Kevés olyan ország van Európában, amely annyira idomulna a magyar kormány politikájához, mint Alekszandar Vucsics rendszere. A szerb elnök mostanra akár Orbán Viktor politikai hasonmása is lehetne.

Orbanizáció – ezt a fogalmat már jó néhány éve használják Szerbiában annak a jelenségnek a bemutatására, mely során a szerb kormány politikája egyre több vonást mutat a magyarországival. Legyen szó az ellenzék háttérbe szorításáról, a nem kormánypárti médiával való bánásmódról vagy akár a populista szólamokról. Mások még ennél is messzebb mennek, így mindkét országot a hibrid rezsimek közé sorolják. Így tett legutóbb a Freedom House is, amely ma már mindkét országot a hibrid rezsimek közé sorolja. De mennyire valószerűek ezek a megállapítások?

Mikor a magyar és a szerb kormány politikájának hasonlóságait vizsgáljuk, először mindenképpen azt a társadalmat kell világosan látnunk, amelyekben ezek a rendszerek gyökereznek. Habár Magyarország és Szerbia történelme teljesen másként alakult az elmúlt évszázadokban, egy dologban feltétlenül közös vonást mutat a két ország

„Ez pedig a nem demokratikus társadalom, ami a demokráciához való viszonyulást jelenti”

Így legyen szó Szerbiáról vagy Magyarországról, a társadalom inkább értékeli az erőskezű politikusokat, mint a demokratikusan gondolkodókat. Amennyire Szerbiában Josip Broz Tito, úgy Magyarországon Kádár János emléke nem pusztán történelem, hanem a stabilitás és jólét jelképe is, ami a többség számára ma politikai elvárást is jelent a mindenkori kormányokkal szemben. Innentől pedig nem nehéz megérteni, minek volt köszönhető Szlobodan Milosevics és Horn Gyula óriási népszerűsége, vagy éppen miért buktak meg mindkét országban azok a pártok, amelyek nem tudtak felmutatni egy titói vagy kádári karaktert.

„Ezzel pedig el is érkeztünk a két rendszer hasonlóságaihoz, melyek közül a legnyilvánvalóbb egyértelműen a vezető kormánypárt centralizációja”

Magyarországon a Fidesz már a kilencvenes évek legelején centralizálttá vált. Ez nemcsak Orbán Viktor ambícióinak volt köszönhető, hanem annak is, hogy ebben az időszakban kevés kiemelkedő politikusa volt az akkor még liberális pártnak. Vucsics első pártja, a Szerb Radikális Párt szintén rendkívül központosított volt már a kezdetektől, melyre annak vezetője, Vojiszlav Seselj olyannyira rányomta személyiségének bélyegét, hogy jó ideig senki sem tudott kiemelkedni mellette. Erre csak a pártvezér Hágába való távozása adott lehetőséget, ami után még mindig nem Vucsics, hanem az addigi alelnök, Tomiszlav Nikolics lépett elő. A 2008-as pártszakadás után a Szerb Haladó Párt (SNS) már inkább egy kétfejű képződménynek volt nevezhető (Vucsics és Nikolics egyenlő szerepvállalása miatt).

„Azonban Nikolics 2012-es győzelme a szerbiai elnökválasztáson megpecsételte a párt jövőjét. Az egykori radikális politikus ugyanis – hogy kifejezze a pártok felettiségét – lemondott minden funkciójáról az SNS-ben”

Ez nyitotta meg az utat Vucsicsnak, aki rövidesen centralizálta a pártját. Ráadásul miután később kormányra került, majd miután megválasztották államfőnek, megtartotta magának a  pártelnöki címet.

Jól látható közös vonás mindkét rendszerben, hogy mind a Fidesz, mind az SNS eddig csak koalíciós kormányzást vállalt. Miközben a Kereszténydemokrata Néppárt szavazóira a Fidesznek matematikailag nem is lenne szüksége (ennek a pártnak a támogatottsága már hosszú évek óta kimutathatatlan), ez a párt leginkább arra szolgál az úgynevezett Nemzeti Együttműködés Rendszerében, hogy a külvilág számára demonstrálja a kormány heterogenitását. Ugyanez igaz az SNS-re is.

Ez a politikai erő már hosszú évek óta kormányoz a szocialistákkal, ami – az általános feltételezéssel szemben – nem az orosz kapcsolatok miatt fontos Vucsicséknak, hanem inkább az említett heterogenitás látszata miatt. A demokrácia demonstrálására persze más eszközöket is találunk a két országban. Míg Magyarországon a mostanra már rendszeressé vált „nemzeti konzultációk” hivatottak azt demonstrálni, hogy a népakarat is számít, addig Szerbiában a párbeszéd fogalmát használták a Koszovóról való „közös gondolkodás” illúziójának fenntartására.

„És ugyan mindkét esetben már a kezdetektől teljesen nyilvánvaló volt, hogy szó sincs itt semmiféle megoldáskeresésről, innentől kezdve ezek a „konzultációk” hivatkozási alappá váltak, hogy mennyire demokratikus a két ország”

És itt kerülnek elő az ellenzéki pártok, amelynek kormányzati „kezelése” is rendkívül hasonló. Mindkét országban vannak ugyanis „baráti” ellenzéki pártok (vagy ahogy Magyarországon hívják őket gúnyosan: őfelsége ellenzéke), amelyeket legtöbbször úgy támogat meg a kormány, hogy állami hirdetéseket fizet ezek lapjaiban. Míg Magyarországon a Magyar Szocialista Párt kapta ezt a szerepet, addig Szerbiában Vucsics egykori pártja, az SRS, illetve a Liberális Demokrata Párt (LDP), ami több várost még együtt is kormányzott a haladókkal.

„Ezzel szemben ugyanakkor ott vannak a „nem baráti” ellenzéki pártok is, amelyekkel szemben a teljes kivéreztetés a módszer mindkét országban. Ez nem csak az állami források ideiglenes megvonását jelenti (például a Jobbik esetében), hanem a médiatérből való teljes kiszorítást is”

Meghökkentően sok közös vonást mutat a két ország médiapolitikája is. A közmédia elfoglalása természetesen más, korábbi kormányoktól sem volt idegen, sem Magyarországon, sem pedig Szerbiában. Elég csak a Horn-kormányra vagy Milosevics rendszerére gondolnunk. Ami mindkét országban újdonság, az a totális térhódítás, ahol a kormányétól eltérő vélemények csak és kizárólag negatív megvilágításban szerepelhetnek. Továbbá az olcsó bulvármédia bevetése is egyértelműen közös. Míg Magyarországon elsősorban a Ripost, a TV2 és a Hír Televízió, addig Szerbiában az Informer, a Srpski telegraf, illetve a Pink TV szolgál elsősorban a lejárató üzenetek továbbítására.

„Érdekes, hogy mindkét országban előszeretettel szerepeltetnek kormánypárti „szakértőket” ezekben a sajtótermékekben. Akiknek a „szakértőségéről” természetesen egyöntetű a szakma véleménye, ugyanakkor sehogy sem tudnak eltűnni a képernyőkről”

A kellemetlen valóság teljes tagadása mellett óriási szerepet kapnak az álproblémák, legtöbbször közös ellenségképpel. Míg Magyarország esetében a Soros György lett a főgonosz, addig Szerbiában ezt a szerepet a külső hatalmak kapták, amelyeknek a célja az, hogy eltöröljék ezt a balkáni országot. Mindezzel párhuzamosan mindkét országban mostoha sorsot szánt a kormány a kritikus médiának. Míg Magyarországon ezt felvásárlásokkal, lejáratással és az állami hirdetések megvonásával érte el a kormány, addig Szerbiában a haladók egyedül azt a Fidesz-módszert vették át, hogy ellenzéki médiának nem nyilatkoznak.

„De nem mehetünk el amellett sem, hogy miközben mindkét országot előszeretettel nevezik sokan diktatúráknak, addig sem a magyar, sem a szerb kormány nem alkalmaz nyílt erőszakot a polgárai ellen”

Magyarországon még csak megközelítőleg sem voltak olyan összecsapások a rendőrség és a lakosság között, mint 2006 őszén. Szerbiában pedig múlt évben, amikor a tüntetők elfoglalták a szerb köztévé épületének egy részét, a rendőrség láthatóan vonakodott a keményebb fellépéstől. Mindkét országban kínosan ügyel tehát a kormány arra, hogy semmiképpen ne alkalmazzon erőszakot az elégedetlenkedőkkel szemben, ami nem csak befelé fontos jelzés, hanem a külvilág számára is. Így mindkét ország a stabilitás szimbóluma. Ezzel párhuzamosan természetesen mind Magyarországon, mind Szerbiában rendszeresen megrövidítik az emberek jogait, ezek azonban inkább a munka világára és a szociális rendszerre vonatkoznak.

„Nem véletlen így, hogy miközben mindkét ország vezetése szavakban a nemzeti szuverenitás első számú védelmezője, addig előszeretettel preferálják országukban a külföldi tőkét, érkezzen az nyugatról vagy keletről”

Mostanra így elérkeztünk odáig, hogy az egyik ország ellenzéke figyelmesen követi a másikat, vajon mit tudnak tenni abban a környezetben, ami nagyon is hasonló terepet kínál nekik. Ahogy a magyarországi önkormányzati választások fontos témává váltak múlt év őszén Szerbiában, úgy a mostani szerbiai választásokból – melyen minden korábbinál jobban taroltak a haladók – is sokat tanulhat a magyar ellenzék.