A 19. század végére Törökországot már csak „Európa beteg embereként” emlegették, de így is sarkalatos pontja maradt a nagyhatalmi politikának. Oroszországban egyre terjedt a pánszlávizmus eszméje, a szlavofilek pedig büszkeséggel nézték, ahogy délszláv testvéreik sorban fellázadtak oszmán elnyomóik ellen, és tettekre ösztönözték a cárt.

Györfi Ádám írása a #moszkvater.com számára

Bosznia 1875-ben fogott fegyvert a szultán ellen, 1876-ban a szerbek is háborút indítottak, míg Bulgáriában az egész országra kiterjedő felkelés bontakozott ki. Közben Isztambulban II. Abdul-Hamid szultán egy katonai forradalom miatt alkotmányt kényszerült aláírni. Bár a szerbeknek 3500 orosz tiszt is segített, a törökök az összes forrongást kegyetlenül elfojtották, Bulgáriában tízezreket mészároltak le. Az orosz közvélemény felháborodott a török kegyetlenségek láttán, és háborút követelt II. Sándor cártól.

„Ám a helyzet korántsem volt egyszerű minden oroszok urának. Anglia határozottan a törökök mellett tette le a voksát. Benjamin Disraeli miniszterelnök mindent megmozgatott annak érdekében, hogy az orosz birodalmi törekvéseknek gátat szabjon, és megóvja a brit érdekeket”

Ám minden erőfeszítése ellenére, még Andrássy Gyula gróf, a Monarchia közös külügyminiszterének oroszellenes felszólalásai sem érték el, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia mozgósításba kezdjen. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a Monarchia vagy a Németország jó szemmel nézték az oroszok ténykedését. Bismarck elutasította Szentpétervár semlegesség iránti kérését, amennyiben a cár harcba keveredne az osztrák császárral. A cár 1877 elején így ír: „Mit tartogat számunkra az új év? Nem látok mást a végén csak háborút.”

„Februárban Budapesten Ferenc József és II. Sándor megállapodást írtak alá, melyben a Monarchia jóváhagyta az orosz intervenciót, ha a cár nem fordul a Nyugat-Balkán felé. 1877. április 24-én II. Sándor aláírta a hadüzenetet, és kezdetét vette az újabb orosz-török háború”

A cári sereg Besszarábiában gyülekezett, a cár tehetségtelen öccsét, Nyikolaj nagyherceget nevezte ki főparancsnoknak. Az oroszok egyetlen menettel végighaladtak Románián, és átkeltek a Dunán. A 20 ezernél is több főt magába foglaló sereg Szisztovónál megverte az ellene küldött első török sereget. Ekkor mindenki azt hitte, hogy az oroszok első lendületből eljutnak az oly áhított Konstantinápolyig, vagy ahogy a Romanovok nevezték, Cárgrádig. Nyikolaj nagyherceg hozzá nem értéséről adott tanúbizonyságot, mikor három részre osztotta a seregét, és a kulcsfontosságú Sipka-szoros elleni seregtestet 12 ezer főre csökkentette. Nagy fegyvertény, hogy Joszif Gurko tábornok még így is sikerrel járt a támadásával.

„Azonban a Ruszcsuk és Plevna ellen küldött erőknek beletörött a bicskájuk a törökök védelmébe. Oszmán Nuri pasa 36 ezer katonájával kitartóan védte Plevnát az ostromlóktól, az orosz veszteségek pedig napról napra nőttek. Az ostromot végül Mihail Skobelev, az egyenruhája miatt csak Fehér Tábornoknak hívott, generális vitte nagy áldozatok árán sikerre 1877 decemberében”

A háború másik frontján a hozzáértő parancsnokok sorra aratták a győzelmeket a Kaukázusban. Az orosz seregek bevették még a mai Grúzia déli határánál fekvő Batumi városát és Kars erődjét is.

1877. december 8-án az oroszok áttörést értek el a Balkán-hegységet keresztülszelő, létfontosságú Sipka-hágónál, ezután II. Sándor visszatért Oroszországba. A török védelem a csata után megszűnt létezni, és az oroszok lavinaként özönlöttek le a Balkán-hegységből. Szófia még karácsony előtt felszabadult, a cári seregek pedig a legnagyobb területi nyereségre törekedtek. A cár bizakodóan írta egyik levelében: „Ha a törökök elfogadják feltételeinket, hamarabb létrejöhet a fegyverszünet, és remélem, lovasságunk Konstantinápoly felé tart.”

„Az orosz sikerek pattanásig feszítették az európai nagyhatalmi légkört, így a cári hadvezetés leállította a hadműveleteket, és 1878. január 31-én fegyverszünetet kötöttek a szultánnal”

Az angoloknak azonban ez nem volt elég, brit hadihajók érkeztek februárban a Boszporuszba, hogy ha kell, visszaverjék az oroszok támadását Konstantinápoly ellen. Anglia azonban csak akkor támadt volna, ha az Osztrák-Magyar Monarchia belép az oldalán a háborúba. Azonban Andrássy Gyula gróf kardoskodását az egyesített birodalmi gyűlés most is leszavazta (csak Tisza Kálmán magyar miniszterelnök szavazott mellette), így a Monarchia semleges maradt, az angol hajók ágyúi pedig némán meredtek az oroszok irányába. Bár Anglia fenyegetései üresnek bizonyultak, a cár mégis meghátrált.

„1878. március 3-án San Stefanoban megkötötték a békét, mely Oroszországnak kifejezetten előnyös volt. Megszerezték Besszarábia déli részét, valamint a kaukázusi hódításaikat is megtarthatták. Létrejött Nagy-Bulgária, mely teljesen elvágta a török magterületeket a nyugat-balkáni részektől, és a tervek szerint két évig állt volna orosz gyámság alatt. Szerbia és Montenegró szintén elnyerték függetlenségüket az Oszmán Birodalomtól”

A nagyhatalmak nem voltak elégedettek a békekötés által indukált határváltozásokkal. A Monarchia egy egységes délszláv állam megalakulásától tartott, míg a britek a földközi-tengeri érdekeltségeiket féltették. Mindketten jegyzékben követelték a cártól, hogy nemzetközi gyűlésen vizsgálják felül a békekötés feltételeit. 1878. június 13-án ült össze a berlini kongresszus, ahol a nagyhatalmak megpróbálták fékezni a cári Oroszország ambícióit. A végeredmény egy megfogyatkozott területű Bulgária, és a függetlenné váló délszláv államok lettek. A török fennhatóság visszaszorult Macedóniára, Albániára és Kelet-Ruméliára. Bár tekintélyes nyereségeket könyvelhettek el az oroszok, a harcias szlavofilek szemében ezek mindössze csak hitvány növekmények voltak.

A nagyhatalmak által elintézett béke azonban a feszültségek és háborúk újabb csíráit vetették el.

Felhasznált források:

Diószegi István (1994): A hatalmi politika másfél évszázada 1789-1939, História Kiadó, Budapest

Simon Sebag Montefiore (2018): A Romanovok 1613-1918, Alexandra Kiadó, Pécs

szerk. Gunszt Péter (1993): Európa története, Csokonai Kiadó, Debrecen