//Nyugaton megfordult a történelem kereke
Richard Cortés #moszkvater

Nyugaton megfordult a történelem kereke

MEGOSZTÁS

Teljes fordulatszámon pörög a Nyugat. Európában jelenleg három jelentős trend figyelhető meg. Az első az Európai Unió azon igyekezete, hogy államként, illetve pszeudo-állami entitásként – európai hegemóniaként határozza meg magát. A második a német kérdés visszatérése, Németország Európai Unión belüli befolyásának erősödése, míg a harmadik a nyugati szövetség lassú hanyatlása. E kimenetele egyelőre kérdéses, ám ezek a jelenségek komoly következményekkel járhatnak Csehország számára, írja elemzésében Andrej Duhan.

Médiapartnerünk, a cseh konzervatív Lidové noviny cikke a #moszkvatéren az európai trendekről

Richard Cortés #moszkvater
Richard Cortés

Az Európai Unió jelenleg egy alakulófélben lévő hegemónia jeleit mutatja. Jogilag nemzetközi szervezet, valójában azonban egy államra emlékeztet. Az Európai Bizottság (EB) és az Európai Parlament (EP) képviselői az európai intézmények további megerősítését, azok hatásköreinek bővítését és a többségi elven működő szavazás bevezetését szorgalmazzák.

Az Európai Bizottság nem pártatlan testületként működik, hanem mint tisztán politikai szerv, amelynek megvannak a maga prioritásai. Folyamatosan törekszik valamilyen európai adó bevezetésére, legújabb kísérlete pedig a jogállami keretek betartása érdekében a kohéziós alapok szabályozására irányul. Az európai intézmények hatalmas étvággyal kutatnak újabb és újabb jogkörök után.

Lehetetlen a rugalmas integráció

A szerződések „urai” természetesen a tagállamok. Ne legyenek azonban kétségeink afelől, hogy Brüsszel, azaz az uniós intézmények és azok tagjai a saját érdekeiket és elképzeléseiket követik. Bár a szerződések szövege nem feltétlenül áll mindig az ő oldalukon, a rendelkezésükre álló eszközök segítségével jelentősen befolyásolhatják a napirendet. Ezáltal előnyben vannak az államok minisztereivel szemben, akik egyrészt folyamatosan cserélődnek, másrészt egyéb teendőik is vannak.

A döntéshozatali folyamat áttekinthetetlen, és a politikai felelősség nehezen rendelhető konkrét személyekhez. Emlékezzünk csak a korábbi európai parlamenti választások úgynevezett csúcsjelöltjeire, valamint az EB elnökének kinevezésére az EP-választások eredménye alapján. E követelmény érvényesítéséhez annak látszólagos megalapozottsága és a politikai fejlődés dinamikája vezetett annak ellenére, hogy az EU-tagállamok nem támogatták azt.

„Csehországnak az európai diplomáciában kétségkívül láthatóbbnak kéne lennie, mint amilyen például a magyar miniszterelnök Orbán Viktor vagy az osztrák kancellár Sebastian Kurz”

De az az érv, hogy „az EU mi vagyunk, akkor miért panaszkodunk” igaz ugyan, de rendkívül leegyszerűsítő. A szerződések egyes rendelkezései sokszor rugalmasak, és kreatív értelmezést tesznek lehetővé. Például az EU kedvenc témája, a diszkrimináció elleni küzdelem terén olyan területekre hatolhat be, amelyeket egyébként a tagállamok kizárólagos hatáskörébe tartoznak. Ilyen például a munkajog.

Minden európai igazságszolgáltatási intézmény és jogértelmezés, ahogy az Európai Unió határozatai is, a nagyobb integrációra és centralizációra törekednek. A rugalmas integráció gyakorlatilag lehetetlen, és az EU tagállamai csak a kilépéssel szerezhetik vissza a kompetenciáikat. Ez azonban előnytelen lenne számukra, ugyanis végül gyengébb pozícióban találnák magukat. Lényegében az EU tagjai maradnának, de semmibe nem lenne beleszólásuk.

Lényeges összeférhetetlenség

Talán a legfontosabb, hogy az EU meg van győződve a saját küldetéséről és arról az univerzalista balliberális ideológiáról, amelyet belül és kívül egyaránt támogat. Az Európai Unió nemzeteken túli, multikulturális, globális, univerzális és technokrata projektté vált. Nem a keresztény Európa, annak történelme és nemzetei mellett köteleződik el, hanem olyan absztrakt értékeket vall, mint a sokszínűség, az integráció és a tolerancia.

Találóan írta le a mai EU-t annak két vezető képviselője, Jean-Claude Juncker az EB elnöke és Guy Verhofstadt, a Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért frakció vezetője. Az első a határokat a történelem legrosszabb találmányának nevezte, míg a második a domináns kultúra koncepcióját titulálta visszataszítónak. Ezt követően Dimitris Avramopoulos, a migrációs politikáért felelős biztos a Politiconak nyilatkozva kifejezte abbeli meggyőződését, hogy a migrációt nem lehet megállítani, csak mérsékelni.

„E körülmények között a jelenlegi status quo nehezen fenntartható. A két közelmúltbeli, az euró- és a migrációs válságot az EU leküzdötte, de nem oldotta meg. Mindkét esetben mélyülnie kell az integrációnak és erősödnie a többségi döntéshozatalnak. Ellenkező esetben jön a szétesés és a dezintegráció. Ez a további integráció támogatói és ellenzői egyaránt elismerik”

Az Egyesült Államok vagy a 19. századi császári Németország megalapításának példája mutatja, hogy két egymással ellentétes kormányzati rendszerelv nem létezhet hosszú távon egymás mellett. A konfliktust mindkét esetben erőszakkal oldották meg. Az EU-ban ez nem katonai erővel fog történni, hanem inkább gazdasági, politikai és jogi eszközök kombinációján keresztül. Egyre közeledik e lényeges összeférhetetlenség feloldása, melynek során az Európai Unió az államok vagy a konföderáció irányába mozdul majd el. Az első jelzés e tekintetben a jövő évi EP-választás lesz.

Német dominancia

Az Európai Unió domináns államává Németország vált, ami ellentmond az európai integráció alapelvének és feltételének – Németország és Franciaország egyenrangúságának. Ez a két állam képviselőinek retorikájában továbbra is fennmaradt, ám mindez csak illúzió. Három esemény billentette Németország felé a mérleg nyelvét. Az első Németország egyesítése volt, amit François Mitterrand francia köztársasági elnök és Margaret Thatcher brit miniszterelnök – két olyan politikus, akit nem ragadott magával a szentimentalizmus és nem vesztette el a történelmi tragédiák iránti érzékékenységét – eleinte próbált megakadályozni. A második az EU kiterjesztése volt a gazdaságilag elsősorban Németországhoz kötődő Közép- és Kelet-Európa országai felé. A harmadik pedig az euró bevezetése, amely Németországot alapjaiban erősítette meg Franciaország és az EU keleti szárnya kárára.

„A német dominancia képlékeny és alapvetően rejtett. A németek azonban a nagy kísértés miatt egyre többet és többet fognak ebből kihasználni. Már most elmondható, hogy Németország ráerőltette Európára az euróról kialakított saját elképzelését, és politikájával meghatározta a 2015-ös migrációs válság kimenetelét. Ráadásul az Európai Unió ideológiája leginkább a német elitnek felel meg.

A történelem során Franciaország volt az, amely az európai integrációra saját befolyása növelésének az eszközeként tekintett. Németország azonban átvette tőle e szerepet, és jóval sikeresebben játssza azt. Németország visszatérése az európai hegemón pozícióba paradox, hiszen az európai integrációnak elvileg meg kellene kötnie a kezét. Németország azonban túlnő az EU-n, így egy európai Németország helyett egy német Európa felé tartunk.

Macron az utolsó esély

Alapvető jelentőségű lesz, mit kezd Franciaország azzal a ténnyel, hogy az európai projekt szembefordult a rá kiosztott szereppel. Párizsnak be kell látnia, hogy az euró franciaországi bevezetése óta ő húzza a rövidebbet Németországgal szemben. Pedig kevés európai nemzet bír akkora felelősségérzettel a saját nemzeti érdekei érvényesítése terén, mint Franciaország, és ezt már az EU-ban is többször bizonyította.

A jelenlegi francia elnök Emmanuel Macron lehet az utolsó esély a francia-német szövetség megtartására. Fellengzős európaisága és nagy uniós reformtervei megfelelnek elődei Németországgal szembeni politikájának, és újabb kísérletet jelentenek arra, hogyan lehetne jobban integrálni Németországot az európai struktúrákba. Ha a németek Macronnal szemben nem tesznek egy nagy lépést hátra, az kemény (akár bal-, akár jobboldali) reakciókat válthat ki, ami alapjaiban változtathatja meg a francia EU-s politikát – ahogy az történt ma Olaszországban.

A német politikusok ezzel tisztában vannak, ennek ellenére Angela Merkel kancellár nem hátrálhat meg túlságosan Macronnal szemben – a német érdekek ezt nem engedik. Franciaország és Németország eltérő elképzelésekkel rendelkezik az euróról és az eurózóna működéséről. Lesz vagy nem lesz fiskális unió? A konfliktust el lehet halasztani, de az ellentét ezzel csak növekedni fog.

Amerika és az EU

A harmadik látványos trend a nyugati szövetség fokozatos hanyatlása. Az Egyesült Államok és az Európai Unió a nemzetközi kereskedelem, a környezetvédelem, az iráni megállapodás, valamint az Oroszországgal, Kínával és Izraellel való kapcsolat terén egyaránt konfliktusba kerül. Itt nem csak a konkrét érdekekről van szó, hanem arról is, hogy az Atlanti-óceán két partján eltérnek az elképzelések a nemzetközi jogrendről, nemzetközi kapcsolatokról és állami szuverenitásról.

E megosztottságot számos elemző átmenetinek tartja, amit Donald Trump külpolitikája idézett elő. Ez azonban csak kiemel egy hosszú távú jelenséget. Elég ennek kapcsán megemlíteni az Obama-kormányban az európai és eurázsiai ügyekért felelős helyettes államtitkár Victoria Nuland kijelentését, amit egy, az ukrán válságról szóló kiszivárgott magánbeszélgetésben tett: „…and, you know, fuck the EU“ (ba***a meg az EU).

A kilencvenes évektől fennáll és fokozódik Amerika abból eredő frusztrációja, hogy Európa kevés pénzt fordít védelmi kiadásokra, miközben örömmel rugdossa az Egyesült Államok bokáját és saját magát alternatívaként tünteti fel. Az európaiak által a Bush-kormány iránt érzett megvetést össze lehet hasonlítani a jelenlegi helyzettel.

„Az Egyesült Államok és Európa fokozatos elidegenedése kétoldalú és hosszú távú. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy Amerika egy nap az EU-ra potenciális riválisként fog tekinteni”

NATO

Igen, itt van nekünk a NATO, mint a nyugati szövetség intézményes kifejeződése. A NATO azonban elsősorban katonai szövetség, amely a Szovjetunió szétesésével elvesztette a tisztán definiált közös kihívást. E tényt érdemes észben tartani, mivel a történelem során egy katonai szövetség sem élte túl a közös ellenség elvesztését.

A mai orosz politika a NATO megerősödéséhez vezetett, azonban továbbra is érvényes, hogy valakinek veszélyt jelent (Baltikum), valakinek kockázatot (Közép-Európa), valakinek üdvözlendő kereskedelmi partnert (Németország, Olaszország), valakinek pedig egy autokráciát, amellyel meg lehet egyezni Szíria felosztásáról (Törökország).

A NATO jövője ezért kizárólag annak a tagnak az álláspontján múlik, amely nélkül nem létezne, az Egyesült Államokén. Amíg ez a szövetség az amerikai érdekérvényesítés eszköze lesz, az amerikaiak megtartják azt. Azonban ha már nem, üres héj marad csupán, amelyet az amerikaiak tartalékként fognak felhasználni informális, de létező szövetségek létrehozására, elsősorban Nagy-Britanniával és Közép-Kelet-Európa államaival.

Eltérő elképzelések

A jövőn töprengve a nyugati szövetségnek emlékeznie kell Lord Palmerstonnak, Nagy-Britannia egyik legsikeresebb külügyminiszterének és kétszeres elnökének a szavaira, miszerint „az államoknak nem szövetségesei, hanem érdekei vannak”. Hiba lenne azzal áltatni magunkat, hogy e megfigyelés a Nyugat esetében nem érvényes. Lehet, hogy a történelem kereke a kilencvenes években megállt, de ma ismét teljes fordulatszámon pörög.

„A felszín alatt arról van szó, hogy az Atlanti-óceán két partján eltérnek az elképzelések a világ rendjéről”

Amerika saját érdekeinek élesebb definiálásával próbálja kompenzálni hatalma relatív csökkenését, és tényleges szövetséget vár el a partnereitől. Olyan multipoláris világrendre készül, ahol bár ő lesz a legnagyobb nagyhatalom, ám nem lesz mindenható. Legfőbb kihívója Kína lesz, amelyhez egyre inkább hozzáigazítja a politikáját.

Az európaiak ragaszkodnak a liberális világrendhez és a történelem végéről szóló elméletekhez. Ez azonban csak az Egyesült Államok teljes hegemóniájával lenne lehetséges, ez azonban lassan véget ér. Az európaiaknak megfelelt ez a helyzet, még ha előszeretettel kritizálták is azt. A labda tehát az európaiaknál pattog, akiknek ki kellene békülniük az új realitásokkal.

E három trend kimenetele, figyelembe véve azok összefüggéseit, átfedéseit és ellentéteit, egyelőre kérdéses. Túl sok az ismeretlen ebben az egyenletben. Az azonban már most látszik, hogy a fent vázolt folyamatok kibontakozása esetén egyértelműen nőni fog az ellentét a Németország vezette Európai Unió és az Egyesült Államok között. Mivel az előbbitől Csehország gazdasági, az utóbbitól biztonsági értelemben függ, a cseh külpolitika jelentős kihívás előtt áll. Arról nem is beszélve, hogy a jövőről folyó viták során mennyire fontos egyértelművé tenni a nemzeti pozíciót és érdekeket.

Andrej Duhan

MEGOSZTÁS