A mélyen vallásos uralkodó Rettegett Iván állandóan háborúzott, terrorizálta a bojárokat, megölte a saját fiát, ugyanakkor kiemelkedő államszervezői tehetséggel áldotta meg a sors
Az oroszok első cárja 1547-ben ezen a napon lépett trónra, és tagadhatatlanul sok minden fűződik a nevéhez. A külpolitikában minden lépését egy célnak rendelte alá: Európához akarta közelíteni országát. Létrehozta az egységes orosz birodalmat, de a történelem egyik legellentmondásosabb figurájaként támogatta a kultúrát, korszakának egyik leghíresebb könyvtárát hozta össze, ugyanakkor rengeteg vér tapadt a kezéhez.
A történelem folyamán számos olyan uralkodó létezett, akiről az utókor sosem tudta megállapítani, hogy a zseni és az őrült nagyon vékony határmezsgyéjén vajon melyik oldalra billent vele kapcsolatban a mérleg nyelve. Az egyik ilyen kétségkívül az egységes orosz birodalmat létrehozó IV. Iván, aki már háromévesen moszkvai nagyfejedelem volt, majd 17 évesen lett minden oroszok első uralkodója. A gyermek Iván helyett édesanyja, Jelena kormányozta az országot, kegyence, Ivan Ovcsina Tyelepnyev-Obolenszkij közreműködésével. Amikor Jelena meghalt – megmérgezték, a tettes(ek) neve nem derült ki –, a „nagyfejedelem” még ötéves volt. Ugyan a későbbiekben senkit sem vádolt meg nyíltan édesanyja megölésével, de a kegyencet börtönbe vetették, Iván húgát pedig – aki a dajkája is volt – kolostorba zárták. Formálisan 5 éves korától vett részt az államügyek intézésében, ám az egymással folytonosan rivalizáló bojárcsaládok, a Sujszkijek és a Belszkijek hatalmi harcának középpontjába került.
„A történészek szerint ez a korszak olyan hatással volt rá, hogy élete végéig mélységesen bizalmatlan maradt a bojárokkal szemben”
Amikor 1547. január 16-án egy egyszerű, zártkörű udvari ünnepség keretében megkoronázták, és felvette „a minden oroszok cárja és nagyfejedelme” címet, Iván tudtára adta a világnak, hogy a bizánci császárok örökösének tekinti magát. Nem sokkal később, február 3-án feleségül vette az ősi Kobila-Koskin családhoz tartozó Anasztázia Zaharina-Jurjevát, és ez a frigy nagy hatással volt rá. Felesége 1560. augusztus 7-én bekövetkezett haláláig boldog házasságban éltek, hat gyermekük született. Sokan úgy vélik, ha Anasztázia életben marad, sosem válik Ivánból az, ami a későbbiek során lett.
Az ifjú cár Makarij moszkvai metropolita ösztönzésére egy igazságszolgáltatás elvein alapuló keresztény államot hozott létre, és az egyházi reformjait az 1547-es, 1549-es és 1551-es zsinatokon el is fogadták. Ugyanakkor felülvizsgálták az egyházi földek tulajdonjogainak törvényességét, és a szabálytalanul egyházhoz került kolostori földeket elkobozták, és állami tulajdonba vették. Emellett elrendelték az egyházi birtokok adómentességének megszüntetését is, és az egyházi földeken élőkre új adó kivetését rendelték el.
1549 a politikai életben is pozitív változásokat hozott, ugyanis Iván megalapította a Kiválasztottak Tanácsát – Izbrannaja Rada –, amely a cár héttagú tanácsadó testülete lett. Meghívta a bojárság, a főpapság és a moszkvai nemesség képviselőit az úgynevezett Megbékélés gyűlésére – szobor primirenyija –, melyen meghirdette reformpolitikáját. 1550-ben új törvénykönyvet – Szugyebnyikot – állítottak össze és fogadtattak el, ami alapján javítottak a közigazgatási rendszer működésén és a katonai szolgálat feltételein, vidéken megszervezték a helyi közigazgatást, melynek élére választott elöljárókat (zemsztvosztaroszta) neveztek ki.
1550-től a hadseregreform került a döntések középpontjába. IV. Iván megkísérelte azt, hogy a legfelső kormányzó réteget kiszorítsa a hadsereg irányításából, és korlátozza őket a hadvezérek kijelölésében is.
„Az úgynevezett sztrelecreformmal egy cárhoz hű háromezres tűzfegyveres katonaságot alakított ki”
Betelepítésük kezdetben Vorobjevóba történt. A reform során kialakult egy békeidőben iparűző, kereskedő életformát folytató katonai réteg, mely szükség esetén – lázongások, vagy háborúk – azonnal mozgósítható lett, és csak a cárnak engedelmeskedett. Később a sztreleceket cári testőrségnek tekintették.
Hatalmát katonai sikerekkel is szerette volna megszilárdítani – sikerrel jártak például a tatár kánságok ellen vívott, személyesen vezetett hadjáratai –, ám ehelyett a nemesség és a bojárok erősödtek meg, akik már ekkor a cár által trónörökösnek tartott Dmitrij helyett Iván unokatestvérét Vlagyimir Andrejevics sztaricai herceget támogatták. Ráadásul a tengeri kikötő megszerzéséért indított livóniai háborúban ugyan a Német Lovagrend államának megszűnése miatt Narva orosz kézre került, ám végül az oroszok ellen háborúba lépő lengyel, svéd és dán hadak súlyos vereséget mértek a cári hadseregre, és a birodalmat a széthullástól csak az mentette meg, hogy a cár XIII. Gergely pápa közbenjárását kérte.
Mindeközben uralma minél szélesebb körű kiterjesztése érdekében Iván 1565-ben két részre osztotta Oroszországot. Az egyik felét, a zemscsinát a régi módszerek szerint a bojárduma kormányozta, míg a másikat, az opricsnyinát maga a cár igazgatta gondosan megválasztott – eleinte 1000 főből álló, de később 6000-es létszámúra duzzasztott – opricsnyik gárdája segítségével. Az ország kettéosztottságát Iván 1572-ben szüntette meg.
„Iván nehezen viselte reményei és tervei meghiúsulását, és a bölcs reformert, gondoskodó cár-atyuskát kezdte felváltani a véreskezű diktátor”
Holott expedíciókat szervezett az Urálon túli Szibéria felderítésére, jelentős energiát fordított arra, hogy ablakot nyisson Európára. Amikor ez a messzi északon – angol segítséggel – Arhangelszk megalapításával és kiépítésével megoldódott, ezen az útvonalon keresztül Oroszország intenzív kereskedelmi kapcsolatokat építhetett ki Európával. Iván reformjai kulturális szempontból is fellendülést hoztak, hiszen az orosz ortodoxia egészen Egyiptomig kiterjesztette befolyását, a keleti országban éppen ebben az időben honosodott meg a könyvnyomtatás, és ekkor épült fel például – Posztnyik Jakovlev tervei alapján – a Vaszilij Blazsennij-székesegyház is.
Iván országlásában a törést a már említett tragédia, felesége, Anasztázia halála okozta, ugyanis innentől kezdve szinte kizárólag a rettegett zsarnok tettei, mint a fent említett reformok jutottak azóta is mindenkinek az eszébe. A cár úgy gondolta, feleségét az összeesküvő bojárok mérgezték meg, ez pedig lelkében egyfelől haragot, másfelől paranoiát szült. Állandóan a bojárok ellene vezetett támadásait vizionálta, és üldözési mániája úgy elhatalmasodott rajta, hogy egyik szörnyűséget követte el a másik után. 1570-ben példátlan támadást indított Novgorod ellen, mert az el akart szakadni az orosz birodalomtól, és ennek a hadjáratnak nem kevesebb, mint 70 ezer civil áldozata volt. A helyzetet súlyosbította, hogy a birodalomban éhínség pusztított, ráadásul Moszkva nagy részét 1571-ben felemésztette a tűz, és a katonai sikerek is elkerülték Ivánt.
„Mindez még agresszívabbá tette a cárt, aki 1581-ben odáig vetemedett, hogy egy vita során meggyilkolta saját fiát, a trónörököst, Iván herceget, illetve annak terhes feleségét is, és ezzel gyakorlatilag megpecsételte dinasztiája sorsát”
Vélhetően a veleszületett lappangó agresszivitása, illetve labilis idegrendszere uralkodása második felében törtek felszínre, és ekkortól vált valóban rettegetté. Már ott tartott, hogy nem bízott meg senkiben, mindenkiben ellenséget szimatolt. Fanatikusan rajongott Istenért, de sokszor már-már egyenrangúnak képzelte magát vele. Olyan gyorsan változtatta hitbéli elképzeléseit, hogy szinte nyomon sem lehetett követni, ugyanakkor mindig is az egyház tanait vallotta.
Elképesztő történetek kaptak szárnyra vele kapcsolatban, aminek valóságtartamáról a mai napig vitáznak a történészek. Ilyen például az a hiedelem, hogy napi foglalatosságai közé tartozott, hogy lejárt a várbörtönbe, és saját kezűleg kínozta a foglyait, vagy az, hogy 1570-ben Moszkvában az opricsnyikok négy óra leforgása alatt 200 embert végeztek ki a cár aktív részvételével. Áldozatai olykor nagyhatalmú bojárok, olykor jelentéktelen parasztok voltak, akiken a kínzási módszerek egész tárházát gyakorolta. Rémuralma alatt rengeteg bojárt kivégzett, megkínzott és száműzetett, és ezek családjaira is pokoli sors várt. Mindvégig gyűlölte a bojárokat, mivel azok elnyomták gyermekkorában, s ezt soha nem tudta nekik megbocsátani.
„A nők mindig is fontos szerepet játszottak az életében. Első felesége halálát követően azonban hiába nősült meg még három alkalommal, és tartott több szeretőt, sosem volt boldog”
Ráunt az asszonyaira, akik közül a legtöbb monostorban végezte. Az angol követtel tárgyalt arról is, hogy esetleg feleségül venné I. Erzsébet angol királynő egyik udvarhölgyét, Mary Hastingset, hogy megszilárdítsa kapcsolatát Angliával. Sőt, még az is felvetődött benne, hogy lemond, és Angliában telepszik le. IV. Iván 50 évesen próbált utoljára magánéletén változtatni. 1580-ban vette maga mellé a 27 éves Maria Nagaját, a Krím-félsziget orosz nagykövetének unokahúgát. Ezt az együttélést már nem a kegyvesztettség, hanem az idősödő férfi különböző betegségei hiúsították meg. A cár 1584. március 18-án meghalt, és egy jól működő birodalom helyett kaotikus állapotban lévő országot hagyott fiára, I. Fjodorra.
Egy biztos. IV. (Rettegett) Iván egyesek szemében eszelős szörnyetegként, másokéban viszont bölcs igazságosztóként vonult be a történelembe. Minden negatív tulajdonsága dacára az orosz történelem egyik legjelentősebb uralkodója volt, aki megalapozta a Visztulától a Csendes-óceánig terjedő cári birodalom későbbi nagyhatalmi pozícióját. Oroszország élére egy tehetséges, és intelligens ember lépett, aki egy évtizednyi uralkodás után teljesen megváltozott, és véreskezű diktátorként fejezte be az életét.