannak ezek az „új oroszok”, s róluk a számtalan vicc — az egész egy szuper-Gogol! A pénz számukra nem mítosz, hanem igenis gyönyörű realitás, miközben milliók szegényedtek el. Az emberek ugyanakkor ma nem tudnak a dolgok mélyére ásni. A tévés szemétben ugyanis a hitvány dolgok csak az általános elbutulást erősítik. Jerofejev Moszkva-Petuskiját a társadalom fele például meg sem érti. Nem, mert ma is ugyanazoktól a csinovnyikoktól függ minden. No, meg a pénztől, amiből kultúrára ma sem jut. Él viszont a birodalmi szemlélet, sajnos, mert ez csak zavar. Szomorú a kép, a szovjet kommunizmussal megtetézett régi bajaink terméke.
„Ezután kicsit elkalandozunk, Magyarország felé. Nem véletlenül, hiszen Jurij Petrovics felesége, egyben titkára, menedzsere, Katalin magyar, s kitűnően beszéli nyelvünket a Cambridge-ben tanuló 17 éves Péter fiuk is”
– Meg kell érteni, milyen is az a rendszer, amely az egész szocialista táborban létezett, hiszen valójában fel sem fogjuk, hogy mit tettek velünk – elmélkedik. – A különbség csak annyi, hogy Önöket kevésbé mérgezték meg, ezért hamarabb felgyógyultak, s kevesebb a maradandó károsodás is. A modell azonban mindenütt ugyanaz. Egy tábor voltunk mi, csak Önök kevesebbet ültek, de azért mi fél szavakból is megértjük egymást.
Az ember itt Moszkvában csak kinéz az utcára, s biztos lehet benne, a mai vadkapitalizmusnak egyhamar aligha lesz vége. Újjáépíteni ugyanis mindig nehezebb, mint rombolni. Mégis meg kell próbálni! S hogy milyen kiutat ajánl, lát a művész?
– Az egészet önmagunkkal kell kezdeni, az evangélium alapján. Ez mindig is adva volt, ám mi az ördögre hallgattunk, ezért a sors megbüntetett bennünket. Csak köpködtünk egymásra, s hát mit lehet a szennyel csinálni? Letörölni vagy elmenni. Aki tud dolgozni, az elmegy, s munkát is talál. Sok rendes ember is van azonban itt, s minél becsületesebb, annál nehezebb neki. Az ilyen ember ugyanis itt senkinek sem kell. De nem szabad feladni! A belső érzésekre kell hallgatni, s mindenkinek a maga területén kell elkezdeni a jobbítást. Nehéz, hosszú munka lesz. A személyiséget, az embert kell újjáépíteni, elszabadulni a belénk ivódott álságos, valóságtól elrugaszkodott dolgoktól. S ez a legnehezebb, mert ahogy a Bibliában írva vagyon, „az agyat köd borítja, a szem rosszul lát, a fül pedig nem hall”!
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
