Erich Arthur Blair – George Orwell eredeti neve – 1984 című műve és a jelenkorunk között meglepő párhuzamok figyelhetők meg. A regény „Óceániában” játszódik, amely egyértelmű utalás az atlanti térségre, mai viszonyokra lefordítva, az Oroszország által majdnem tökéletesen lefedett „Eurázsiával” háborúban álló NATO-ra. Orwell ugyan a bolsevizmust ültette át a jövőbe és Európába, és annyiban igaza is lett, hogy ma a szocialista liberalizmus és a neobolsevizmus keverékével van dolgunk, mint olyan ideológiával, amely valósággal fogságba ejtette az amerikai és európai értelmiség jelentős részét.

Pap Krisztián írása a #moszkvater.com számára

Orwell még nem láthatta előre az LMBTQ és más mozgalmakat, de arra nagyon is ráérzett, hogy az olyan „haladó” eszme, mint a kommunizmus, idővel módosulni fog, hiszen ez a lényege. Mindig új tabuk kijelölése, mindig új vezetők és új propaganda szövegek létrehozása szükséges. Az 1984 fő jelszavai: A HÁBORÚ: BÉKE, A SZABADSÁG: SZOLGASÁG, A TUDATLANSÁG: ERŐ.

„Mintha pontosan ezen jelszavak mentén irányítanák ma Nyugat-Európát”

Egyikük sem beszél békéről, csak arról, hogy fegyvereket kell küldeni, egyikük sem várja el, hogy mások szabadon dönthessenek, hanem megkövetelik minden tagállamtól, hogy szó nélkül kövesse a brüsszeli döntéseket. És végül egyik bürokrata sem szereti, ha öntudatos politikusokkal, kormányokkal kell érintkezniük, hiszen nekik az a megfelelő, ha nincs ellenvélemény és a nép tudatlan. De hogy is néz ki mindez a gyakorlatban?

A második világháború végeztével Európára leereszkedő Vasfüggöny ténylegesen kettévágta a kontinenst. A keleti blokkban nyíltan proletárdiktatúrákat vezettek be, amelyek kitartottak 1989-ig, és a térség gazdasági-, valamint bizonyos értelemben szellemi leépüléséhez vezettek. Nyugaton viszont gazdasági felemelkedés történt, a szűkebb, konkurensek nélküli belső piac olyan fokú jólét biztosítását jelentette, amely korábban ismeretlen volt, mivel a társadalom egészét érintette.

„Ennek a jólétnek viszont ára volt. Nyugat-Európa nem szólhatott bele az Egyesült Államok által, a világban diktált külpolitikai folyamatokba és gyakorlatilag csatlósként kellett minden döntéshez asszisztálnia”

A második világháború egyik legsúlyosabb következménye lett, hogy Európa elveszítette súlyát a világpolitikában, és ott, mint egy fejőstehén jelent meg. A túlzott jólét viszont kikezdte az erkölcsi tartást, megindult a mentális leépülés, amelynek következményei éppen a 2000-es évekre kezdtek kiütközni.

„Hogy miről szól az ukrán-orosz háború? Nagyon leegyszerűsítve, az amerikai globális érdekek kiszolgálásáról. Mert minden egyes háborúval töltött nap egy ásónyom Európa és Oroszország közötti árok kimélyítéséhez. Minél tovább tart a háború, annál nehezebb lesz betemetni ezt az árkot”

2023. január 25-én az Európa Tanácsban felszólalva jelentette ki a német külügyminiszter Annalena Baerbock, hogy a Nyugat Oroszországgal áll háborúban, nem egymással. Ez igen érdekes kijelentés, tekintve, hogy Németország és Oroszország nem is határos egymással, Ukrajna nem NATO tag, és vajon ki robbantotta fel az Északi Áramlat vezetéket, amire nem mernek hivatalos választ adni Berlinben. És amivel egyértelműen veszélybe sodorták a német és az európai gazdaságot. Hogy lehet háborút folytatni, amikor nem is volt konkrét konfliktus Németországgal vagy egyáltalán a NATO-val? Mert ez most már tényleg a NATO és Oroszország közötti háborúvá kezd szélesedni, ha a nyugati országok úgy döntenek, hogy többszáz modern tankot küldenek az ukránoknak, amivel csak a háborút fogják meghosszabbítani, de valódi áttörést nem érnek el. Mint Erich Vad dandártábornok fogalmazott,

„olyan csúszós lejtőn haladunk lefelé, amely ha lendületet kap, nem fogják tudni irányítani”

Eddig tizenkét állam jelentette be, hogy a legmodernebb tankjait fogja a keleti frontra küldeni. Csakhogy a probléma az, Vad dandártábornok szerint, hogy mivel nincs konkrét stratégiai cél, az elérendő végső állapotnak nincs reális meghatározása, ezért ez öncélú militarizmus, amely helyben járást jelent. (moszkvater.comMelyek a háború céljai?) Erich Vad mellesleg hadtörténetből is doktorált, tehát van érzéke a stratégiai kérdésekhez, és nem véletlenül volt Angela Merkel katonapolitikai tanácsadója.

Baerbock szavaival sajnálatosan egybecsengenek a NATO Katonai Bizottságát vezető Rob Bauernek a mondatai. Az admirális a portugál RTP portálnak azt nyilatkozta január 28-án, hogy a NATO felkészült a közvetlen konfrontációra Oroszországgal, elismerve azt is, hogy a szövetség prioritása az újrafegyverkezés.

Mindezt azzal indokolta, hogy Oroszország stratégiai célkitűzései túlmutatnak Ukrajnán, mivel Moszkva a volt Szovjetunió méretének visszaszerzésére törekszik. Bauer admirális azt is elárulta, hogy a NATO országainak a polgári ipari termelést a hadsereg igényeihez kell igazítaniuk, vagyis haditermelésre kell átállniuk. Ez már tényleg csúnyán hangzik, vagy ez is egy propagandafogás lenne?

Világos az is, hogy háborús helyzetben a katonai gondolkodást kell alapul venni még a politikusoknak is. Márpedig az a politikus, aki nem tud szemléletet váltani, vagy nem ismeri fel, hogy ilyenkor katonai a szakemberekre kell hallgatni, az csak sodródni fog a háborús pszichózissal, mint manapság a német kormány.

„Baerbock és társai képtelenek ugyanis felfogni, hogy további tankok küldésével sem lehet legyőzni az oroszokat, és  csak a helyzet eszkalációját érik el”

Elképesztő arrogancia és korlátoltság. Mert ha mégis az történne, hogy az ukránok elsöprően sikeres offenzívát tudnának indítani a Donyec-medencében, amely már stratégiai vereséget is jelentene Moszkvának, akkor a Kreml sem fog habozni az atomcsapással.

Mint azt maga Vad tábornok is elismeri, hogy „a katonai szakértők – akik tudják, hogy mi folyik a hírszerző szolgálatok között, hogyan néz ki a terepen, és mit jelent valójában a háború – nagyrészt ki vannak zárva a diskurzusból… Nagymértékben olyan médiakonformizmusnak vagyunk tanúi, amilyet még soha nem láttam a Német Szövetségi Köztársaságban. Ez puszta véleményalkotás. És nem az állam nevében, ahogy azt a totalitárius rendszerekből ismerjük, hanem tiszta önfelhatalmazásból.”

Olyan döntési mechanizmusnak vagyunk a szemtanúi, amikor nem szakemberek és tekintélyes államférfiak hoznak döntéseket, hanem dilettánsok és ideológiailag elfogult bürokraták, akik nem képesek ellenállni a washingtoni nyomásgyakorlásnak, akiket a felülről vezérelt mainstream média képes befolyásolni.

„Mi ez, ha nem a diktatúra soft változata?”

Orwell pontosan ismerte föl, hogy minden nem tradicionális államrend, mint az ismert diktatúrák voltak, és mint amilyen ma az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában működik, és a haladást hirdeti, valójában azonban szekuláris és posztmodern világnézetet képvisel, egy-egy új nyelvezetet hoznak létre, olyat, amelyet az 1984 szerzője újbeszélnek nevezett. A mai globális elit a hidegháború végeztével hozott létre egy új nyelvi szótárt, amelynek kulcsfogalmai a PC (political correct) beszéd, a nemi egyenlőség, a klímasemlegesség, szankciós politika és a többi. És aki nem ebből a fogalomtárból gazdálkodik, azt el kell távolítani.

„A német külügyminiszer háborús kijelentése lépésváltást jelent az eddigiekhez képest, amikor még azt hangoztatták, hogy a NATO nem része a konfliktusnak”

Akkor mostantól NATO-Oroszország háborúról kell beszélnünk, vagy a külügyminiszter szokásához híven megint ostobaságokat volt képes összehordani? Esetleg elszólta magát, és tényleg ez történik? Nem valószínű, hogy ilyen korlátolt bürokratákra az amerikaiak bármilyen fontos lépésüket rá mernék bízni. Ilyen szintű kooperáció már túlzás lenne. A kérdés az, hogyan süllyedt idáig Németország az elmúlt harminc év alatt, Helmuth Kohl kancellárságától Olaf Scholzig? Hova lettek az államférfiak? És mi okozta, hogy a német politika első és második vonala nem áll másokból, mint közepes képességű fejbólintó Jánosokból? Régen egy politikusnak éveket, de inkább évtizedeket kellett eltöltenie a politikai élvonal második sorában, mielőtt jelentős pozíciót kapott. Sőt, volt, aki már eleve olyan családból származott, ahol a felmenők komoly politikai szerepeket töltöttek be, mint nálunk Tisza István, akinek már az édesapja is korábban miniszterelnök volt. Ma ilyen szereplőket elvétve találunk, gyakorlatilag az megy politikusnak, akinek elég nagy szája van és jók a kapcsolatai.

A háború kiszélesedésével, és azzal kapcsolatban, hogy Németország Leopard 2-eseket fog küldeni, már az oroszok is reagáltak. Mint a legnagyobb orosz állami TV-csatorna, a Rosszija-1 műsorvezetője, Vlagyimir Szolovjov megjegyezte:

„Azzal, hogy Németország Leopard 2-es harckocsikat küld Ukrajnának, lényegében belépett a háborúba, a Németország területén található katonai objektumok pedig legitim célpontoknak számítanak az orosz haderő számára”

(https://www.portfolio.hu/global/… január 25.) A CNN-nek nyilatkozó Dmitrij Peszkov Kreml szóviv szerint „az újabb NATO fegyverszállítmány sajnos csak még több szenvedést fog okozni Ukrajnának, ráadásul tovább mélyíti a feszültséget a kontinensen. Az orosz győzelmet viszont nem lehet megakadályozni.” Nem nyújt optimizmust a jövőre nézve, és a helyzet további romlására mutat, hogy két nappal később Peszkov az európai fővárosok és Washington állításait – melyek szerint az általuk küldött fegyverek nem jelentik azt, hogy részt vennének az Ukrajnában zajló harci cselekményekben – kategorikusan elutasította. Hogy is írta Orwell:

„A múlt halott, a jövő elképzelhetetlen”

Az ukrán haderő a becslések szerint 800-900 tankkal rendelkezik, amelyhez ha hozzácsapnak még 100-120 modern német, brit, amerikai harckocsit, az jelentős változást nem fog tudni eredményezni. A jelenség más miatt aggasztó. Jelenleg olyan korszakban vagyunk, amikor már elavult a hadüzenetek küldésének szokása. Nem tudunk mondani az elmúlt harminc évben egyetlen olyan konfliktust sem, amikor egyik vagy másik fél támadását megelőzte volna ultimátum, vagy konkrét hadüzenet. Már senki nem vesződik ilyesmivel, mert tisztában vannak azzal, hogy az időtényező és a meglepetés okozta sokk miatt a mozgósítás egyenlő a támadás előkészítésével. A jelen ukrán helyzet még bonyolultabb, és olyan háborús spirál kezd felgyorsulni, aminek egyre kevésbé látszik a vége. És ez legalább annyira félelmetes, mint amennyire az 1984 utópisztikus világa volt végeláthatatlan.

(Az írás nem okvetlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.)