//Odi et amo
Borisz Zajcev #moszkvater

Odi et amo

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal az orosz irodalmi emigráció egyik kevésbé ismert, ám rendkívül termékeny  figuráját mutatja be. Borisz Zajcev hihetetlenül gazdag, ám értékeiben, és megítélésében vitatott életművet hagyott maga után, és csak magát, gyűlöletét okolhatja, hogy életében hazájában nem kapta meg a remélt elismerést.

Borisz Zajcev #moszkvater
Borisz Zajcev
Fotó:Wikipédia

Sokat töprengtem, míg megtaláltam a legjobb címet: Odi et amoCatullus remekműve. Illyés Gyula fordításában: Gyűlölök és szeretek. Ha elolvassák az írói portrét, igazat adnak.

Egy fiatal irodalmár találkozik Csehovval. Életre szóló elkötelezettség lesz belőle. Évtizedekkel később csodálatos könyvet ír a nagy klasszikusról.

A kor másik dédelgetett kedvence, Leonyid Andrejev bevezeti a „Szreda” körbe és leközli a húszéves ifjú első novelláját, az ”Útközben”-t. Hamarosan megismerkedik Bunyinnal. Barátságuk éveken át tart.

„Egy hihetetlenül gazdag életút csodálatos kezdete”

Az apa gyárigazgató, és nem mellesleg nemesi család sarja, akinek még maradt némi birtoka valahol Szimbirszk környékén. Borisz Zajcev (1881-1972) innen indul el, hogy előbb nevelőnőktől szerezve tudást, végigpróbáljon néhány klasszikus gimnáziumot. Belekóstol a műszaki tudományokba is. Egy ideig hallgatója a Moszkvai Műszaki Főiskolának, ahonnan – miután részt vesz egy diáktüntetésén – eltávolítják. Szentpétervárott bányászati egyetemre jár. Utána Moszkvában négy évig jogi karra. Ezt sem fejezi be, 1906-ban megjelenik első novellája. Műveltségét nem a tanintézeteknek, hanem hihetetlen érdeklődésének, és sokoldalú nyelvtudásának köszönheti.

„Innentől kezdve Moszkvában, Szentpétervárott él, és vesz részt az irodalmi életben. 1911-ig szinte minden évben hónapokat tölt Olaszországban, tüdejét gyógyítja. Itt erősödik meg vonzalma az olasz kultúra, irodalom iránt”

Az első világháború már családos emberként éri, egy távoli, ma már lakatlan településen Pritükinában, Jekatyerinburg környékén. A távolság ellenére a háborús-hazafias propaganda őt is hatása alá vonja. 1916-ban elvégzi a Sándor cárról elnevezett tisztképző iskolát. Még egy brosúrát is foghalmaz „Beszélgetés a háborúról” címmel, melyben megbélyegzi Németország agresszív politikáját és bíztat a háború győzelmes befejezésére. Gyorsan rájön, az angyalbőr nem neki való, 1917 augusztusától betegsége miatt leszerelik.

„Mélyen vallásos ember, nem fogadja el az októberi forradalmat. Visszavonul távoli birtokukra, ahol alkotómunkával tölt négy évet. Közben fel-felutazik Moszkvába és Petrográdra, ahol pezseg az irodalmi élet”

Beválasztják a moszkvai írószervezet vezetőségébe, tevékenyen részt vesz az írók szövetkezeti alapon létrehozott boltjában. Közben tragikus események terhelik magánéletét. 1917 februárjában megölik unokaöccsét, majd két évvel később, 1919-ben mostohafiát, Alekszejt fehérgárdista összeesküvésben való részvételért kivégzik. Zajcevet is letartóztatják 1921-ben, amikor az éhezőknek támogatást szervező bizottság tagja, s néhány napig a Lubjanka börtön vendége. 1921-ben az író megbetegszik hastífuszban. Gyógykezelésre kiengedik az országból, ahová soha nem tér vissza.

„Voltaképp nem a betegség miatt utaztam el, hanem mert lehetetlenné vált íróként élnem és publikálnom Oroszországban. Egy percig sem sajnáltam, hogy elutaztam”

Emigráns pályafutását többi társához hasonlóan ő is Berlinben kezdi, ahonnan családjával később átköltöznek Párizsba. Itt a németek bevonulásáig működő „Újjászületés” emigráns újságnak dolgozik.

Az emigráció legnagyobb tragédiája, hogy tagjai fokozatosan elveszítik kapcsolatukat hazájukkal, iskoláikban nem állnak rendelkezésükre tankönyvek, jószerével képzett tanárok sem. Borisz Zajcev széleskörű irodalomtörténeti munkássága a segítségükre van. Turgenyev és Csehov követőjének vallja magát, s a tisztelet a klasszikus orosz irodalom nagyjai iránt végig kíséri életét.

Magánéletében megértő, és empatikus, politikailag azonban semmilyen kompromisszumra nem hajlandó a szovjet rendszerrel. „A haza határain kívül élve szabadon írhatok arról, amit szeretek benne, a sajátos orosz életről…az orosz szentekről, kolostorokról, orosz írókról”, jegyzi meg egyik önvallomásában. Már a sorrend is tanúskodik szellemiségéről. A Keresztény Ifjak Szövetségének felkérésére életrajzi regényt ír a „Szentéletű Radonyezsi Szergij” címmel, s hasonlóan vallásos szellemben születik meg egyik önéletrajzi novellája, és tanulmánya Blokról.

„Már emigrációban, kilenc évvel a forradalom után Berlinben jelenik meg regénye az <Aranydísz>, melyben az 1917 előtti és utáni időszakot eleveníti fel, s lezárja prózájának <turgenyevi> korszakát”

Írásművészetét realizmus és modernizmus keveredése jellemzi, melyet átitat eredendő líraisága. A regény hősnője, Natalja egy kápolna magányában ébred rá, milyen igaz a hazájukat elhagyók számára Krisztusnak Nero zsarnoksága elől Rómából kimenekült Pál apostolhoz intézett kérdése: „Quo vadis?“- „Hová mész?” Zajcevnak nem volt hová mennie, miként hősnőjének sem. Csupán az egyre fogyó emigráns közösségben képzelhette el életét, itt próbált helyet és lehetőséget találni az alkotáshoz.

Szépírói tevékenységének eredménye egy sorozat írói portré is. Ezekben az orosz szentség titkát próbálja megfejteni, Turgenyev, Zsukovszkij, Csehov, Gogol, Tyutcsev szerinte „kettős életét”. Értelmezésében két párhuzamos törekvés vezérelte őket, művésznek lenni, s egyúttal tükrözni szívük életét. Ennek igazolásául Csehov és Turgenyev mélyen elrejtett vallásosságára hivatkozik, amivel jószerént egyetlen irodalomtörténeti iskola nem értett, és ma sem ért egyet.

„Hitelesebb és izgalmasabb, ahogy az első hullámban kirajzó emigránsok  életének lényegét ragadja meg <A Passi ház> című regényében”

 „Úrrá lett az érzés, hogy már emigráns, és nem utazó vagy Párizsban. Bármit megkívánhatsz, bármire gondolhatsz, ám szilárdan gyökeret kell verned, innen már nincs hová menekülnöd. Szívd be a levegőt és légy boldog, hogy egyáltalán lélegezhetsz.

Emlékszem erre az időre, a mélyen megbúvó bánatra, noha látszólag minden sínen van, jól haladsz. Párizs, minél jobban megismered, annál jobban tetszik. Nem kötődsz senkihez, senki nem zaklat, nem követel szeretetet és tiszteletet. Írhatsz bármiről s meg is jelenik. Milyen jó barangolni a régi, elegáns, nemesen szikár Párizsban… és mégis… mégis…”

A befejezetlen vallomás végén a három pont mindennél ékesebben szól, hitelesebben tanúskodik az emigráns sors fájdalmas kitaszítottságáról. Pedig az író sokat utazott, és egy kicsit mindenütt otthon érezte magát. Bejárta nagy szerelme, az olasz kultúra szülőföldjét és szépirodalmi igényességgel vallotta meg vonzódását Itália iránt. Ugyanígy örökíti meg görögországi élményeit, és a nagy kedvenc, második otthonaként tisztelt Párizs sem maradhat ki figyelmének köréből, miként a legszebb francia városok sem, amelyekről ihletett esszéket ír.

Memoárjai és nekrológjai gyakorlatilag felölelik az orosz emigráció teljes körét Merezskovszkijtól Balmontig. Aki meg akar ismerkedni az orosz irodalomnak erről a hosszú ideig elfeledett időszakáról, hasznosan forgathatja könyveit. Párizsban és Washingtonban jelentek meg oroszul, de most már interneten is elérhetők. Műfajukat tekintve elégikus és életrajzi regények. A hazájukat elhagyókat a mélyen pravoszláv író a mesebeli, hol eltűnő, hol a tó vizéből felbukkanó Kityezs városának lakóihoz hasonlítja. Önéletrajzi tetralógiájának hőse egy bizonyos Gleb, de a regényciklus szinte minden jelenetét vissza lehet keresni az író életében. Egyik kritikusa így értékelte több kötetes művét: „Egyfajta személyes vallomás. Csend, tisztaság, világos nagyszoba, behavazott kert, zene, festőállvány és magány – a lélek tájképe.”

„Borisz Zajcev megszállottan dolgozott, elhagyott hazájában mégis elsősorban, mint műfordítót ismerték, nevéhez fűződik többek között Dante Isteni Színjáték-ának fordítása”

Példamutató családi életet élt. Feleségét, aki 1957-ben agyvérzést kapott éveken át hűségesen ápolja, nyolcvan évesen is karban cipeli élete mozgásképtelen párját a lakásukban.

A második világháború kitörésekor ismét a napló műfajához fordul. 1939-ben még ezt írja: „A bolsevikok és mi, két külön világ… Visszatért a múlt, húsz évvel ezelőtt az antantot szolgáltuk, ott is maradtunk… mesterségünk arra késztet, hogy ellenük lépjünk fel, azokkal együtt, akik a kultúrát szolgálják a barbársággal, a keresztény európai civilizációt az istentelenekkel és brutalitással, az emberséget a rabsággal és börtönnel szemben…nincs miért szégyenkeznünk. Nagyszerű dolog a támaszunk… az igazság a mi oldalunkon áll.” Amikor kitör a finn-szovjet háború, aláírásgyűjtést szervez egykori hazája ellen.

A német hadsereg megszállja Franciaországot. Ettől kezdve az író tartózkodik bárminemű politikai vélemény nyilvánítástól, ám mindenki ismeri előéletét, s az emigrációban magára marad véleményével. Ismerősei szerint egy szava sem volt a háborúról a fasiszta Németország, és a Szovjetunió között, nem bízott abban, hogy a német hadsereg felszabadítja a bolsevik uralom alól hazáját. 1947-től élete végéig a Franciaországban élő orosz írók szövetségének az elnöke. Ebben a tisztjében eléri, hogy mindenkit kizárjanak a szervezetből, aki felvette a szovjet állampolgárságot. Kérlelhetetlen gyűlöletét jól jellemzi, hogy örökre megszakította a kapcsolatot Bunyinnal, amikor írótársa Párizsban üdvözölte a Szovjetunió győzelmét Hitler felett.

Mindezek ellenére 1967-ben Leningrádban fordításában adták közre William Thomas Beckford neogót stílusú regényét a Vathek-et. Később a Nauka tudományos kiadó felkérte egy sor visszaemlékezés megírására Bunyinról, ám közlésükre nem került sor. Saját bevallása szerint „szülőföldemtől távol az irodalom kapcsolt hazámhoz, minden Oroszhonból indult ki s róla szólt”.

Borisz Zajcev hihetetlenül gazdag, ám értékeiben, és megítélésében vitatott életművet hagyott maga után, mintegy 30 könyvet és közel 800 publikációt időszaki kiadványokban. Csak magát, gyűlöletét okolhatja, hogy életében hazájában nem kapta meg a remélt elismerést. Jóllehet szinte minden nagyobb európai nyelvre lefordították. Ajánlom az érdeklődő olvasók figyelmébe az alábbi lírai dokumentumfilmet. Sine ira et studio… most már harag és elfogultság nélkül.

 

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.